Antal Zsuzsa blogja


ŐSZ A NEGYEDIKEN

2014. október 21. - Antal Zs

ŐSZ A NEGYEDIKEN

A negyediken az ősz is más…

Az ősz egyik csalhatatlan jele, hogy megjelennek nálunk a cinkék. Mindig ősszel. Miért?  Ők tudják. Az ősz másik csalhatatlan jele, hogy sokasodnak a rovarok. Többen vannak, mint tavaly, pedig madárból és rovarból mindig gazdag a kínálat nálunk… itt a negyediken. 

A cinkékről egyszer már írtam, most jöjjenek a rovarok. 

Ha megpróbálnám a nálunk előforduló rovar fajták mintapéldányait egymás mellé állítani, olyan hosszú sor alakulna, hogy méterekkel kilógna a képernyőből. Könnyű elképzelni, hogy tolonganak a tornasorban a muslincák, szúnyogok, pókok, méhek, darazsak, mezei poloskák, legyek, molylepkék, katicák, tücskök, pillangók, dunavirágok, hangyák, legyek és a többi. Tülekednek, tolakodnak, másznak, röpködnek, zizegnek, ciripelnek, vagy hangtalanul begubóznak, kigubóznak. Állandóan szemétkednek a társaikkal a fajtáikat képviselők. Sorba állításukkal minden idők állandó képernyőfelelős állatkáját, az egeret bíznám meg. Szinte látom, ahogy cincogva rohangál, hogy rendet teremtsen a házi rovarállományban. Nem lenne könnyű dolga. Kisállataink fegyelmezetlensége, szemtelensége és bosszúságokozása nincs egyenes arányban a méreteikkel! Aránytalanul mértéktelenek! Semmivel nincsenek semmilyen arányban! Itt vannak például a muslicák –akiket Sopronban muslincának hívtunk. Elég aprócska rovarok.  Nem elégszenek meg a gyümölcsök, növények dézsmálásával, évek óta orcátlanul az arcomra szállnak, és belülről vizsgálgatják az orromat? Szemérmetlenül kihasználják mozdulatlan, kényszerű rovarbarátságomat. Nem tudom, honnan veszik a bátorságot, de veszik ...  Némelyik felfedező túrát tesz a szám körül, egyesek viszont szeretnének mélyebbre menni. Mennek is …legtöbbször valahogy kiprüszkölöm, ha nem? …végül is, ez is fehérje …

Hangyásak vagyunk! Mostanában parányi hangyák rohangálnak össze-vissza, látszólag céltalanul, párkányokon innen és túl. Amióta elolvastam Joy Adamson Oroszlánhűség-ét, amiben részletesen ír a termeszekről, érdekel a hangyák életmódja. Maguk építette, hibátlanul működő társadalmi rendben élnek.  …ha nincs termeszed, érd be egy hangyával! A mieink, olyan kis kerge hangyák, nem termeszek, mégis érdekesek. Az előző lakásunkban mozgalmas, szervezett hangya-élet folyt. Időnként –főleg ősszel- hatalmas létszámú hangyatömeggel éltünk társbérletben. Egy este a nővérrel kifigyeltük, merre járnak, mit csinálnak? Kati hasalt a parkettán, én a kerekesszékben előrehajolva, deréktörő pózban figyeltem a történéseket.  Döbbenetes! Szép, rendezett sorokban jöttek be a lakás bejárati ajtaja alatt, majd egy kétsávos hangyaút jobb oldalán végigsétáltak a 7,2 méterre levő nappali ajtajáig és ott egy csínos kis lyukon bebújtak a padló alá… a testméretük többszörösét cipelték, és gyömöszölték be egy láthatatlan lyukon. Ha az útjukba tettünk egy lapos magot, átvonult rajta az egész menetoszlop. Néhány vízcsepp nem volt akadály. Szemrebbenés nélkül, szabályos ívben kerülte ki a tócsát az egész sor, mintha mi sem történt volna mentek tovább több ezren a 15 méteres hangyaszalagban. Szorgosan cipekedtek. Néha tömörülés volt birodalmuk bejáratánál, mert nem fért be a zsákmány, Ilyenkor a főnökök rohangáltak, a nép egyszerű tömegei türelmesen vártak a parancsra. Néhány másodperces fennakadás után folytatták útjukat. Aggódva láttuk, hogy kis homokkupacokat termeltek ki a parketta résein. Ezek a kis halmok reggelre eltűntek. Visszatermelték. Ezzel álcázták birodalmuk bejáratát. Kíváncsi voltam, mi történhet a padló alatt, de nem feszegettük fel a parkettát, így ez örök titok maradt! Elköltöztünk. Az új tulajdonos emberei valószínűleg feltépték a 100 éves falapocskákat és lapátra tették a hangyabirodalmat.

