Antal Zsuzsa blogja


TANULÓ VEZETŐ

2013. április 30. - Antal Zsuzsa

Márciusban írtam már egy bejegyzésben az új székemről.
Sejtettem, hogy az elektromos kerekesszéket bénult kézzel vezetni nem lesz könnyű, de hogy ennyire összetett, nehéz agy és izomműködést igényel, arra nem voltam felkészülve. Arra sem számítottam, hogy a világ egy valóságos 3D terepasztal, tele apró meglepetéssel.
… annyira, de annyira vártam az új kerekes-székem!
Azt terveztem, hogy pikk-pakk megtanulom a rutinozást, begyakorlom először a lakásban, aztán folytatom a ház bejárásával – lift, folyosók, udvar- majd kalandtúra a nagybetűs Utcán. Egyre nagyobb köröket teszünk a környéken, határ a… nincs határ! Mindig akkor jöhet a következő –nehezebb- lépcső, amikor az előző már készség szintjén megy. Úgy tippeltem 2-3 hónap és bárhová, bármikor …! Tévedtem, ami az időtartamot illeti. Hosszabb lesz a gyakorlási fázis, mint gondoltam. Nagyrészt rajtam kívülálló okok miatt, természetesen. Bár az agyam és az izmaim harmonikus együttműködését még sokat kell gyakorolnom. Teszem is, örömmel! … bár néha sokk a jóból!
Másfél hónapja vagyok tanulóvezető! Hihetetlen dolgokat tanultam, részben olyanokat, amiket már kezdtem elfelejteni: türelem, küzdelem, tolerancia, fegyelem, és önfegyelem, mindez felsőfokon. Azt hittem, hogy ezeken a fázisokon már túl vagyok. Úgy látszik ezekből sosem elég. Önvédelmi okokból azt is újratanultam, hogy az időt fölösleges számolni, annyi kell, amennyi kell! Naponta érek el kisebb- nagyobb sikereket és naponta merülnek fel újabb és újabb sportszerű nehezítések. Mégis, századszor is csodálkozom, ha nem tudom átküzdeni magam a mintegy 5 mm-es magasságon, a síknak látszó domborzati viszonyok is képesek megbuckásodni, mire odaérek. Fateknőseim, úgy ugranak néha odébb, ha járművemmel jövök, hogy magam sajnálom is őket. Főleg, ha nem önszántukból teszik.
… annyira, de annyira örülök, hogy az önálló mozgás már a napi rutin része!
A harmadik naptól természetes, hogy bekapcsolja valaki az új széket és odagurulok az asztalhoz, odagurulok a „munkahelyemhez”. Igaz, néha beszorulok ide-oda, de egyedül, vagy kis segítséggel kimanőverezem magam a szorult helyzetekből is. Naponta többször  kimegyek a kis-erkélyre, közelről megszemlélem a folyamatos átalakítás alatt levő birtokot. Ha már ott vagyok, átnézek a szomszéd kertjébe, ami egyáltalán nem zöldebb az enyémnél... Gyakran ki kell centiznem az ajtó szélességét, hogy kiférjek falbontás nélkül.
Nagy erővel szervezem, hogy ki tudjak gurulni a másik erkélyre is. Távol és közel minden akadálymentes, kivéve ezt a helyet. A lakáson belül van 20 cm szintkülönbség. Tiszta röhej! – mondhatnánk. De nem vicces! Kell vennem egy rámpát, ami ide is jó lesz, meg az autóhoz is.
Ha valamilyen okból –hajmosás, elmenetel- a régi székembe kell ülnöm, nagyon furcsa… nem indul el, hiába igyekszem. A jót nagyon hamar meg lehet szokni.
Az igazságnak része az is, hogy nem megy minden csettintésre, csak úgy. Vékonyka izmaim gyakran úgy beremegnek, hogy meg kell állnom, kicsit pihenek és folytatom. Ha túlerőltetem a karom, egyre kevesebbet tudok menni, néha hazafelé jövet egy lépcsőházban tett túráról, a bejárati ajtónktól egy méterre úgy érzem vége! képtelen vagyok befordulni, átmenni a „küszöbön”, aztán még két kanyar, áá nem! Végül összeszedem magam, bejutok valahogy. Nagyon elfáradok. Itthon már sima a terep, behunyt szemmel is … Hihetetlen, hogy béna kézfejjel, béna alkarral félig működő felkarral mire tehető képessé az ember! Nem érzem és mégis meg tudom csinálni. Még nekem is alig felfogható! Köszönöm Áron! Ő tudta, hogy a lehetőség megvan. Tettem, amit kért, ahogy csak bírtam.
Egyszer már voltam az utcán. Hát küzdöttem rendesen. Várom, hogy mikor tudok általános utcai körülmények között közlekedni, ha nagyon elfáradok, kétségeim támadnak e felől … pedig ahol tartok az is elérhetetlen vágyálom volt, nem is olyan régen. Ez is menni fog.
… annyira, de annyira jó, hogy már tanuló vezető lettem!
Az autónkra ki nem tettük volna a nagy T betűt, annak idején! Most legszívesebben felragasztatnám a kék matricát és mondanám: Idefigyeljenek emberek! Tanuló vezető vagyok!

