Fiatal felnőtt voltam, amikor előkerült egy kisgyerekkori kép az emlékeimből.

1956 október 22- 23 24. Soproni, két szobás házunk egyik szobájában vagyunk ...

… ez a „miszobánk”. Itt zajlik a család élete ősztől tavaszig. Ebben a szobában alszunk mi, Mama, Edit és én. Az ablakok pokróccal letakarva. Még a két szoba közötti duplaajtó ovális üvegei is. Sok ember van a „miszobánkban”. Nem vendégek. Szomszédok, ismerősök főleg utcabeliek. Jönnek, mennek, üldögélnek. A szürkés fényben minden és mindenki szürke. Ölelő puha szürke. Nem nagyon kapcsolják fel a villanyt. Nem tudom miért. Néha ég egy - két gyertya. Mindenki halkan beszél. Többször hallom:  Antalúr … Antalúr …   Ő az én apukám. Beszélnek vele, kérdeznek tőle, mennek utána. A most itt levő emberek máskor nem szoktak bejönni a „miszobánkba”. Általában be sem jönnek a házba. Nyáron, az udvaron beszélgetnek főleg apámmal, hidegben legfeljebb a konyhába jönnek be, oda is erősen szabadkozva. Most pedig itt van a fél utca. Az furcsa, hogy mi mindenkivel jóban vagyunk, de bejönni nem szoktak. Most még az ÖregBalázsnéni is itt üldögél szótlanul, kendősen. Ő a szomszéd bácsi édesanyja, alig ismerjük, az udvarukra is ritkán jön ki. A sezlonyunkon mindig ül valaki, néha többen is. Máskor azon játszunk Edittel, ha megengedik… Van ott egy párna, (kör alakú, kissé kopott gobelines) izgulok, hogy azzal ne történjen semmi, mert a párna nem az ülő –fekvő alkalmatosság tartozéka, az a kedvenc párnám, de ezt ők nem tudhatják.  A ház összes széke a szobában van. Az ÖregBalázsnéni és miMamánk mindig ugyanazon a széken ül. A miMamánk az édesanyám édesanyja. Mások mindig máshol ülnek, de inkább állnak. Komoly mindenki. Pedig mi máskor sokat szoktunk nevetni, játszani. Érződik, hogy az ott lévőknek jól esik az én szelíd, halk szavú apám közelében lenni. Szívesen vannak a házunkban. Apu  úgy megy dolgozni, mint máskor. Ha nincs itthon, mindenki nagyon várja, hogy hazaérjen. Többször kimegyünk a konyhába, a falra szögelt recsegő vászonborítású rádiót hallgatjuk. A felnőttek értik amit mond. Én nem. Csak sistergést, kivehetetlen kiabálást hallok a rádióból. Egyébként sem tudom elképzelni, hogy kerül abba a dobozba a hang. Szokatlan dolgok történnek...

Nagyjából ennyi a határozott 1956-os emlékem. Nem emlékszem arra, hogy féltem volna. Csodálkoztam és nem értettem semmit abból, ami körülöttem történt. Örültem, hogy ők voltak nálunk és mi voltunk otthon.

Ezt a rövid dokumentumfilmet igyekszem tisztán őrizni. Október 23-án mindig beugrik, gyakran máskor is.

A ’70-es évek elején jutott eszembe először ez, a megélt történelem apró darabja. Többször is ellenőriztük családi körben, hogy valóban az emlékezetem epizódja-e, vagy a képzeletem és a másoktól hallott történet töredékek keveréke? Hihetetlennek tűnt, hogy egy alig három és fél éves kislányban határozott nyomot hagyott az a pár nap. Sokáig egyáltalán nem beszéltünk 56-ról, nem nagyon lehetett. Jobb, ha a gyerekek nem tudnak semmit, akkor nem eshet bajuk. Már beszélünk 56-ról, sokan sokfélét. A történetek időről időre rugalmasan illeszkednek a történelem változatosan formálódó képébe.

