Fekete komédia, Black comedy, a Centrál Színházban. 

A színházbajárók egy részével ellentétben nagyon szeretek május-júniusban is színházba menni. Megvan annak a varázsa, hogy világosban megyünk be, félsötétben jövünk ki. Érkezéskor világosan megszemlélhetőek a színház előtti vékony járdán várakozó hölgyek ruhái, sminkjei, ráncai és depláne, azok kisebb nagyobb hibái, cseppnyi rosszindulattal fűszerezve. Még szerencse, hogy a saját megjelenésünk kifogástalan, az a néhány aprócska hiba alig vehető észre, a nézőtér félhomálya meg úgyis mindent eltakar és megszépít. 

Tudtam, hogy az előadás a szokásosnál korábban kezdődik, mert a darab előtt van egy félórás Beatles koncert. A négy gombafejű zenész közülük ketten, a társulat színészei: Simon Kornél és Vári-Kovács Péter. A másik két tag, Dobos László és Hoffmann Gyögy, profi zenészek.  A nézők nagy része nem tudja, hogy indul az este. Az ácsorgó nézőket a  zene vonzza a nézőtérre, az értetlenkedőket a jegyszedők terelgetik be. Az ajtóban megtorpanó, hezitáló nézők forgalmi dugót képeznek, amire még ráteszünk egy kerekesszékkel, bementünk, mert már nem akartam tovább kimaradni a totális élvezetből, tudtam, hogy mi zajlik a színpadon. A velem egykorú nézők azonnal visszafiatalodtak 30-40 évet.  „Korosztálytól függetlenül mindenki szereti őket, mert ezek jólelkű dalok” - nyilatkozta  egyszer Paul McCartney. Voltak pillanatok, mikor együtt énekelt és mozgott a nézőtér. Egyesek csápoltak! Ki-ki vérmérséklete és izomállapota függvényében. Egyedül én álltam a sarat, moccanatlanul, de énekeltem, vagy valami olyasmi! Váry-Kovács gitárjának a húrjai közül kettő is megadta magát. A maradék négy nem volt elég ahhoz, hogy a Yesterday-t is eljátsszák.  Eggyel több ok, hogy újra megnézzük. Lehetőleg még kora ősszel, az évad elején, mert akkor könnyű jegyet venni, még világosban megyünk, nem kell ruhatár. Már sötétben indulunk haza, a város diszkivilágítása meséskönyvbe illő. 

kép: Dudás Ernő vagy Mészáros Csaba 

A koncert a Black comedy-vel folytatódik. Nem mondom el, hogyan! Javaslom, hogy mindenkit, nézze meg. Mindannyiunkról szól a darab, személy szerint! Ezért tudunk folyamatosan harsányan nevetni!

jövő kedden –nincs nyári szünet-  vagy inkább legyen? Ne fessük az ördögöt…

„Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba” (Kr.e. 6. század, Hérakleitosz)
Kétszer nem nézel ugyanarra az égre. (21. század, Antal Zsuzsa)
Nem vitatom, hogy folyók állandó változása csoda, de ami az égen zajlik, az felülmúlhatatlan.
            Csak az folytassa, aki bírja a kicsit giccses, ámbár a valóságot leíró bejegyzést. Én szóltam! 

Többedszer hivatkozom lakásunk különleges adottságaira, a magam helyzetére, és e két dolog együttes következményeire. Sokkal többet nézem az eget, nagyjából egyazon helyzetből, mint mások. Ráadásul a negyedikről, ahonnan a földön történő dolgok csak távol látszanak. Az igazi, állandóan látszó történések színtere számomra, a Szabadsághegytől, Veresegyházáig terjedő hegy- és domb- vonulat, és az égbolt, ugyanebben a távolságban. 