56.jpg

HALLO! WEEN


Miért pont HALLO! WEEN? 

Mondhatnánk, régi magyar szokásnak, a töklámpás készítést. Ősz végén, tél elején, falun, befejeződtek a mezei munkák. A terménnyel tele voltak a tárolók, az őszi vetés a földben vacogott, minden előkészítve a téli pihenésre. A falusi emberek az állatok gondozásával, a ház körüli munkák végzésével pihentek. Hagyományosan, halottak napja környékén kiválasztottak egy szép tököt a megtermelt óriás halomból, megpaskolták ” na, te jó is leszel lámpásnak!” és félretették. Lehetett ez sütőtök, vagy marhatök, tökmindegy.

Úgy 55 évvel ezelőtt, Fertőszentmiklósra utazott a család (amúgy, szemiklós-nak hívtuk, házi használatra) szüleink virágot vittek, gyertyát gyújtottak rokonaink sírjánál. Edit húgommal ott maradtunk az egyik kedvenc rokon családnál. Mi jól jártunk, szerettünk náluk lenni, a felnőtteknek is jobb volt, gyorsabban tették a dolgukat nélkülünk. Rokonainknál furcsa titokzatos hangulat volt egész nap, október 31-én. Többször is ránk szóltak, hogy legyünk jók, együnk meg szépen mindent, mert ha nem, … este jönnek a szellemek. Elejtett szavakból tudtuk, hogy valami nagyon készül, és sógor bácsi is benne van. Nem vártuk az estét, de hamar eljött. Egyszer csak „kiment a biztosíték” a házban, sötét lett mindenhol. Mindenki tett-vett, lázasan az áram bekapcsolásáért. Aztán a veranda felől kezdett némi fény derengeni, kissé imbolyogva, fura hangok kíséretében. Elindult mindenki a fény irányába. Mi nagyon kapaszkodtunk egymásba Edittel, nem sejtettük az ármánykodást, csak féltünk a sötétben. Amikor megláttunk az asztalon egy ormótlan alak ormótlan fejét, visítottunk a rémülettől. Sárgán világított a belseje, gülü szemeivel bámult, óriási szájában imitt-amott voltak kapa fogak.  Mozgott az asztal, az imbolygó árnyak még félelmetesebbé tették a taszító jelenséget. Pár perc múlva „megjött az áram” és fény derült a borzalmakra. Sógor bácsit kerestük, lehet, hogy őt elvitték el a démonok, vagy mi a fenék? Később ő is előkerült szerencsére. Ezt követően mi egész este, olyan jók voltunk, mint két kis angyal, szavunkat nem lehetett hallani. Hiába mesélték el részletesen az előkészületeket, hiába mondták, hogy ez csak töklámpás volt, elűzte a szellemeket. Senkinek semmit nem hittünk el. Túl jól sikerült az előadás. Ma sem tartom nevelésünk pedagógiai csúcspontjának a történetet. Azt viszont nagy biztonsággal állítom, hogy a mai gyerekek nagy többségének egy ilyen eset könnyed állomás, egy nem túl színvonalas kalandparkban. Hja! a korszellem!