Újpesten –a negyediken- nagy a hangya választék. Vörösek, feketék, szárnyasak és szárnyatlanok, kicsik és pirinyók! Voltak turista hangyáink is. A vadszőlővel jöttek Kópházáról. Nem érezték jól magukat nálunk! Hazamentek, vagy ki tudja hova?

A rovarok úgy járnak ide a negyedikre, mint az emberek az állatkertbe… csak jegy és bérletigazolvány felmutatása nélkül. Ők tanulmányoznak engem, én tanulmányozom őket. Az üvegeken keresztül szórakoztató és fakultatív, relatív, és interaktív az élmény!  Teljesen úgy néz ki, mintha egy üvegkalitkában lennék, ők pedig az üvegre tapadva vizsgálgatnak. Ha bejönnek, mert az interaktivitás nagyon trendi, sőt onlájn, rám szállnak, egyesek meg is kóstolnak. Mások csak fogást keresnek rajtam, vagy a környezetemen. A cél érdekében, fejjel lefelé rohangálnak a plafonon.  Napok óta meglátogat egy zöld színű, sárkány alakú, formatervezett bogár. Akrobata mutatványa eleinte elkápráztatott. A tűző napon kapaszkodott, mászkált a függőleges ablaküvegen… csak azért, hogy engem lásson. Viszonoztam a szimpátiáját, megnéztem kintről is. Olyan szép volt, mint egy eozin mázas Zsolnay porcelán miniatúra. Aztán megtudtam, hogy ő egy közönséges mezei poloska! Poloska? …az lehetetlen! Egy ilyen szép bogár nem lehet sem községes, sem mezei és főleg nem: poloska –vitatkoztam a látottak alapján.  …egy furcsa roppanás és „megszagolod? …csak, hogy el hidd!”- nyújt felém egy szétnyomott pacnit Éva. Nem! Nem akartam megszagolni, és nem is hittem el a történetet! Aztán másnap is jött egy szépséges zöld-páncélos és ugyanúgy elvarázsolt, mint boldog tudatlan koromban a hasonmása. Csapodárok ezek! Szélhámosok! Sorozatgyártottak!

Pókból is határozottan jól állunk. Nem csak a vizipók csodapók! Tudok mit mesélni, bár nem rajongok a sokféle nyolc lábon rohangáló lényért. Lehet, hogy irigy vagyok rájuk? … ha nekem ennyi végtagom lenne és abból kettő-kettő béna, a maradék néggyel épp csak sántítanék. Hálót is szőnék! A hálóik vitathatatlanul művészi alkotások. Az élelemszerzési módszerük nem vall jó modorra. Háló-csapdába ejtve, kínozni az áldozatot, majd tartósítani és jól megenni, vagy bespájzolni későbbre… Nem kulturált! Sőt, barbár! Még a fényes, hajszálnál vékonyabb ökörnyál is mikre képes? A „minden egyben” elv alapján működik. A legbonyolultabb gyártási és logisztikai feladatokat önállóan, mondhatni életvitelszerűen oldja meg. Környezetkímélő, szélenergiával működő ipari komplexum. Ötletesen gondoskodik az fajfenntartásról is. A pókasszonyok tojásaikat a maguk szőtte pókselyem zsákban tartják, a potrohukhoz rögzítve. A kikelt sok-sok pici pók az anyja testén utazik hosszú, hosszú kilométereken át repíti őket a szél. Takarékosak. A felesleges hosszúságú szálat, megeszik. Nincs kuka! Milyen egyszerű! … mellesleg ugyanannyi szemük van, mint lábuk. Nyolc- fejenként! Nem használnak szemüveget. …pedig mekkora üzlet lenne?  … de akkor mit keresnek a pókok szemészeten? Ne firtassuk!