A bárányfelhős ég, kellemes látvány reggelente. Az élénk kék háttérben, habos, fodros, kis csodák százai, bambán bámészan vonulnak egy irányba, várok is egy föl-alá rohangáló fekete pulit. Nem jön. Lehet, hogy azért mert az égbolton tökéletes rend van? Terelő kutya nélkül is!  A haladási irányt a legszeleburdibb, vagány kis felhő is betartja, semmi öntörvényűség! Igaz, a szél, segít. Hoppá! A szél az égbolt pulija! 

Az sem rossz, ha felhőtlen az ég, de ez gyorsan múló állapot … valamitől, mindig befellegzik, vagy az égbolt, vagy más , pláne, ha rásegítünk a rádióval. 

Ha felhős az idő, az nagyon szórakoztató. Az égbolton, elkülönülnek a felhőrétegek. Olykor sok különböző távolságban rétegződik a felhőzet és az egyes rétegek, más-más magasságban lévén különböző sebességgel haladnak, mindig egy irányba, még véletlenül sem megy szembe egyetlen kis kóbor foszlány sem a többivel. Hihetetlen látvány, amikor az alsó mélykékes-szürke felhőréteg suhan vízszintesen a látóhatár alján, fölötte a következő világosabb szürke réteg lassabban halad, a harmadik, majdnem fehér lomhán követi elődeit, a negyedik hófehér réteg szinte áll. Vagy, talán áll is? Nem, de hova rohanjon. Nézem, csodálom ezt a rózsaszín, sárgás, szürkés háttéren zajló pompás vonulást. Néha alakot öltenek a felhők, kis képzelőerővel, karneváli felvonulás kerekedik. Állatsereglet felhőkből! Göndör hajú puttó énekkar! Nagyon jó! Csúf alakok menete- kizárólag rosszkedvűeknek!  Csak ritkán gondolok bele, micsoda erők mozgatják, formálják itt a szereplőket, a díszleteket. A fátyolfelhőt nem szeretem, ha abba belegabalyodik valaki, onnan nem szabadul. 

Az égbolt tud barátságos lenni, de kegyetlenül barátságtalan is. Pár napja történt: sütött a nap, túlságosan is ragyogott. Egy különösen furcsa szürke felhő úszott be az égre. Távolról, jött, a budai hegyek felől. Messziről, méltóságteljesen elindult egy hatalmas paplan. A látvány annyira valóságos volt, hogy könnyen odaképzeltem, a felhőpárna szélén utazó, lábat lógató vándorokat. A szabadság vándorait! Békés égi táj, mégis sejthető volt, hogy valami készül. A felhő előtt és körülötte kék az ég, a nap süt ezerrel. Még kék, még süt. A felhőpaplan egyre nőtt. Amikor már olyan széles lett, mint a horizont belátható darabja - a színe a szürke minden árnyalatával batikolt, szelíd galambszürkétől az egészen az antracitig, helyenként majdnem fekete- lehetett tudni, hogy hatalmas vihar közeleg. Jött, jött feltartóztathatatlanul. Kíséretében a dörgés és villámlás. Ha kicsit lejjebb lenne, biztos nagyon félnék, hogy egyenesen bejön az ablakon- gondoltam és egyre mélyebbre süppedtem a fotelban. Most, hogy már itt volt, nem szerettem volna megtudni, mivel van megtöltve az egyre félelmetesebb paplan. Megtudtam. Víz, hosszú csövekben, víz dézsából, jéggyöngy társaságában, asztal és virágborogató segítséggel. Az eső félelmetes robajjal dobolt a bádogon. Égzengés. Mi lehet a vándorainkkal? A villámok csapkodtak, cikáztak vég nélkül, olyan hatalmasak az óriás látótér egyik felében, mint a természetfilmekben, de ez nem film volt. Égiháború. A keleti oldalon még sütött a nap nagy álnokul.

