Antal Zsuzsa blogja


AKADÁLYMENTES

2012. szeptember 18. - Antal Zsuzsa

Mit is jelent ez a szó: akadálymentes?
Mindenkinek mást, ha elvonatkoztatunk attól az általánosítástól, hogy …az a hely, ahova kerekesszékkel el lehet jutni, ahol nincs lépcső, ahol van lift, ahol a járdára simán fel lehet menni, a járműre fel lehet jutni, sorolhatnám az általános értelmezéseket.
Ám ezek nagyon felületes meghatározások!

Kérdezzünk meg egy vak, vagy rosszul látó embert,
kérdezzünk meg egy csökkenthallásút,
kérdezzük meg a nagyit,
kérdezzünk meg egy kismamát és
kérdezzünk meg egy gondtalannak látszó átlagembert arról, hogy kinek mit jelent az akadálymentesség?  
Mindenki mást fog mondani.

Gonoszkodás nélkül, jóindulatot felételezve, szakirodalmat felejtve, klasszikusan mégiscsak arról van szó, hogy az akadálymentesség a mozgásukban bármilyen okból korlátozott emberek közlekedését segítő, vagy lehetővé tevő megoldások kialakítása közterületeken, középületekben, meg mindenhol. Aki ismer engem, tudja, hogy rendszerint körüljárok egy-egy témát, mielőtt egeret ragadok.*(Régi szép idők! Amikor még tollat ragadtam. Rajongtam a szép ceruzákért, a tollakért pláne. Ha tudnék verset írni már megírtam volna az „Óda a töltőtollhoz” című eposzt. Nincs már messze az idő, amikor ezek a tárgyak múzeumba vonulnak! Arról nem szólva, hogy, az internetes keresők használata mennyit formált információ szerzésünk módján és mértékén. Pár gombnyomás és már dől a tudás a képernyőre, ha akarom, már jön is nyomtatóból a leirt szöveg. Csapda!) *-tól folytatás: Az akadálymentesség témaköre is kimeríthetetlen háttéranyagot produkált. A törvény szövegétől a súlyos milliókat ajánló pályázatokig és tovább is, érezhető az a kínlódás, óvatos ráutaló fogalmazás, hogy nevezzük „embertársaink azon csoportját” akiknek szól ez a törődés, megkülönböztetett figyelem. Ki nem hagyva, hogy mindez mekkora plusz költség. De emberek! Hát minden plusz költség! Persze, amíg van rá keret. Egy gyöngyszem: „Célunk, a testi vagy szellemi fogyatékossággal élő emberek életének, a társadalomba való érvényesülésének akadálymentes megteremtése.” Többször elolvastam, jól értem-e? Egyáltalán értem-e? Pénzről szó sincs benne, ez nagyon elegáns! 

A magam részéről értékelem a törekvést, de megtanultam- megtanultuk, hogy az akadályokat magunk küzdjük le. Átgondoltan, biztonságosan, vagy Uram bocsá’, megkerülve! Vannak tapasztalataink. 

Az első: egy magánklinikára mentünk, ahol az igen elegáns főbejárattól jobbra fordulva volt egy szegényes folyosó, a hátsó lejáratnál pedig egy nagyon szerény „lift”, kerekes székes látogatók (betegek) lépcsőn lejutásához. Egy nagyon kedves úr kezelte volna a szerkezetet. Felmérte a két kísérőm erejét és azt javasolta, hogy inkább ők segítsenek megtenni azt a 8 lépcsőt –magyarul: vigyenek le, mert ez a lift nagyon bizonytalan. Bocsánat, elnézést, minden volt. A fiúk levittek, majd beszálltunk egy üvegberakásos, rézzel díszített liftbe, ami fölvitt a tanár úr előszobájáig. Itt aztán már volt pozitív megkülönböztetés, ami jól érzékelhetően két dolognak szólt: a bénaságnak és a pénznek. Visszafelé a helyzet annyiban volt más, hogy nem is kellett elfáradnunk a liftes kijárathoz, mert az addigra már zárva volt, kezelő személy hiányában. Volt min élcelődnünk hazáig, pedig nem volt nevetséges. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset, „van másik”:

