Gödöllőről két dolog jutott eszembe: a kastély természetesen és - az épületek stílusát tekintve merőben más - a művelődési ház. A kastélyban sokszor voltam, a művelődési házban egyszer, pár éve gyönyörű, igényes pathwork kiállítást néztünk meg anyuval, aki a mai napig is aktív művelője a foltmunkáknak.

Mától újabb intézmények kerültek közel hozzám: a Városi könyvtár és az Idősek Otthona.

Az Otthon a vezetője látott egy Tv-riportban, a Centrál színházban előadott „Mégis, kinek az élete? című darabbal kapcsolatosan, Rudolf Péterrel zajlott együttműködésünkről és az életemről. Felkeltette az érdeklődését, hogy és mint alakultak az események, hogy élek, mit csinálok, sajátos helyzetemben. Felkért, hogy vegyek részt az Esélyegyenlőségi hét nyitórendezvényén, beszélgessünk egy kicsit. A városi könyvtárban zajlott a beszélgetés.

Talán a szükséges, hosszú bevezetés után magáról a rendezvényről: Edittel, a beszélgetés vezetőjével helyet foglaltunk középen, szemben a majdnem üres teremmel, kicsivel a hivatalos kezdési időpont előtt. Vendéglátónk magyarázkodva mondta, hogy a 10 perc késés, gödöllői szokás, várjunk még. Nem zavart, hogy néhány érdeklődő ült a széksorokban, gondoltam, megkérem majd őket, hogy jöjjenek közelebb, legalább mikrofon sem kell, jó kis bensőséges beszélgetés lesz. Furcsa volt egy kicsit a terem berendezése. Kétharmada tele széksorokkal, a másik része üres, gondoltam ez is gödöllői szokás. Aztán, egy láthatatlan varázsütésre a terem kezdett megtelni és a szék nélküli részre kerekesszékesek gurultak be, ki önállóan, ki önkéntes segítővel. Pillanatok alatt telt meg a terem. A lélegzetem elállt, a hirtelen változástól. Most mi lesz? Érdemtelennek éreztem magam, hogy itt megszólaljak. Ha egyáltalán jön ki hang a torkomon. Itt mondjak én valamit az életemről, küzdelmeimről? Ennyi sorstársnak? Szerencsére, beszélgetőtársam nem hagyott sok időt a kétségbeesés mély átélésére, szempillantásával jelezte, kezdünk.

Ahogy elkezdődött a beszélgetés, gyorsan oldódott a feszültség bennem. Bátorított, hogy Edit kezében is remegett a papír. Ő is izgult, pedig hazai pálya, sok ismerőssel.  Az igazi segítség az volt, hogy a terem levegője egyre telítődött érdeklődéssel, érzelemmel, odafigyelő szeretettel, mindkét oldalról. Szó került a színházról, családról, soproni származásomról, életünk sok apró epizódjáról, mindenről csak érintőlegesen. Sorstársaim egy-egy konkrét élethelyzetem elmondása kapcsán egyetértésük jeléül bólogattak, tapsoltak, hangosan kommentálták a hallottakat. Nyomatékot adva annak, hogy bénaságunkból, fogyatékainkból adódó, naponta megoldandó problémáink jó része szinte azonos. Megoldjuk, nem nyafogunk. Kérjük, kapjuk, elfogadjuk és megköszönjük a segítséget. Adódtak vidám pillanatok, ilyenkor együtt nevettünk székesek és kerekesszékesek, sőt a szék nélkül maradtak is, tele volt a terem. Boldog voltam, amikor a hivatalos rész után, odagurultak körém néhányan és a legtermészetesebben beszélgettünk egy kicsit, mint egy cipőben járók. Egész pontosan főleg ők beszéltek, meséltek, mondták, mondták. Dőltek belőlük is a történeteik, egyszerűen, természetesen, nyíltan, mintha ismerők lennénk, akik rég találkoztak. Ha nem lettek volna kényszerítő körülmények, jól el lettünk volna órákig, de mindenkinek indulnia kellett. Kifelé jövet, egy korombeli úr megállított és mondta, hogy ő bizony nem szereti Sopront. Mi vár rám? villant át az agyamon. Már kezdtem fogalmazni a szülővárosom melletti védőbeszédet, mikor is kiderült, hogy ő idegenvezetőkét hónapokon át naponta kellett, hogy megtegye vonattal az utat Bp-Sopron, Sopron-Bp viszonylaton. Megértettem őt, nem a várossal volt baja. Váltottunk még néhány szót, aztán botja segítségével elindult 1200 lépéses útjára hazafelé az Otthonba.

