Kérdezzünk meg egy vak, vagy rosszul látó embert,
kérdezzünk meg egy csökkenthallásút,
kérdezzük meg a nagyit,
kérdezzünk meg egy kismamát és
kérdezzünk meg egy gondtalannak látszó átlagembert arról, hogy kinek mit jelent az akadálymentesség?  
Mindenki mást fog mondani.

Gonoszkodás nélkül, jóindulatot felételezve, szakirodalmat felejtve, klasszikusan mégiscsak arról van szó, hogy az akadálymentesség a mozgásukban bármilyen okból korlátozott emberek közlekedését segítő, vagy lehetővé tevő megoldások kialakítása közterületeken, középületekben, meg mindenhol. Aki ismer engem, tudja, hogy rendszerint körüljárok egy-egy témát, mielőtt egeret ragadok.*(Régi szép idők! Amikor még tollat ragadtam. Rajongtam a szép ceruzákért, a tollakért pláne. Ha tudnék verset írni már megírtam volna az „Óda a töltőtollhoz” című eposzt. Nincs már messze az idő, amikor ezek a tárgyak múzeumba vonulnak! Arról nem szólva, hogy, az internetes keresők használata mennyit formált információ szerzésünk módján és mértékén. Pár gombnyomás és már dől a tudás a képernyőre, ha akarom, már jön is nyomtatóból a leirt szöveg. Csapda!) *-tól folytatás: Az akadálymentesség témaköre is kimeríthetetlen háttéranyagot produkált. A törvény szövegétől a súlyos milliókat ajánló pályázatokig és tovább is, érezhető az a kínlódás, óvatos ráutaló fogalmazás, hogy nevezzük „embertársaink azon csoportját” akiknek szól ez a törődés, megkülönböztetett figyelem. Ki nem hagyva, hogy mindez mekkora plusz költség. De emberek! Hát minden plusz költség! Persze, amíg van rá keret. Egy gyöngyszem: „Célunk, a testi vagy szellemi fogyatékossággal élő emberek életének, a társadalomba való érvényesülésének akadálymentes megteremtése.” Többször elolvastam, jól értem-e? Egyáltalán értem-e? Pénzről szó sincs benne, ez nagyon elegáns! 

A magam részéről értékelem a törekvést, de megtanultam- megtanultuk, hogy az akadályokat magunk küzdjük le. Átgondoltan, biztonságosan, vagy Uram bocsá’, megkerülve! Vannak tapasztalataink. 

Az első: egy magánklinikára mentünk, ahol az igen elegáns főbejárattól jobbra fordulva volt egy szegényes folyosó, a hátsó lejáratnál pedig egy nagyon szerény „lift”, kerekes székes látogatók (betegek) lépcsőn lejutásához. Egy nagyon kedves úr kezelte volna a szerkezetet. Felmérte a két kísérőm erejét és azt javasolta, hogy inkább ők segítsenek megtenni azt a 8 lépcsőt –magyarul: vigyenek le, mert ez a lift nagyon bizonytalan. Bocsánat, elnézést, minden volt. A fiúk levittek, majd beszálltunk egy üvegberakásos, rézzel díszített liftbe, ami fölvitt a tanár úr előszobájáig. Itt aztán már volt pozitív megkülönböztetés, ami jól érzékelhetően két dolognak szólt: a bénaságnak és a pénznek. Visszafelé a helyzet annyiban volt más, hogy nem is kellett elfáradnunk a liftes kijárathoz, mert az addigra már zárva volt, kezelő személy hiányában. Volt min élcelődnünk hazáig, pedig nem volt nevetséges. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset, „van másik”:

A második: színházi élmény. Nem a színpadon történt. Út közben, a ruhatár és a nézőtér között. A ruhatárnál bajlódtunk éppen a kabátom levetésével, amikor odalépett hozzánk egy nagyon kedves, csinos hölgy és javasolta, hogy menjünk lifttel, már elő is készítették. Nem is értettük, hogy miért, mert a jegyünk a földszintre szól. Igen, tudja, de van közben 5 lépcső és ahhoz kell a lift. Még tiltakoztunk, hogy van gyakorlatunk ebben, a két fiú felemel, együtt vagyunk. Végül engedtünk a kedves invitálásnak, az idő is haladt, Jó, induljunk! Egy fordulás után megláttuk a lépcsőt, ez semmi- próbálkoztunk egy utolsót- és odaálltunk a lifthez. A platón a kerekesszék, lehajtva egy vastag otromba biztosító vas-kar, mindenki arrébb tessékelve, hölgy nyomja az indító gombot, készülék nem indul. Nem baj, még egy gombnyomás, készülék elindul, kicsit megemelkedik a plató, a szék megdől, lift megáll, kigyullad egy piros lámpa, se le, se föl! Pedig az előbb még jó volt, mondja a kedves hölgy. Nem baj, hívom Józsit. Józsi pillanat alatt ott terem, ő is nyomja a gombot, lift mozdulatlan. Hölgy –sápadttan- hívom a műszakis főnököt. Miért? Józsi ki volt. Főnök jön, meg az ügyelő is, utóbbi: kezdenénk. Kedves hölgy, egypillanatcsakMarikám! Főnök „hát ez nem megy! Nincs itt valaki, aki ért ehhez?” Nem volt. Egyre riadtabban figyeltük az eseményeket, de ebben a pillanatban láttuk, hogy ezt magunknak kell megoldanunk! Robi, Szabolcs odalép mellém, próbálják a biztosító kart leemelni, de az mozdíthatatlan volt. Aztán a színháziak tehetetlen tiltakozását figyelembe sem véve, fejjel kissé lógó helyzetben kifeszegettek, és leemeltek a liftből. Ebben a pillanatban mindenkinek minden hirtelen sürgős lett, foglaljuk el gyorsan a helyünket, mert már amúgy is – miattunk – késnek. A darabra ma már nem is emlékszem, de a rémült félelemre kristálytisztán. A jó akarat megvolt… 