A második: színházi élmény. Nem a színpadon történt. Út közben, a ruhatár és a nézőtér között. A ruhatárnál bajlódtunk éppen a kabátom levetésével, amikor odalépett hozzánk egy nagyon kedves, csinos hölgy és javasolta, hogy menjünk lifttel, már elő is készítették. Nem is értettük, hogy miért, mert a jegyünk a földszintre szól. Igen, tudja, de van közben 5 lépcső és ahhoz kell a lift. Még tiltakoztunk, hogy van gyakorlatunk ebben, a két fiú felemel, együtt vagyunk. Végül engedtünk a kedves invitálásnak, az idő is haladt, Jó, induljunk! Egy fordulás után megláttuk a lépcsőt, ez semmi- próbálkoztunk egy utolsót- és odaálltunk a lifthez. A platón a kerekesszék, lehajtva egy vastag otromba biztosító vas-kar, mindenki arrébb tessékelve, hölgy nyomja az indító gombot, készülék nem indul. Nem baj, még egy gombnyomás, készülék elindul, kicsit megemelkedik a plató, a szék megdől, lift megáll, kigyullad egy piros lámpa, se le, se föl! Pedig az előbb még jó volt, mondja a kedves hölgy. Nem baj, hívom Józsit. Józsi pillanat alatt ott terem, ő is nyomja a gombot, lift mozdulatlan. Hölgy –sápadttan- hívom a műszakis főnököt. Miért? Józsi ki volt. Főnök jön, meg az ügyelő is, utóbbi: kezdenénk. Kedves hölgy, egypillanatcsakMarikám! Főnök „hát ez nem megy! Nincs itt valaki, aki ért ehhez?” Nem volt. Egyre riadtabban figyeltük az eseményeket, de ebben a pillanatban láttuk, hogy ezt magunknak kell megoldanunk! Robi, Szabolcs odalép mellém, próbálják a biztosító kart leemelni, de az mozdíthatatlan volt. Aztán a színháziak tehetetlen tiltakozását figyelembe sem véve, fejjel kissé lógó helyzetben kifeszegettek, és leemeltek a liftből. Ebben a pillanatban mindenkinek minden hirtelen sürgős lett, foglaljuk el gyorsan a helyünket, mert már amúgy is – miattunk – késnek. A darabra ma már nem is emlékszem, de a rémült félelemre kristálytisztán. A jó akarat megvolt… 

Van számos ilyen történetünk. Ma már csak vidáman mesélgetjük ezeket. Megélni nem volt vidám.
De mit is jelent ez a szó: akadálymentes? Hát, hogy nincs akadály!

Nem vagyok önző és sportszerűtlen. Ezért azt javaslom, hogy kezdjék az akadálymentesítést a futópályákon. Rossz látni, ahogy a futók erősen küzdenek a gátnak nevezett keretekkel. Nem gát az, hanem akadály. El vele!

 

Jövő kedden: valami színházas

Ha a postás egyet csenget, az nem jó

 

Szereplők:
általános helyettesítő postás – a  törzspostást helyettesíti , kedves fiatalember
fiam – később: névaláíró, ö is kedves fiatalember
nővér   aki segít nekem jól eltölteni a mai napot, kedves hölgy
béna hölgy  ő vagyok én

Helyszínek:
a hölgy lakása – előszoba, nappali, kedvező délelőtti szűrt fény
posta telefonközpont – hang  igazi postamester, aki tudja a dolgát, ízes, bajuszos beszédű
kézbesítő osztály  kong az ürességtől
ügyfélszolgálat – hang  kedves fiatalos hangú hölgy