Bő két órát töltöttük Gödöllőn, sokat tapasztaltam! Csodás ajándékokat kaptam, köztük egy tojást. Vajon miért? Csak bízni tudok abban, hogy a beszélgetésen résztvevők sem múlatták feleslegesen az időt. Mindenki derűsnek tűnt.
Az Otthonba hamarosan el fogok menni. Csak hozzájuk. Várnak.
Köszönöm a meghívást Mariann! Mindenki másnak is köszönöm, aki segített! Örülök, hogy el tudtunk menni, jó volt ott lenni, volt és van min elmélkedni.
Egy újabb kis dolog az emberiség történetében, dióhéjba gyömöszölve.

… következő kedden : Életrevalók-2

Ebben az évadban, még nem láttam A darabot. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol tart most az előadás? A művészek, még a bemutató előtt mondták, hogy a daraboknak, előre megsaccolható pályája van. A bemutató körül van a legnagyobb felhajtás, de akkorra még épp csak kész van az előadás, mondjuk kijárta az iskolát, de még csak pályakezdő. A tizedik előadás táján, már tud csillogni imitt, amott.
A Mégis, kinek az élete? a Centrál Színházban, most a harmincadik körül jár. Ragyogó! Reméljük sok előadás lesz még!

Nagyon sokat változott a kezdetek óta. A legfőbb különbség, hogy a színészek játszanak a szerepeikben. Játszanak, de nem játszadoznak a figurákkal. Nem simán lejátsszák a darabot, nagyon „odateszik magukat ”. Már nem küzdenek a bonyolult technikával, használják. Jól értik, érzik egymást, az üzenet a fontos. Pontatlan, pongyola a fogalmazásom, görcsölve próbálom leírni, hogy ők már nem görcsölnek.

Bizonyos helyzetekben, Rudolf Péter jobb volt, mint én! Pedig tőlem tanulta, hogy milyen is egy béna mozgása illetve mozdulatlanága. Lehet, hogy közben az Életrevalókban játszó kollégájától is jött egy két dolgot, hacsak nem ő tanította François Cluzet-t. De az is lehet, hogy én is így csinálom, csak eddig nem vettem észre? Különös! 

Ezt a darabot nem tudtam, nem tudom úgy nézni, mint a nézőtéren ülő nézők – talán nem szerénytelenség, nem annak szánom-, de része vagyok egy kicsit.

Az előadás után leültünk(!)  beszélgetni a színész büfében. Péter odajött hozzám, szembeállva velem belekapaszkodott a kerekes székem karfáiba, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
-       Azért, egy kicsit megbántottál.
-       Én?Mivel? -soha nem tennék ilyet! villant át a gondolataimon a világegyetem.
-       Rosszul esett, hogy nem tapsoltál végén. Nem voltam jó?- és nézett rám, olyan tekintettel, hogy a kövek majdnem megindultak! 

Aztán elnevettük magunkat, ki-ki tüdőkapacitásából kitelő harsánysággal. Nem én okoztam nagyobb zajt! Eszméletlen! Színész volt, amikor hozzám fordult, olyan tökéletesen csinálta, hogy egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. No! ezt a poént nem sokan süthetik el velem! 100%-os a bizalom.

A színházi büfé! remek hely! Mint a pilótafülke a repülőn. Ha fél szóval hívnak valakit, valamikor oda, ne kéresse magát! menjen! Ha nem hívják csak, mintha… nyugodttan értse félre és menjen! Amilyen hangulat ott van, főleg, így a harmincadik előadás után, az pazar! Felemlegetődnek a bakik, a véletlen, vagy direkt késések, a díszletelemek önálló élete, az ebből kihozott helyzetek. Egymás kibeszélése. Totális feszültség levezetés. Totális őrület! A színész is ember. Az ember is színész, adódik a szójáték! és milyen igaz! Ki jobb, ki rosszabb.

