A belvárosban laktunk, egy 1892-ben épült ház harmadik emeletén, szép nagy, tágas, világos polgári lakásban. Az operaház tőszomszédságában. Én, tudatlan vidéki, azt hittem, hogy a polgári lakásban lakó polgárok mások, mint mi nem polgári lakásban élő polgárok. Jobban élnek, gazdagabbak, polgáribbak. Hát a valóság? Kiábrándító volt, legalább is a mi házunkban. …pedig kovácsoltvas volt még a cselédlépcső is. Gyönyörű lépcsőből volt szép számmal a házban, a kaputól 99 darab vezetett a lakásunk ajtajáig. A költözés napján 19 és félszer tettem meg a földszint és a harmadik közötti szintkülönbséget. Az utolsó fél, fölfelé, nagyon nehéz volt. A szívem vitt haza, nem a lábam.
Nagyon szerettünk itt lakni. Nem zavart minket a három emelet. Egyetlen, olyan emlékem van, amikor a lépcsősor barátságtalan ellenfél volt. Minden szempontból rendkívüli eset: hajnali 2 és 3 között történt, hogy a kicsit lázas, nagyon alvó, 25 kilós Szabolcsot felcipeltem. Rajta kívül lógott rajtam még néhány szatyor. Már az indulásnál fáradt voltam. A gyerek is a csomagok is próbáltak szabadulni sanyarú helyzetükből. Szabolcs egyre beljebb csúszott a hozzá képest óriási hálózsákban és az egész szundikáló pakk lejjebb és lejjebb araszolt rajtam. A csomagok kezdtek tőlem megszabadulni, alig hallhatóan. Közben a lépcsőház-világitás állandóan lekapcsolódott, energia tudatos polgári ház volt a miénk. Nehezen értünk föl és akkor még elő kellett varázsolnom a kulcsokat a sötétben. Mikor már majdnem bejutottunk, nyílt a mellettünk levő lakás ajtaja és szomszédnénink kiszólt, hálóingben, kócosan: Ja, csak maga az! Azt hittem jött valaki! Nagy nehezen bejutottunk. Végre a fiamat beejthettem az ágyába, lefeküdtem mellé a parkettára és a „jajdejóitthonvagyunk” gondolattal erőt vettem magamon és elindultam összeszedni hátrahagyott cuccaink.
A baleset megváltoztatta az emeletekkel, lépcsőkkel kapcsolatos álláspontom (is). Megváltozott a tulajdonostársak (nem egyszerűen: lakók) és a köztem levő viszony is. Egyetlen lakótárs volt például, a sötét, vizes belső udvari lakásban lakó, valaha jobb napokat látott, alkoholista hölgy –ez nem poénos szavak sorozata, ezek tények-, aki a baleset után meglátogatott. Mosolyogva váltottunk pár szót, ha néha találkoztunk. Mindenki más elzárkózott tőlem hosszú évekig, pedig a mozgó függönyök mögött, kíváncsi szemek figyelték sajátos életünket.
Továbbra is nagyon szerettünk itt lakni. De már zavart a három emelet. Jó lett volna, közelebb lenni a természethez hiányzott a lehetőség, hogy bármikor elmehessek bárhova. Igaz, ha nem itt lakunk, senki nem ismerte volna meg a szemközti ház öncélú szobordíszeit, senki nem csodálta volna önként olyan kitartással, mint én. Ezt láttam az ágyamból 12 évig. Egyszer, egy közepesen átgondolt gondolattól vezérelve szerettem volna liftet építtetni, megkönnyítendő a magasan lakók életét, köztük a magunkét, kerekesszékkel kiegészítve. A polgárok ökölrázós tiltakozásába fulladt a kezdeményezésem. Akkor tudtam meg, hogy a háznak lelke van! Rosszul fogtam hozzá, beletapostam, mármint a lelkébe. Barátaink, ismerőseink, mind azt javasolták, hogy költözzünk el, minél hamarabb, lehetőleg kertes házba, szabaduljunk ki a belvárosból. Mi tudtuk, hogy a költözés lehetetlen, egy bonyolult tulajdonjogi okból. El kellett fogadni ezt a helyzetet. De a lakás és az itt-lakás számtalan előnyét, nagyon élveztük. Az operába, el sem kellett menni és nyáron lehetett élvezni a zenét az erkélyen. Filmforgatás minden második héten. Itt ült a kapuban napokig Spielberg, (csak egy példa). Tüntetések páholyból. Könnygáz, de csak mutatóban. Drágaság. Márkás üzletek. Minden közel, kiváló közlekedés.
Szerettünk a város közepén élni. Róttuk az emeleteket, amik egyre nőttek. Ami engem illet, eleinte hordággyal vittek le és hoztak fel a magán mentő szolgáltatok emberei. Később kerekesszékben ülve vitt le és hozott fel, két ember. Kollégáim, barátaink az én segítő emberemmel. Nincsenek szavak, amikkel jól vissza tudnám adni azt az irgalmatlan érzést, amit ilyekor átéltem. Minden lépcsőfoknál, lélegzetem visszafojtva aggódtam, nehogy baja essék azoknak az embereknek, akik le-fel vittek + a 35 kiló kerekesszéket. Visszagondolni is szörnyű. Később gépesítve közlekedtünk. A gépesített lépcsőzés, a kreatív mérnököket is ámultba ejtő lépcsőjáróval zajlott. Ültem a kerekesszékben, majd a székre illesztették a lépcsőjárót, ami rémes csattogó hangot generálva lépkedett lépcsőről lépcsőre, 99 kis ütést mérve a gerincemre. A 100 éves márvány lépcső is tiltakozott, próbált kicsúszni alólunk, pláne, ha még pár csepp víz is besegített. Emberpróbáló megoldások voltak. VOLTAK! Mert egyszer csak ügyvédi bravúrok sorozatával végre miénk lett lakásunk.
Abban a pillanatban elviselhetetlen lett a három emelet. 12 évet éltünk az emeletek csapdájában. Hamarosan elköltöztünk. Ismerőseim, akik nem voltak részesei az utolsó félév történéseinek, először igazolva érezték magukat, a költözés hírét hallva. Végre! Már, rég meg kellett volna, lépni! Na és kertes ház? Nem. Sorház? Nem. De kert azét van? Nincs. De kert kapcsolat? Nincs. Földszint? Nem. Hát akkor? Negyedik emelet. De lift van!
Felcseréltük harmadik emeletet a negyedikre. Terézvárost, Újpestre. Egyetlen lépcsőt sem kell megtenni és kint vagyok a házból, egy ember segítségével. Két emberrel pedig, bármikor bárhova! Szabadság! Minőségi különbség! Kilátás a szabadsághegytől, a budai hegyeken, Csobánkán, Szentendrén át a váci kőbányáig –igaz a kettő között van egy kis takart rész. A felhők karnyújtásnyira, a paplanrepülők látótérben, az erkélyen terem a saját fügénk! Kérdem én: kell ennél jobb? Válaszolom én: kell, mindig kell jobb! De költözni nem szeretnék.
ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! Jó idő, virsli, vurstli, sör, zene, városliget.
A jövő kedden: JELES NAPOK