Van számos ilyen történetünk. Ma már csak vidáman mesélgetjük ezeket. Megélni nem volt vidám.
De mit is jelent ez a szó: akadálymentes? Hát, hogy nincs akadály!

Nem vagyok önző és sportszerűtlen. Ezért azt javaslom, hogy kezdjék az akadálymentesítést a futópályákon. Rossz látni, ahogy a futók erősen küzdenek a gátnak nevezett keretekkel. Nem gát az, hanem akadály. El vele!

Jövő kedden: valami színházas

Szereplők:
általános helyettesítő postás – a  törzspostást helyettesíti , kedves fiatalember
fiam – később: névaláíró, ö is kedves fiatalember
nővér –  aki segít nekem jól eltölteni a mai napot, kedves hölgy
béna hölgy – ő vagyok én

Helyszínek:
a hölgy lakása – előszoba, nappali, kedvező délelőtti szűrt fény
posta telefonközpont – hang – igazi postamester, aki tudja a dolgát, ízes, bajuszos beszédű
kézbesítő osztály – kong az ürességtől
ügyfélszolgálat – hang – kedves fiatalos hangú hölgy

A történet – röviden:
1 csengetés, a nővér kedvesen invitálja a postást, aki közli, hogy : meghozta SZ. A. ZS. nyugdíját. Itthon van? Igen, válaszolja a nővér, de ő nem tudja átvenni. Közben már mindketten itt állnak előttem. Kb 3 méterre a bejárattól. Ülök megszokott fotelomban, dolgozom a gépen. Lehet, hogy első pillantásra az új postás nem is tudta felmérni, hogy miért nem tudom átvenni a küldeményt, diszkréten felvilágosítottuk. Ettől végleg zavarba jött. Kért meghatalmazást és a meghatalmazottat. Nem volt itthon ilyen ember, de mi szerettünk volna korrekt megoldást találni a pénz átvételére. Én főképp! Tapasztalatból tudom, hogy a letéti osztályra visszavitt küldeményeket sokkal nehezebb átvenni, mint ahogy itt meg tudjuk oldani. Halmozottan abszurd volt a helyzet. Helyettesítő kézbesítőnk kezdte sorolni, hogy miért nem tudja itt hagyni a szóban forgó összeget. Megoldási javaslata egy volt, ami részünkről nyilvánvaló csalás lett volna. Mindhárman elleneztük. Nemrég fejezhette be a kézbesítő iskolát, hivatkozott is arra, hogy ott külön felhívták a figyelmüket, hogy ne kövessenek el aláírási hibákat, őket is ellenőrzik! Nagyon szeretett volna már szabadulni a helyzetből, többször összecsukva mappáját az ajtó felé fordult, ki is állította az értesítő nyomtatványt, át nem vett letéti küldemény átvételi lehetőségeiről!. Nem akartam, hogy az ügy rendezetlenül végződjön. A szabály az szabály, hangzott el többször. Azt sem akartam, hogy szabálytalanul jussak a küldeményhez. Az évszázad bűncselekményét nem mára terveztem! Türelmet kérve postásunktól, felhívtam a postahivatalt és kértem a kézbesítő osztályt, hátha segít valaki. A kedves telefonközpontos kapcsolta, kicsörgött, nem vette fel senki. Újra hívom a postát ahol a kedves bajuszos beszédű telefonközpontos, viccesen közli velem, persze hogy nem vették fel a kézbesítőknél, az a szoba kong az ürességtől, mindenki terepen van, hm, hm.  Nekem mondja? gondoltam, én is terepről beszélek, a kézbesítő is a terepünkön van. Kérem az ügyfélszolgálat vezetőjét. Adom az ügyélszolgálatot! Már csörgött is, egy kedves fiatalos hangú hölgy szólt bele, miután – biztonság kedvéért – a főnököt kértem, azt javasolta, megpróbálja megoldani ö a problémám. Elmondtam röviden a lényeget, megértette és azonnal javasolt egy szabályos megoldást, kértem, hogy ismételje el a kollégájának, hogy ő hivatalos helyről hallja a megoldást, kellő szakszerűséggel, ne tőlem, én akármit mondhatok. Megtörtént a fejhallgató csere és a kollégák konzultációja. Általános helyettesítő postásunk, a helyzet magaslatára emelkedett, ismertette a teendőket, kiosztotta a szerepet és a tollat. Névaláírónak kinevezett fiam, aggodalmaskodó utasítások sortüzében ellátta feladatát irt nyomtatottan, írottan, ahogy kellett. Végül, átvette a küldeményt. A helyettesítő kézbesítő távozott, mi pedig mindhárman néma csendben folytattuk a dolgunkat. Illetve, nekiálltam leírni. Nincs bennem indulat. De nem vicces. Megszoktam?