De ezt nem is én találtam ki! pedig már azt hittem, még jó, hogy nem lett plágium!
Bocs Vili!

William Shakespeare: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő

Ezek után a jövő kedden: Gödöllő

Ez egy fancia film, magyarra fordított címe. Néhány mondat azoknak, akik nem olvasták a könyvet, és nem látták a filmet –még.
Kik az életrevalók? Így első hallásra senki nem gondolná, hogy egy négy végtagjára bénult, középkorú dúsgazdag üzletember és egy (divatos, kétes értékű szóval leírható) mélyszegénységben élő, börtönviselt, alacsony műveltségű feka srác. Kapcsolatuk sikertörténet. Egy nagy kalandtúra a film, kisebb kalandtúrák sorozata. Lehetne elképzelt történet is, de nem az, mint ahogy nem az, az „És mégis, kinek az élete?” sem és több, hasonló alkotás. Nem elképzelt az én életem sem! Sőt, elképzelhetetlen! Mégis, vagy éppen ezért, félelmetes a hasonlóság, sok esetben, azonosság a filmben szereplő sorstársak helyzete és a saját helyzetem között. Lehet, hogy mégis igaz, amit az orvosok állítanak? Hogy az azonos csigolya-magasságban sérültek megmaradt képességei azonosak. Nem esik jól kimondani, de sok igazság van benne!
Érdekes, ezek a könyvek, filmek – legalább is amiket ismerek közülük-  férfiak történetei.
Ha ezek a könyvek, filmek, és színházi darabok sikeresek, olvasók és nézők millióit érdekli, a valóságnak ez az oldala, talán nem hiábavaló erről írni sem. Amikor nézzük a filmeket, nem gondoljuk, szinte kizárjuk a lehetőségét annak, hogy velünk is megtörténhet, mi is lehetünk valaha mozgássérültek, siketek, vagy rosszul hallók és vég nélkül sorolhatnám a nem kívánatos élethelyzeteket. Hárítunk, védekezünk. Ez így van jól! 

Bár, mindannyian tudjuk, hogy „az élet, nemi úton terjedő halálos betegség”. Lengyelül: Zycie jako smiertelna choroba przenoszona droga plciowa. Őrizzük, meg komolyságunkat, nincs vége! Ez, Zanussi, lengyel rendező filmjének a címe. Az alapja igaz történet, természetesen! Hogy a rendező neve, hasonló a hírhedt,hűtőszekrény márkához? Ez a véletlen műve! 

Pár napja beszélgettem egy fiúval arról, hogy hónapok óta senki nem vitte el a lottó főnyereményt, a több mint 3 milliárdot. Vegyünk lottót, hátha! Node, mi a valószínűsége annak, hogy nyerünk? Deha mégis? Biztos nem?  A kérdések sorozata végtelen.
Otromba párhuzam: mi a valószínűsége, annak hogy valaki elmegy otthonról és pont ő kitöri nyakát útközben? Ugyanannyi, mint az ötös találatnak! Vajon, hány matematikus lottózik? 

Kik az életrevalók? Például azok, akik kezük mozgatása nélkül meg tudják oldani, hogy a levegőben, havazásszerűen szálló vattafoszlányokat ne szippantsák be az orrukon, ne nyeljék le, ha már megelőzni nem sikerült, hogy a szájukba kerüljön! És ha mégis a szánkba került, küzdjünk a megfulladás ellen. Ja, ezt béna, vagy alig mozgó rekeszizommal! Tessék kipróbálni. Gyorsan, mert ha vége a szezonnak, várni kell egy évet a nyárfa virágzására. Bár addig még apró próbatételek garmadával bizonyíthatjuk életrevalóságunkat. Szándékaim szerint, írok még ezekből. 

Jövő kedden:  Mégis, kinek az élete? az évadban utoljára