A monitorom is egy kisebb állatkert. A képernyő szélén egy muslica szaladgál körbe-körbe hosszú percek óta. Nézem, hogy miket írok itt? Nem is helyesírási hiba, aminek a javításával kínlódom! Egy kékszárnyú légy sétál a szövegen. Annyira információéhes, hogy mászkál a sorok fölött, falja a tudományt. Szembemegy az egérrel, farkasszemet néz a virtuális a valósággal. Rémesen idegesítik egymást! Engem nem zavarnak! Magányos lennék nélkülük. Élünk békésen egymás mellett. Végül is mi emberek is az állatvilág részei vagyunk! Szép őszünk van … itt a negyediken!

A cinkékkel kezdtem, egy cinegepanorámával fejezem be. Így kerek a világ!

BL 94 CINEGEPANORÁMA.jpg

HUSZONÖT ÉVES TÖRTÉNET

Június 16. a szabadság napja!

Olvastam valahol, hogy akinek van emlékezetes története 1989. június 16-ról, írja meg …   

Maga a dátum nem beszédes. Első látásra semmiképp. Nem olyan, mint 1848. március 15., vagy 1956. október 23. Mégis -kis rásegítéssel - sokan emlékszünk arra a napra. Ki így, ki úgy!  ... én így:

A saját történetünk                                                                                                                                        

1989. június 16-án, az hajdani OTKI –Orvos Továbbképző Intézet, közismert nevén a Szabolcs utcai kórház, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján feküdtem, a főlépcsővel szembeni nyolc ágyas szobában, az egyik ablak melletti ágyon. Viszonylag tágas és világos volt kórterem. A hatalmas ablakokat ritkán tárták ki … nyolc nő közül mindig fázott valaki, vagy huzatba került, vagy egyszerűen nem bírta … a tömény  hársfa illatot. … esetleg idegesítette az állatkertből behallatszó állati hangzavar. Bennem is mély nyomot hagytak a hangok.  A szépséges páva éktelen kiabálását hónapok alatt sem tudtam megszokni. Éles, jajgató, rikácsoló hangján akár egy fél órán át is fújta. Visította az ébresztőt minden hajnalban. Alig, ha nem, a hozzájuk képest szelíden éles hangú kakas-csapatot is a pávák keltették napkelte után… kukorékoljátok már el a klasszikus ébresztőt! Naponta többször hallottuk a sziamangok ijesztő, szirénázó, vonyító, sivalkodó hangját is. Akkor nem tudtam, hogy néznek ki. Évekkel később ismerkedtem meg a furcsa fazonú emberszabásúakkal(!) Számtalan más állatkerti hang szórakoztatott minket folyamatosan. A Klinika és az Állatkert között húzódott egy széles hangszigetelő sáv, maga a Nyugati Pályaudvar, annak is a rendező része. Innen időnként a vasúti zajok is behallatszottak … érzékeltük, hogy zajlik az élet! Ott tanultam meg, hogy a csend mennyire összetett hang együttes.

1_1.jpg

A kórházaknak sajátos mikroklímája van. Sokszor megéltem.  Amint befekvőként, beléptem a kórtermek bármelyikébe és az utcai ruhám, hálóingre, pongyolára, a cipőm papucsra cseréltem megszűnt a külvilág a maga hétköznapi probléma tengerével. A saját helyzetem megoldása lett az egyetlen, ami fontos. Különösen igaz volt ez, azokra az esetekre, amikor ketten voltunk egyben.  A világ történéseit nagyjából követtem, de nem éreztem magamhoz annyira közelinek, mint egy órával a kórházba költözésem előtt. A tájékozódás egyik eszköze mindig a rádió volt. A vizitek és a látogatások idején kívül szinte mindig bekapcsoltam, ha másért nem, azért, hogy motyogjon valami. Ne legyen kórházcsend! A híreket folyamatosan hallgattam, bár nem mindig hallottam.

