Szereplők:
általános helyettesítő postás – a  törzspostást helyettesíti , kedves fiatalember
fiam – később: névaláíró, ö is kedves fiatalember
nővér –  aki segít nekem jól eltölteni a mai napot, kedves hölgy
béna hölgy – ő vagyok én

Helyszínek:
a hölgy lakása – előszoba, nappali, kedvező délelőtti szűrt fény
posta telefonközpont – hang – igazi postamester, aki tudja a dolgát, ízes, bajuszos beszédű
kézbesítő osztály – kong az ürességtől
ügyfélszolgálat – hang – kedves fiatalos hangú hölgy

A történet – röviden:
1 csengetés, a nővér kedvesen invitálja a postást, aki közli, hogy : meghozta SZ. A. ZS. nyugdíját. Itthon van? Igen, válaszolja a nővér, de ő nem tudja átvenni. Közben már mindketten itt állnak előttem. Kb 3 méterre a bejárattól. Ülök megszokott fotelomban, dolgozom a gépen. Lehet, hogy első pillantásra az új postás nem is tudta felmérni, hogy miért nem tudom átvenni a küldeményt, diszkréten felvilágosítottuk. Ettől végleg zavarba jött. Kért meghatalmazást és a meghatalmazottat. Nem volt itthon ilyen ember, de mi szerettünk volna korrekt megoldást találni a pénz átvételére. Én főképp! Tapasztalatból tudom, hogy a letéti osztályra visszavitt küldeményeket sokkal nehezebb átvenni, mint ahogy itt meg tudjuk oldani. Halmozottan abszurd volt a helyzet. Helyettesítő kézbesítőnk kezdte sorolni, hogy miért nem tudja itt hagyni a szóban forgó összeget. Megoldási javaslata egy volt, ami részünkről nyilvánvaló csalás lett volna. Mindhárman elleneztük. Nemrég fejezhette be a kézbesítő iskolát, hivatkozott is arra, hogy ott külön felhívták a figyelmüket, hogy ne kövessenek el aláírási hibákat, őket is ellenőrzik! Nagyon szeretett volna már szabadulni a helyzetből, többször összecsukva mappáját az ajtó felé fordult, ki is állította az értesítő nyomtatványt, át nem vett letéti küldemény átvételi lehetőségeiről!. Nem akartam, hogy az ügy rendezetlenül végződjön. A szabály az szabály, hangzott el többször. Azt sem akartam, hogy szabálytalanul jussak a küldeményhez. Az évszázad bűncselekményét nem mára terveztem! Türelmet kérve postásunktól, felhívtam a postahivatalt és kértem a kézbesítő osztályt, hátha segít valaki. A kedves telefonközpontos kapcsolta, kicsörgött, nem vette fel senki. Újra hívom a postát ahol a kedves bajuszos beszédű telefonközpontos, viccesen közli velem, persze hogy nem vették fel a kézbesítőknél, az a szoba kong az ürességtől, mindenki terepen van, hm, hm.  Nekem mondja? gondoltam, én is terepről beszélek, a kézbesítő is a terepünkön van. Kérem az ügyfélszolgálat vezetőjét. Adom az ügyélszolgálatot! Már csörgött is, egy kedves fiatalos hangú hölgy szólt bele, miután – biztonság kedvéért – a főnököt kértem, azt javasolta, megpróbálja megoldani ö a problémám. Elmondtam röviden a lényeget, megértette és azonnal javasolt egy szabályos megoldást, kértem, hogy ismételje el a kollégájának, hogy ő hivatalos helyről hallja a megoldást, kellő szakszerűséggel, ne tőlem, én akármit mondhatok. Megtörtént a fejhallgató csere és a kollégák konzultációja. Általános helyettesítő postásunk, a helyzet magaslatára emelkedett, ismertette a teendőket, kiosztotta a szerepet és a tollat. Névaláírónak kinevezett fiam, aggodalmaskodó utasítások sortüzében ellátta feladatát irt nyomtatottan, írottan, ahogy kellett. Végül, átvette a küldeményt. A helyettesítő kézbesítő távozott, mi pedig mindhárman néma csendben folytattuk a dolgunkat. Illetve, nekiálltam leírni. Nincs bennem indulat. De nem vicces. Megszoktam?