Több mint 10 éve, hogy egy ősszel elhatároztuk Szabolccsal, Robival, készítünk mi is egy jóképű töklámpást. Egy óriási körte formájú, sötétzöld-sárga cirmos tök volt az alap. Egy hétig folyt a tervezés, óriási, hangos viták. Szabolcsnak nagyszabású aprólékos elképzelései voltak, Robi inkább precíz, klasszikus munkát tervezett. A nagy izgalomra való tekintettel, 2 nappal előbbre kellett hozni a kezdés időpontját a tervezetthez képest. Végül még 2 órával hamarabb kezdődött a munka. Szabolcs, tökfaragó tapasztalat nélkül, egy közepes késsel állt –volna- neki a faragásnak, ha a tök hagyta volna magát. A készítők megállapodtak abban, hogy az összes kést behozzák és meglátják melyik lesz megfelelő. Aztán jöttek a kalapácsok is, szűkös szerszámkészletünkből. Hatalmas munka folyt órákon át, egy belvárosi ház harmadik emeleti nappalijának közepén. 100 éves parkettánk jól bírta.  Szerencsénkre a nagyi nem volt jelen. Magam is többször átgondoltam a jelent, múltat jövőt. Másnap, Robi fejezte be a robosztusságában impozáns lámpást. A kész darabot egy légies, szecessziós állványon helyeztük el és csodáltuk majdnem egy hétig. Mi még nem akartunk megválni tőle, de szabályosan kisült a belseje. Lehet, hogy nem volt szerencsés minden este „bekapcsolva” csodálni?  Örülök, hogy megcsináltuk, szép volt fiúk!
Sokat veszít, aki legalább egyszer, nem próbálja ki. Még az idén is aktuális!

BL halloweenpumpkin.jpg 

Életrevalók

Ez egy fancia film, magyarra fordított címe. Néhány mondat azoknak, akik nem olvasták a könyvet, és nem látták a filmet –még.
Kik az életrevalók? Így első hallásra senki nem gondolná, hogy egy négy végtagjára bénult, középkorú dúsgazdag üzletember és egy (divatos, kétes értékű szóval leírható) mélyszegénységben élő, börtönviselt, alacsony műveltségű feka srác. Kapcsolatuk sikertörténet. Egy nagy kalandtúra a film, kisebb kalandtúrák sorozata. Lehetne elképzelt történet is, de nem az, mint ahogy nem az, az „És mégis, kinek az élete?” sem és több, hasonló alkotás. Nem elképzelt az én életem sem! Sőt, elképzelhetetlen! Mégis, vagy éppen ezért, félelmetes a hasonlóság, sok esetben, azonosság a filmben szereplő sorstársak helyzete és a saját helyzetem között. Lehet, hogy mégis igaz, amit az orvosok állítanak? Hogy az azonos csigolya-magasságban sérültek megmaradt képességei azonosak. Nem esik jól kimondani, de sok igazság van benne!
Érdekes, ezek a könyvek, filmek – legalább is amiket ismerek közülük-  férfiak történetei.
Ha ezek a könyvek, filmek, és színházi darabok sikeresek, olvasók és nézők millióit érdekli, a valóságnak ez az oldala, talán nem hiábavaló erről írni sem. Amikor nézzük a filmeket, nem gondoljuk, szinte kizárjuk a lehetőségét annak, hogy velünk is megtörténhet, mi is lehetünk valaha mozgássérültek, siketek, vagy rosszul hallók és vég nélkül sorolhatnám a nem kívánatos élethelyzeteket. Hárítunk, védekezünk. Ez így van jól! 

Bár, mindannyian tudjuk, hogy „az élet, nemi úton terjedő halálos betegség”. Lengyelül: Zycie jako smiertelna choroba przenoszona droga plciowa. Őrizzük, meg komolyságunkat, nincs vége! Ez, Zanussi, lengyel rendező filmjének a címe. Az alapja igaz történet, természetesen! Hogy a rendező neve, hasonló a hírhedt,hűtőszekrény márkához? Ez a véletlen műve! 

Pár napja beszélgettem egy fiúval arról, hogy hónapok óta senki nem vitte el a lottó főnyereményt, a több mint 3 milliárdot. Vegyünk lottót, hátha! Node, mi a valószínűsége annak, hogy nyerünk? Deha mégis? Biztos nem?  A kérdések sorozata végtelen.
Otromba párhuzam: mi a valószínűsége, annak hogy valaki elmegy otthonról és pont ő kitöri nyakát útközben? Ugyanannyi, mint az ötös találatnak! Vajon, hány matematikus lottózik? 

Kik az életrevalók? Például azok, akik kezük mozgatása nélkül meg tudják oldani, hogy a levegőben, havazásszerűen szálló vattafoszlányokat ne szippantsák be az orrukon, ne nyeljék le, ha már megelőzni nem sikerült, hogy a szájukba kerüljön! És ha mégis a szánkba került, küzdjünk a megfulladás ellen. Ja, ezt béna, vagy alig mozgó rekeszizommal! Tessék kipróbálni. Gyorsan, mert ha vége a szezonnak, várni kell egy évet a nyárfa virágzására. Bár addig még apró próbatételek garmadával bizonyíthatjuk életrevalóságunkat. Szándékaim szerint, írok még ezekből. 

Jövő kedden:  Mégis, kinek az élete? az évadban utoljára

süti beállítások módosítása