Eszembe jutott, hogy amikor kicsik voltunk és nagyanyám vigyázott ránk, a soproni házunkban. Vihar idején mindig összebujtunk a mamával. Ha dörgött-villámlott ő félhangosan imádkozott és nagyon félt. Egyszer énekeltünk, biztos oldódott a feszültség.  Magához szorított minket, a húgomat és engem. Mi is nagyon féltünk, kapaszkodtunk belé és egymásba. Nagyon vártuk, hogy vége legyen. Izgultunk, hogy anyu, apu vajon hol van. Mindhárman fellélegeztünk, mikor elvonultak a felhők, ránk zúdított vizes terheiket hátrahagyva. Ahogy elvonult a vihar, szaladtunk az udvarra, percek múlva már nagy viháncolásban voltunk a húgommal, tapicskoltunk a pocsolyákban, a kezünkkel, lábunkkal utat csináltunk a tócsáknak és más hasonló lányos játékokat űztünk, a végre már veszekedő nagymamánkkal a sarkunkban. 

Ahogy kezdődött, úgy lett vége a viharnak. Viharsebesen! A ragyogó napsütésben, a már kék égen láttam a távozó paplan végét, ugyanolyan fehér fodros volt, mint az eleje. Ott lóbálták lábukat a szabadság vándorai. Ügyesek a fiatalok! 

A kedvencem az esti égbolt a maga kedves, nyugodt felhőivel és fényeivel. A fénytechnikusok este brillíroznak, fővilágosító maga a nap minden sugarával. Állandó élőadás, egyszeri és megismételhetetlen. A valóság néha olyan valószínűtlen. Kékes felhők mögött, rózsaszín pamacsok. Sárgás égbolton szürke, fehér bárányok. Nincs olyan szín és forma, ami itt nem fordul elő. Este, rendszerint a szél is alábbhagy. Nyugalom, pihenés, csend. Jó!
Hűl a levegő, vége a felhős pihenésnek. Szél lesz holnap, ha vörös az ég alja! És jaj, nekünk, ha aranyos az este, mert akkor fo-*fütty*-os a reggel! népi bölcsesség, nem én találtam  ki, nem is én írtam,  hanem egy számító gép! 

Ezzel összefüggő, mégis más. A rádió időjárás jelentéseiben gyakran halljuk, hogy pl. Budapest felett felhőtlen az égbolt, a hőmérséklet 26-28 fok. Miközben esik az eső és a hőmérséklet sem több 23 foknál. Vagy a pesszimista változat: Kedves hallgatóink, Budapest felett az égbolt erősen felhős, a mai nap folyamatos eső várható. A valóságban, ragyog a nap felhőnek nyoma sincs. Mit beszélnek ezek már megint? Miért nem néznek ki az ablakon? –dohogjuk! Az a helyzet, hogy a hírolvasó ül egy levegőtlen, ablaktalan stúdióban, fogalma sincs a kinti időjárásról és egyébként is azt olvassa fel, ami a papírjára van írva, vagy, előre rögzített szöveget vágnak be. Ez a nagy igazság! vagy valami ilyesmi. 

Jövő kedden, ha esik, ha fúj: fekete komédia

Van az úgy, hogy az embernek mindenről ugyanaz jut eszébe. Nálam ez egy ideje az Életrevalók c. film.
Szép csendes kora nyári este, kinn ülök a nagy-erkélyen. Mert nekünk erkélyből kettő van. Itt majdnem mindig fúj a hűs dunai szél, ami gyakran nem olyan barátságos, mint költői leírása. Süvöltő szél kerekedik egyik pillanatról a másikra, a virágos ládák röpülve helyet változtatnak, szélerővel. Nem panasz, helyzetismertetés! Estére általában megáll a szél és akkor nekem is nagyon jó kint lenni. Ahhoz, hogy ki tudjak menni, két markos ember segítsége kell. Egyetlen arasznyi magas lépcsőn kell feljutnunk, de ez kerekesszékkel, egy emberrel megoldhatatlan. Van rámpánk, ami akár jó is lehetne, de 1méteres hosszúsága rövid ahhoz, hogy könnyen feljussunk a nappaliból az erkélyre. A biztonságos, egy emberes kijutáshoz kb. 2 és fél méter hosszú, 1m széles, 23 cm magas, strapabíró ék alakú rámpára lenne szükség. Igen, de egy ekkora építmény, az amúgy nem kicsi szoba használhatóságát nagymértékben korlátozná. Mondhatni, keresztül húzná. Túl azon, hogy egy ilyen formájú és méretű tárgy mozgatása és tárolása nem könnyű. Ez a lakás egyetlen nem akadálymentes pontja, építészeti adottság. Nem panasz, helyzetismertetés! 