A mi házunkban akkor, spontán alakult társaság jött össze. Ott, azokban a napokban, abban a zavaros helyzetben, emberek olyan csoportja volt, akik bizalommal, tisztelettel voltak a végletekig korrekt apám iránt, és egymás iránt. Féltették és óvták az időseket és a gyerekeket. Senki nem tudta pontosan, hogy mi zajlik a városban, de érezték, jobb együtt lenni, mint külön- külön, netán egyedül. Bíztak apámban, a többi hír-hozóban és abban, hogy a mi házunk erős, stabil, és befogadó. Pár falat harapnivaló biztos akad. Valamit hozott mindenki. A bizalom volt a legfőbb összetartó erő. 56-ban nem fakult meg a II. világháború képe, ami nagyon viharos volt a mi utcánkban, a mi házunkban is. Még égtek azok sebek is.

A hírforrások száma szinte nulla volt az ötvenes évek közepén. A kritikus napokban nem jöttek az újságok, az a pár létező rádióállomás alig működött. Telefon, két házban volt az egész utcában.  TV nem is létezett. Internet? Einstein fejében.

Ma már pontosan tudom, hogy mennyire különböző gondolkodású, eltérő társadalmi és anyagi helyzetű emberek voltak akkor nálunk. Így még nagyobb a pár napos együttlét értéke a szememben. Az egymástól minden szempontból nagyon távol levő emberek tudtak, mertek, akartak tisztelettel együtt lenni, együtt gondolkodni, emberi módon kommunikálni. A város szélén laktunk, a környékünkön nem zajlottak utcai események. A történelmi centrum a belváros és az egyetem környéke volt. Sopronban nem fajult vérontásig az 1956. októberi események sora, de fordulópont volt sok ember életében.

Azóta is –sok évtizede- tisztázatlanok, kibeszéletlenek az események. Történeti értékű emlékei sokaknak vannak, az enyémnél jóval nagyobbak. Többoldalú, hiteles, átfogó értékeléseket viszont ma sem találok. A napi aktualitás mindent felülír, átsző. Ijesztő, hogy nem tudjuk, mire emlékezzünk, mit és hogyan ünnepeljünk okt. 23-án. Menjünk? Ne menjünk? Hova menjünk? Kikkel menjünk? Mit mondjunk a gyerekeinknek?

Ünnep ez a nap, vagy csak hivatalos munkaszüneti nap? Piros betűs…

A trafik, az fogalom. Az nem egy bolt a sok közül, nem egy megtűrt ficak, ahol dohányárut és egyéb korlátlan számú dolgot lehet kapni, venni, beszerezni. Nem. A trafik ezer titkok tárháza. A trafiknak színe, szaga, illata, fénye és félhomálya, hangulata, vonzása, semmivel össze nem téveszthető légköre van. ... a mellett, hogy lehet vásárolni, mint egy boltban. 

A trafikos nem egy eladó a sok közül. Nem. A trafikos minden dolgok ismerője.

Egy igazi trafikban minden van, legalább is majdnem minden. Trafik-árú mindenképp! Édesapám cigarettázott, félig-meddig titokban Terv-ezett! Természetes, hogy apám volt az, akivel először megismerkedtem a trafikok egyedülálló hangulatával.

Sopronban, a Várkerület egyik trafikja volt a kedvenc helye, ha csak tehette ott vette Terv szivarkának becézett cigarettáját. Amikor apuval voltunk a városban, Edit is én is választhattunk magunknak valami apróságot, téli fagyit, fruttit, stolverket, Dörmögőt később már golyó-rágót, műanyag ékszert, piperét, egyszóval: valamit, bármit, akármit.

Mindig vettünk újságokat. Akkor nem online olvastuk a híreket. Rendszerint anyut is megleptük valamivel, néha Fürge ujjak-kal, nem mintha a nélkül nem lettek volna elég fürgék az ujjai... 