1989 júniusában pontosan tudtam, hogy 16-án lesz Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a Hősök terén. Tudtam, hogy nagyszabású rendezvény készülődik, mégis meglepődtem, amikor egy héttel az esemény előtt, egy békés délután állathangos csendjébe szokatlan zajok keveredtek. Az üres tereket bekongó hangok jelezték, hogy a Hősök terén megkezdődött a készülődés. Napokon át az építkezés zajai hallatszottak, később csatlakozott a hangosító szekció, az óriás hangszórókból bömbölő mikrofon hangokkal és más próbálkozások zajával. Egy-kettő-három mikrofonpróba. Mikrofonpróba 1-2-3. Hangzott folyamatosan. A hangzás katasztrofális volt, tetézve a gerjedés idegtépő üveghangjaival. Az esti híradókból már pontosabban érzékeltem a Hősök terén készülő rendezvény gigantikusságát. Több tízezer, akár százezer ember részvételére készültek. A Műcsarnok lépcsőjét hatalmas ravatallá alakították, ahol másnap elhelyezték Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsóit. Az öt mártír ravatala mellé emeltek egy hatodikat, a név szerint felsorolhatatlan mártírok jelképes koporsóját. Megrendítő látvány volt az előkészített üres tér.  

Aznap reggel a pávák korábban keltek, mint máskor. A térhangosító műszakiak, nem különben! Ők talán le sem feküdtek … részükről is elhangzott még néhány utolsó hajnalhasító hang-gerjedés, aztán beállt a kezdés előtti néma csend.  

Kórterem lakóként, sajátos módon vettünk részt az ünnepélyes újratemetésen. A kulisszák és a televízió egyenes adása közé beszorulva, kényszerpályán követtük a történéseket. A térről jövő - torzulásig fokozott - kihangosítást nem lehetett kikapcsolni, ezért úgy döntöttünk, hogy a TV – tőlünk kőhajításnyira levő Hősök teréről közvetített- adását nézzük és a Térről üvöltve, érthetetlenül visszhangzó dobozhangot hallgatjuk!  Sinkovits Imre gyönyörű bársonyos hangja felismerhetetlenül karcolta a levegőt.  Gyász-zene, koszorúzások, ünnepi beszédek szónoklatok, következtek egymás után. Torz, erőltetetett hangok. Ezzel párhuzamosan emberek végeláthatatlan sora haladt el a ravatalok előtt, kezükben virággal. Sokak arcán mély ráncok, a fejekben ki nem mondott gondolatok. Az elhangzott szöveget inkább csak érteni véltük, mint értettük. Az erős, durva zajok bántóak voltak, amiket az akusztikus hatás megtöbbszörözött. Nehezen raktuk össze a képernyőn látottakat és a térről jövő hangokat.

Néztem, hallgattam jó ideig, de egyszer csak elkezdett szétcsúszni a figyelmem. Nem tudtam jól követni az eseményeket …  időnként követni sem. Vissza-, visszatért bennem az újratemetés - mint az utolsó búcsú- hiányérzete. Történelmi személyiségek ők, de anyák fiai és lányai, gyerekek szülei … összezavart a résztvevők hatalmas tömege, az ünnepség túlrendezettsége, a „minden” bizonyításának  akarása, a szónoklatok fennköltsége, a szónokok testbeszéde, fokozva a durván visszhangzó dobozok ijesztően üres hangjával … nem érzékeltem az újratemetett emberek iránti tiszteletet!  Nem tudtam értelmezni a történelmi igazságtétel fogalmát. A gigantikus rendezvény az egymást méregető erők átmeneti békéjének tűnt. Ott és akkor –számomra- ellentmondásos volt minden. Nem volt jó érzésem.  Hallottam az óriáshangszórók százaiból jövő lelkes vagy lelketlen szófoszlányokat, a  beszéd részletek  visszafogott, vagy heves hangvételét. Lankadó figyelmemet az „Oroszok menjetek haza!”  felszólítás kólintotta fejbe. Jól hallottam? … nem tudom, hogy a valóságban többször elhangzott-e, vagy a visszhang ismételte a fülemben. A rendezvény ezt követően még hosszú órákig folyt, számomra követhetetlenül.

 2_1.jpg

A kórház ingerszegény környezetében minden erősebben hat, mint a civil életben. Domborodó hassal az asszonyok amúgy is érzékenyebbek és védtelenebbek, mint máskor. Féltem, zaklatott voltam.  Alig vártam, hogy jöjjön, hozzám a családomból valaki, öleljen át és nyugtasson meg, hogy nincs baj, mennek a dolgok az eufória és a félelem hullámvasútján.

Másnap hajnalban a páva ugyanolyan rikácsolással ébresztett, mint korábban. Jelezte, hogy rend van a világegyetemben! Örültem, megnyugodtam. Tetszett a páva hangja!

Bennem így rakódott össze a tények és az érzelmek negyedszázada megélt mozaikja. 

süti beállítások módosítása