Kint lenni egy csoda! 5D! Körpanoráma! Különösen szépek azok az esték, amikor a Csobánka tetején lévő fennsíkról –nem biztos, hogy így igaz, de jól hangzik-  a levegőbe emelkednek a paplanrepülők. Mi más jutna ilyenkor eszembe, mint a film. Néha csak egy, kettő de gyakrabban egy csapat paplanernyős száll a levegőben. Ebből a távolságból nem vehető ki, hogy ki-kicsoda, nincs külön a paplan és a rajta függő ember. Első pillantásra fel sem ismeri az ember, hogy mik ezek a méltóságteljesen szálló apró jelenségek? Talán elsőre a szemem dörzsölném meg, ha …nem félteném a sminkem. Nem madarak, az biztos, nem sárkányrepülők, nem is sárkányok –eregetve. Kizárásos alapon, paplanrepülők.  A háttér változó színű, a kékestől a sárgán a rózsaszínen az égő narancson keresztül a bordóig, kékes-szürkés felhőfoltokkal. Az ég aljának a színéből, következtetünk a másnapi időre. Minél sötétebb rózsaszín, annál nagyobb szél lesz holnap. A jelenség maga teljességében varázslatos a valóság és a képzelet határán. Elragadó, a szó valóságos értelmében. Sokszor képzelem, hogy ott a vattacukor halmazállapotú színes felhők között bujkálok hatalmas védőernyőmmel, vagy hercegkisasszonyos csipkeruhában repülök úszva a rózsaszín felhőkertben. Amikor szürkés az égbolt, akkor is vonzó, ilyenkor a valós sikláshoz hasonlóan kitárt karokkal repülök, repülök, mintha ez lenne a természetes közegem. Ha sokan repülnek-repülünk egyszerre, olyan, mint egy égi úszó fogócska, ahol nem üldözzük, kergetjük egymást, csak egy mosoly, a „megvagy”, az is kellő távolságból. Annyi itt a madzag! Nincs súlyom, nem fáj semmim, hasalok a levegőben, pihenek emberek! Harmónia, ég és föld között! Nem kell itt járni, nem is lehet. Nem kell semmit tenni, lehet, hogy nem is lehet? Aztán lassan vége, hűl a levegő! A leereszkedés még jó lehet, de a földet érés… na, arra nem vágynék.

Lehet, hogy a film valós történetének megélője, a repülés szerelmes-megszállottja is a leszállásnál sérült? Tény, hogy a balesete után is repült paplanjával.

Egy fontos, a helyzetből adódó praktikus kérdés: hogy lehet megoldani jól a levegővételt, a folyamatos légzést, bénult rekeszizommal és alacsony tüdőkapacitással a levegőben? Ráadásul extrém viszonyok között? Minél magasabbra megyünk, annál kisebb a levegő oxigén tartalma. Ja! és csökken a hőmérséklet, mi gerincsérültek kihűlünk. Nem panasz, helyzetismertetés!  Mindegy is, ha elhisszük, a színészek és a filmesek jól oldották meg. Szabad néha a valóságtól elrugaszkodni, kell is.

A mi paplanrepülőink nagyon élvezik a helyzetet. Nem is gondolják, hogy repülésük mekkora élmény, valaki másnak. Azt, hogy néha betársulok és együtt röpülünk, nem is sejtik. Jó lenne egyszer tisztes távolságból, közelebbről is megnézni ezt a légi parádét. Dolgozunk rajta.

A következő kedd: Még mindig: felhők