Aztán a Terv-időszak véget ért. Apám sem tervez már …

A dolgok változtak, de a trafik akkor még jó ideig maradt a régi …

A ’90-es évek közepén, a Hajós utcába költöztünk. A házunk utcafrontján volt a Tóni trafik. Ez a trafik olyan volt, mint az Oxford street Londonban, ami itt nem volt, az nem is létezett. Alapvető különbség a kettő között, hogy a londoni utca több száz méter hosszú volt, mindkét oldalán többemeletes nagy hagyományú üzletházakkal, ezzel szemben a Tóni trafik - galériájával együtt sem volt 20 négyzetméteres. Híres szomszédokból itt sem volt hiány, szemközt a Balettcipő, karnyújtásnyira az Operaház.Örök talány számomra, hogy volt képes „A” trafikos Lili és Éva megjegyezni ezernél is több apró cikk helyét, árát, darabszámát … számítógép nélkül!

Dohányárut nem vásároltunk … bár… mégis! Szabolcs apukája egy időben pipázott … hosszas vitákat folytattam fiókámmal arról, hogy miért akarok pipadohányt venni apának ajándékba, ha a „dohányzás káros az egészségre és olyan sokba kerül, hogy legalább 10 műanyag markolót vehetnénk belőle, de lehet, hogy még százat is. A Tóniban van egy csomó, pedig ez ritkaság!”

Éva és Lili a tulajdonosok. Ketten alkották a teljes személyzetet. Vagy egyikük, vagy másikuk volt a trafikban. Ketten együtt csak néha, akkor is pillanatokig. Mint trafikosok kedvesek voltak, gyerekvigyázásban pedig felülmúlhatatlanok. Gyakran hagyhattam rájuk Szabolcsot, amíg rohanvást elintéztem a környékbeli tennivalóim. Ma is hálás vagyok ezért. Kapcsolatuk legszebb pillanata az volt, amikor a fiam először bemehetett a pult belső oldalára… alig látszott ki a feje –pedig dobogón állt- ragyogó arccal várta a betérő vásárlókat. Minden alkalmat kihasznált arra, hogy ott lehessen … Végül aztán, nem tanulta ki a trafikos mesterséget.

A Tóni trafik is egy kis darabja a történelemnek. 1957-ben nyitották. Egy, a születésétől rokkant embernek adta az állam, megteremtve ezzel az önállóság és az anyagi függetlenség lehetőségét. Abban az időben sok trafik került a rokkantak tulajdonába. Tóni a tulajdonosáról kapta a nevét, aki kerekesszékben ülve szolgálta ki a vevőket és vitte az üzletet. A keresztneve Antal, de mindenki Tóninak hívta. Ő pedig Tóninak nevezte el kedvenc "gyermekét", a trafikot. Új tulajdonosai máig megtartották az eredeti nevet. Tiszteletből, meg miért is ne … még évtizedekig működött a hagyományos üzemmódban. Ma már nem klasszikus trafik a Tóni!  A Terv is füstbe ment már …

Új szelek, új trafiktörténelem:

Bächer Iván: A művelt trafikos

– Jó napot!
– Jó napot!
– Maga itt a trafikos?
– Én. Én… voltam.
– Hát igen. Én meg leszek.
– Hogy-hogy?
– Én nyertem el a koncessziót erre a trafikra.
– Gratulálok.
– Köszönöm. De csak júliustól…

– Jó napot!

– Jó napot!

– Maga itt a trafikos?

– Én. Én… voltam.

– Hát igen. Én meg leszek.

– Hogy-hogy?

– Én nyertem el a koncessziót erre a trafikra.

– Gratulálok.

– Köszönöm. De csak júliustól…

– Tudom.

– Ezzel kapcsolatosan lenne egy kérésem.– Parancsoljon!

– Hány éve csinálja ezt?

– Itt vagyok huszonnégy éve. Apámtól vettem át a boltot. Ő meg azóta csinálja, hogy visszajött a munkaszolgálatból.

– Aha. Katona volt.

– Hát majdnem. Mindenesetre én szinte beleszülettem.

– Nagyszerű. Volna egy ajánlatom.

– Tessék.

– Tanítson be engem egy kicsit. Én májusban, júniusban beülnék ide, és nézném, hogyan kell ezt csinálni.

– Mivel tetszett foglalkozni eddig?

– Önkormányzatnál voltam. Besegítettem ebbe-abba. Szóval egy kicsit betanítana, én meg fizetnék ezért. Én is jól járnék, és maga is könnyebben kezdhetne új életet.

– Értem.

– Rendben van így?