A történet – röviden:
1 csengetés, a nővér kedvesen invitálja a postást, aki közli, hogy : meghozta SZ. A. ZS. nyugdíját. Itthon van? Igen, válaszolja a nővér, de ő nem tudja átvenni. Közben már mindketten itt állnak előttem. Kb 3 méterre a bejárattól. Ülök megszokott fotelomban, dolgozom a gépen. Lehet, hogy első pillantásra az új postás nem is tudta felmérni, hogy miért nem tudom átvenni a küldeményt, diszkréten felvilágosítottuk. Ettől végleg zavarba jött. Kért meghatalmazást és a meghatalmazottat. Nem volt itthon ilyen ember, de mi szerettünk volna korrekt megoldást találni a pénz átvételére. Én főképp! Tapasztalatból tudom, hogy a letéti osztályra visszavitt küldeményeket sokkal nehezebb átvenni, mint ahogy itt meg tudjuk oldani. Halmozottan abszurd volt a helyzet. Helyettesítő kézbesítőnk kezdte sorolni, hogy miért nem tudja itt hagyni a szóban forgó összeget. Megoldási javaslata egy volt, ami részünkről nyilvánvaló csalás lett volna. Mindhárman elleneztük. Nemrég fejezhette be a kézbesítő iskolát, hivatkozott is arra, hogy ott külön felhívták a figyelmüket, hogy ne kövessenek el aláírási hibákat, őket is ellenőrzik! Nagyon szeretett volna már szabadulni a helyzetből, többször összecsukva mappáját az ajtó felé fordult, ki is állította az értesítő nyomtatványt, át nem vett letéti küldemény átvételi lehetőségeiről!. Nem akartam, hogy az ügy rendezetlenül végződjön. A szabály az szabály, hangzott el többször. Azt sem akartam, hogy szabálytalanul jussak a küldeményhez. Az évszázad bűncselekményét nem mára terveztem! Türelmet kérve postásunktól, felhívtam a postahivatalt és kértem a kézbesítő osztályt, hátha segít valaki. A kedves telefonközpontos kapcsolta, kicsörgött, nem vette fel senki. Újra hívom a postát ahol a kedves bajuszos beszédű telefonközpontos, viccesen közli velem, persze hogy nem vették fel a kézbesítőknél, az a szoba kong az ürességtől, mindenki terepen van, hm, hm.  Nekem mondja? gondoltam, én is terepről beszélek, a kézbesítő is a terepünkön van. Kérem az ügyfélszolgálat vezetőjét. Adom az ügyélszolgálatot! Már csörgött is, egy kedves fiatalos hangú hölgy szólt bele, miután – biztonság kedvéért  a főnököt kértem, azt javasolta, megpróbálja megoldani ö a problémám. Elmondtam röviden a lényeget, megértette és azonnal javasolt egy szabályos megoldást, kértem, hogy ismételje el a kollégájának, hogy ő hivatalos helyről hallja a megoldást, kellő szakszerűséggel, ne tőlem, én akármit mondhatok. Megtörtént a fejhallgató csere és a kollégák konzultációja. Általános helyettesítő postásunk, a helyzet magaslatára emelkedett, ismertette a teendőket, kiosztotta a szerepet és a tollat. Névaláírónak kinevezett fiam, aggodalmaskodó utasítások sortüzében ellátta feladatát irt nyomtatottan, írottan, ahogy kellett. Végül, átvette a küldeményt. A helyettesítő kézbesítő távozott, mi pedig mindhárman néma csendben folytattuk a dolgunkat. Illetve, nekiálltam leírni. Nincs bennem indulat. De nem vicces. Megszoktam? 

Ha a postás egyet csenget, kérjük meg, hogy csengessen még egyet!

Jövő kedd: az időjárástól függ


 

 

Gödöllő

Gödöllőről két dolog jutott eszembe: a kastély természetesen és - az épületek stílusát tekintve merőben más - a művelődési ház. A kastélyban sokszor voltam, a művelődési házban egyszer, pár éve gyönyörű, igényes pathwork kiállítást néztünk meg anyuval, aki a mai napig is aktív művelője a foltmunkáknak.

Mától újabb intézmények kerültek közel hozzám: a Városi könyvtár és az Idősek Otthona.

Az Otthon a vezetője látott egy Tv-riportban, a Centrál színházban előadott „Mégis, kinek az élete? című darabbal kapcsolatosan, Rudolf Péterrel zajlott együttműködésünkről és az életemről. Felkeltette az érdeklődését, hogy és mint alakultak az események, hogy élek, mit csinálok, sajátos helyzetemben. Felkért, hogy vegyek részt az Esélyegyenlőségi hét nyitórendezvényén, beszélgessünk egy kicsit. A városi könyvtárban zajlott a beszélgetés.

