Egy 3 éves tündéri, cserfes óvodás kislányt és babakocsis kistestvérét az anyukájuk átvitte a az ő anyukájához az ünnep előtti délután.
-       Nagyi, nagyi képzeld, ászlót festettük az oviban! –mesélte a nagy hírt a nagy ovis.
-       Kislányom, ezt úgy kell mondani, hogy zászlót –mondta a nagymama.
-       Jól van, akkor, zászlót. És alvás után, felvettük az ünnepi ruhát, mert abba kellet menni és mindenki fogta az ászlóját és elmentünk a parkba – hadarta.
-       Nyugi, nyugi, meghallgatlak, de tudod, zászló –csitította nagyanyja, az élménytől kipirosodott, lelkes gyereket.
-       Folytathatom?! És a parkban mindenki beledugta a földbe a saját ászlóját, és sokat szaladgáltunk és veszekedtünk…
-       És tudod miért vittétek a zászlót?
-       Nem, de olyan vicces volt az egész.
A nagyi már majdnem elkezdte harmadszor is a zászlós mondatát, amikor az ölében ülő hajasbaba szépségű kislány elkezdett sírni.
-       Mi baj? – kérdezte - majdnem sírva- az unokájától.  Már bánta, miért is kezdte újra ezt a zászló dolgot.
-       Az a baj, hogy az óvó néni azt mondta, hogy nem vagyok ünnepi ruhában, pedig a bordó csíkos…
-       Miért nem adtál ünneplőt erre a  gyerekre? – fordult a lányához, hangnemet váltva a nagyi.
-       Ünneplőt adtam rá, a legszebb ruháját, olvastam a hirdető falon, hogy ünneplőbe kell vinni. Fogalmam sem volt arról, hogy miért és hogy fehér blúz, sötét szoknya –nem farmer- az ünneplő az oviban!
Zavart csönd.
-       Akkor itt hagyhatom őket? Be kell vásárolnom az ünnepre. Annyian lesznek, mintha nem is tudom mire kellene készülni!
-       Hát, hogyne hagyhatnád … menj csak!
A történet hiteles forrásból származik, a nagyi mesélte el.
Már hetek óta mindenhol azt hallom, olvasom, mennyire készül az ország az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulójának, október 23-i méltó megünneplésére.
Valóban?
Ezt tavaly írtam le, de az idén is aktuális és elgondolkodtató!
Egyébként pedig … méltó ünneplés … reménykedjünk!.