– Rendben. De van egy feltételem.

– Igen?

– Önnek most felolvasnék egy kis írást, és ön azt meghallgatja.

– Írást? Minden le van papírozva már. Nézze…

– Nem, nem, nem olyan írás. Szépírás. Egy kis tárca.

– Tárca? Az meg mi?

– Olyan, mint a novella. Csak egyszerűbb. Ezt Szép Ernő írta. Ezelőtt ötven éve.

– Olyan régen?

– Nem volt az olyan régen. Na, üljön le, ott hátul talál egy stokit.

– Stokit? Ja, ez. Kényelmesebb szék nincsen?

– Nincs.

– Majd lesz.

– Persze, lesz. De addig üljön csak erre és hallgassa. Ezzel készültem a maga fogadására. Már vártam ugyanis. Szóval: „Magas rangú katonatiszt felesége, méltóságos asszony, szép asszony, elegánsan öltözködő. A kalapjait Roth Margit üzletéből szerezte be, az a Váci utcai bolt volt a legelőkelőbb kalapszalon Pesten. Egy szép napon, harminckilencben, benyit Roth Margithoz (Ő mesélte el azután nekem ezt a látogatást), benyit hozzá, próbál egypár kalapot csupa szokásból, azután leül, rágyújt és odakéri Roth Margitot ahhoz a csipkés, virágvázás asztalkához.

Üljön le kicsikét, édes Margitkám, szeretnék valamit megbeszélni magával. Bizonyára nem hallotta még, mert ez még nem nyilvános, hogy a zsidóktól elveszik az üzleteket. Igen, Margitkám, és elhiheti, hogy fáj a szívem, mikor ilyen újságot kell magával közölnöm. Mikor? Hát édes szívem, ez egy-két hónap kérdése. Csak most kezdik előkészíteni a belügyben az illető törvényjavaslatot. Elég sajnos, hogy maga is zsidó, Margitkám, vagyis hogy zsidó származású, no igen, de ebben az esetben a kitérés nem jelent semmit. Szóval drágám, a maga szép üzletét is el fogják venni. És miután így áll a dolog, amit én szívem mélyéből sajnálok, tudhatja, milyen jó barátnéja voltam mindig magának, hát édes jó Margitkám, én rögtön arra gondoltam, a maga üzletét én fogom kiigényelni. Négy gyerekünk van, az uram sajnos a ráeső örökséget még kapitány korában elkártyázta, hát nekem igazán isteni ajándék lesz ez a kalapszalon.

Nahát most rátérek, Margit édes, avval a kis kéréssel jöttem most magához, foglalkozzon velem kicsit, mondjuk mindennap tíztől tizenegy, fél tizenkettőig itt leszek magánál, gondolom, olyankor ér rá legjobban. Tanítson, neveljen bele a kalapdivat titkaiba, az eladás művészetébe; a bolt halálbiztos az enyém lesz, az uram már megtette ebben az irányban a lépéseket, és magának ugyebár csak jól fog esni, hogy velem foglalkozhatik, és hogy én leszek az örököse, nem pedig egy ismeretlen valaki. És én sohase fogom elfelejteni az én szeretett Margitomat. No, ugye, tubicám, rendbe vagyunk. Én azt hiszem, már holnap elkezdem a tanulást. Már fél tízkor? Hogyne, jöhetek, milyen kedves maga. Jaj, rohannom kell a fodrászatra, csókolom, aranyos, hát a holnapi viszontlátásra, pá.”

– Hm. Érdekes. Nem tudom, ezt miért olvasta nekem föl. Hisz’ maga nem is kalapos. Mindenesetre maga egy művelt ember.

– Nem vagyok művelt. Csak szoktam olvasni néha.

– Maga egy művelt ember. De azzal már itt nem fog sokra menni. Na, mindegy. Akkor holnap jönnék. Mondjuk fél tízkor… Fél tízkor jó lesz nekem is.

– Kérem. Várom.

– Viszlát.

– Viszlát. Cső. Csákány. 

Manapság nincs trafik. Addig is:

 … nem volt olyan táblám, hogy "Elugrottam a kalaposhoz" Rögtön jövök!