Talán a szükséges, hosszú bevezetés után magáról a rendezvényről: Edittel, a beszélgetés vezetőjével helyet foglaltunk középen, szemben a majdnem üres teremmel, kicsivel a hivatalos kezdési időpont előtt. Vendéglátónk magyarázkodva mondta, hogy a 10 perc késés, gödöllői szokás, várjunk még. Nem zavart, hogy néhány érdeklődő ült a széksorokban, gondoltam, megkérem majd őket, hogy jöjjenek közelebb, legalább mikrofon sem kell, jó kis bensőséges beszélgetés lesz. Furcsa volt egy kicsit a terem berendezése. Kétharmada tele széksorokkal, a másik része üres, gondoltam ez is gödöllői szokás. Aztán, egy láthatatlan varázsütésre a terem kezdett megtelni és a szék nélküli részre kerekesszékesek gurultak be, ki önállóan, ki önkéntes segítővel. Pillanatok alatt telt meg a terem. A lélegzetem elállt, a hirtelen változástól. Most mi lesz? Érdemtelennek éreztem magam, hogy itt megszólaljak. Ha egyáltalán jön ki hang a torkomon. Itt mondjak én valamit az életemről, küzdelmeimről? Ennyi sorstársnak? Szerencsére, beszélgetőtársam nem hagyott sok időt a kétségbeesés mély átélésére, szempillantásával jelezte, kezdünk.

Ahogy elkezdődött a beszélgetés, gyorsan oldódott a feszültség bennem. Bátorított, hogy Edit kezében is remegett a papír. Ő is izgult, pedig hazai pálya, sok ismerőssel.  Az igazi segítség az volt, hogy a terem levegője egyre telítődött érdeklődéssel, érzelemmel, odafigyelő szeretettel, mindkét oldalról. Szó került a színházról, családról, soproni származásomról, életünk sok apró epizódjáról, mindenről csak érintőlegesen. Sorstársaim egy-egy konkrét élethelyzetem elmondása kapcsán egyetértésük jeléül bólogattak, tapsoltak, hangosan kommentálták a hallottakat. Nyomatékot adva annak, hogy bénaságunkból, fogyatékainkból adódó, naponta megoldandó problémáink jó része szinte azonos. Megoldjuk, nem nyafogunk. Kérjük, kapjuk, elfogadjuk és megköszönjük a segítséget. Adódtak vidám pillanatok, ilyenkor együtt nevettünk székesek és kerekesszékesek, sőt a szék nélkül maradtak is, tele volt a terem. Boldog voltam, amikor a hivatalos rész után, odagurultak körém néhányan és a legtermészetesebben beszélgettünk egy kicsit, mint egy cipőben járók. Egész pontosan főleg ők beszéltek, meséltek, mondták, mondták. Dőltek belőlük is a történeteik, egyszerűen, természetesen, nyíltan, mintha ismerők lennénk, akik rég találkoztak. Ha nem lettek volna kényszerítő körülmények, jól el lettünk volna órákig, de mindenkinek indulnia kellett. Kifelé jövet, egy korombeli úr megállított és mondta, hogy ő bizony nem szereti Sopront. Mi vár rám? villant át az agyamon. Már kezdtem fogalmazni a szülővárosom melletti védőbeszédet, mikor is kiderült, hogy ő idegenvezetőkét hónapokon át naponta kellett, hogy megtegye vonattal az utat Bp-Sopron, Sopron-Bp viszonylaton. Megértettem őt, nem a várossal volt baja. Váltottunk még néhány szót, aztán botja segítségével elindult 1200 lépéses útjára hazafelé az Otthonba.

Bő két órát töltöttük Gödöllőn, sokat tapasztaltam! Csodás ajándékokat kaptam, köztük egy tojást. Vajon miért? Csak bízni tudok abban, hogy a beszélgetésen résztvevők sem múlatták feleslegesen az időt. Mindenki derűsnek tűnt.
Az Otthonba hamarosan el fogok menni. Csak hozzájuk. Várnak.
Köszönöm a meghívást Mariann! Mindenki másnak is köszönöm, aki segített! Örülök, hogy el tudtunk menni, jó volt ott lenni, volt és van min elmélkedni.
Egy újabb kis dolog az emberiség történetében, dióhéjba gyömöszölve.


… következő kedden : Életrevalók-2

süti beállítások módosítása