A nagy sportrendezvények nyitó ünnepségét általában megnézem. A labdarúgó vb nagy sportrendezvény!

Vártam, hogy nyitják meg a Brazilok minden idők leg … leg-ebb foci ünnepét? Reméltem, hogy kapok egy kis latin hangulatot. Kaptam is! Zene, tánc … olyan érzésem volt, mintha több nagy családi ünnepséget összetoltak volna egy helyre, ami történetesen ugyanaz, mint a foci VB nyitó ünnepségének a helyszíne. Szerettem! Nem volt nagy ívű, bonyolult filozófiájú összefüggésrendszer. Vidáman, lazán és drágán, több apró bakival, kedvesen, kicsit sután, de elkezdődött … és itt meg is állok. A foci VB-k nyitó ünnepségének hagyományosan fontos momentuma a szimbolikus kezdő rúgás, aminek kötelező –de mindenképp kívánatos- különleges hangsúlyt adni.

Jó előre beharangozták, hogy Brazíliában minden idők legtudományosabb kezdőrúgását fogjuk látni. Hónapokkal a rendezvény időpontja előtt látványos animációk készültek a várható szenzációról:

Érintettként, különösen vártam a nyitó ceremónia utolsó jelenetét. Egyszer a képernyő bal oldalán a másodperc tört részére bevillant egy sci-fibe illő kép, mintha egy űrhajós vagy robot …? A hihetetlen felkészültségű levegővételnélkülbeszélő Gundel Takács Gábor egy fél mondattal próbált tudósítani a villanásról, nagyjából így:  …  külön erre az alkalomra … tudósok … orvosok … exoskeleton … mozgássérült … kezdőrúgás … megtörtént … hölgyeimésuraima… hivatalosan is… köszönöm…  stúdió! … és már folytatódott is a helyszíni közvetítésbe sokadszorra beillesztett lábgomba, prosztata - füzike, MindigTV és sörreklám ízléstelen ünnepi csokra  … 

Azonnal a számítógéphez ültem és rákerestem a kezdőrúgásra. Az első hír: „A kísérlet sikerült!  Minden a tervek szerint történt! A mindvégig titokban tartott szerencsés, a 29 éves brazil Juliano Pinto volt, ő rúghatott elsőnek a labdába a nyitómérkőzésen. Bár a dolog nem kapott nagy figyelmet, azért ez egy óriási lépés.”

 Idézet egy internetes portál 2014. februárjában megjelent beharangozó cikkéből:  „Június 12-én a São Pauló-i Arena Corinthiansban egy gerincsérült brazil fiatal fel fog állni a kerekesszékéből, majd elrúg egy labdát. A technológia, amelynek segítségével mindez kivitelezhető, egy gondolatvezérelt robotváz. A robotváz (angolul: exoskeleton) egy nemzetközi összefogás eredménye. A szóban forgó projekt során az agyhullámok detektálására és az általuk kódolt információ feldolgozására fókuszáltak, hogy azok segítségével irányíthassák a robotvázat.

A robotváz koordinálásához először is be kell segíteni a személyt a filmbe illő masinába, aminek tartozéka a belülről elektródákkal borított fejfedő. Ez a sapka hivatott a szerkezet irányítójának agyhullámait érzékelni. Az információt a gép hátizsákszerű részében található számítógépbe továbbítja, ami a dekódolást követően iniciálja a hidraulikus meghajtók által végrehajtandó mozgásokat. A kutató szerint a technológia olyan kiforrott, hogy rövidesen alkalmas lehet a mindennapi használatra is.”

„Azok az innovációk, amelyeknek egybeszerkesztésével létrejött az exoskeleton, mind azt a célt szolgálják, hogy a paralízises (béna) betegek számára újra adott legyen a lehetőség a járásra. Reményeim szerint ezzel végleg múzeumi darabokká tehetjük a kerekes székeket”.

Az utóbbi hónapokban Nicolelis és kollégái São Pauló-i futballmérkőzésekre is kilátogattak, hogy megvizsgáljak, vajon a szurkolók mobiltelefonjai által keltett interferencia nem zavarja-e meg a gépezet működését. Az eredmények alapján a kutatók bizakodóak.”

„Az emberek rendkívül jók a komoly döntések meghozatalában és a kétesélyes, homályos helyzetek megoldásában, míg a robotok kiválóan alkalmasak precíz, ismétlődő mozgások kivitelezésére. Az exoskeleton segítségével a kettő előnyei egyesíthetőek” – vélekedik Sethu Vijajakumar, az Edinburgh-i Egyetem robotikusa.

Akárhogy is alakul a bemutató a világbajnokságon, elképzelhető, hogy a nem is olyan távoli jövőben egyre ritkábban fogunk kerekes székbe kényszerült emberekkel találkozni, mert egy ilyen eszköz segítségével újra talpra állhatnak majd.”

Sokszor megnéztem a kezdőrúgásról fellelhető egyetlen –amatőr- felvételt. Nem értem, miért nem készült jobb felvétel az eseményről, akár több is? Ráállhatott volna két kamera az ott működő 64-ből, még akkor is, ha számoltak a világszenzáció elmaradásával.

Saját személyes tapasztalatomból tudom, kimondhatatlanul sok emberi munka és idő van a videón látható néhány másodpercben a tudósok által kifejlesztett exoskeletonon túl is. Veszem a bátorságot és teszek egy kísérlet arra, hogy érzékeltessem, mi zajlott le Pintó testében és lelkében a nagy tett pillanatában. Tényszerű információk híján kiegészítem a történetet néhány dologgal. A gerincsérülésnek vannak tipikus velejárói, ezért biztos vagyok abban, hogy a kiegészítéseim valósághűek.  A fiatalember deréktól lefelé bénult (paraplég), karjai és a felsőteste viszonylag jól mozognak. 3 csigolyával lejjebb sérült, min én!

Vajon, hogy zajlott a közvetlen felkészülés a kezdőrúgásra?  A saját válaszom: előző este és éjszaka már úgy evett és ivott, hogy anyagcsere folyamatai biztosan ne zavarják a koncentrálásban.  Gondosan megtervezték, hogy Pinto teste, vérnyomása is optimális állapotban legyen. Több stáb dolgozott folyamatosan, összehangoltan kifejezetten a pillanat sikeréért.  Az egyik csapat a bonyolult műszaki eszközpark hibátlan működését biztosította a helyszínen. Egy másik csapat Pintó személyes segítését látta el. A nyüzsgő stadion-komplexumban egy zajoktól és más ingerektől mentes helyen készülhettek, több jól felszerelt helyiségben. Nem túl hosszú idővel a cél előtt –külső segítséggel –felvette az extra kiképzésű ruhát és további külső segítséggel beállt az exoskeleton vázba. Mindennek ritmusosan, gyakorlottan kellett zajlania, annak érdekében, hogy ő teljes nyugalommal saját magára és a feladatra, a kezdőrúgásra koncentrálhasson. A vállalás összetett terhével és az exoskeletonnal a hátán Pintónak végtelen nyugalommal kellett ráhangolódnia a kezdésre.  A gondolatait egyetlen rövid, tű-pontos mozdulatsorra kellett összpontosítania. Akkora erővel kellett koncentrálnia, hogy a gondolat az agyműködés hullámainak rezgését a fejére illesztett érzékelő elektródák sokasága közvetíteni tudja ahhoz a végtaghoz, amelynek a megmozdítására koncentrál. Ezek a mesterséges érzékelő pontok fordítják át a mozdulat szándékát mozdulattá. Laboratóriumi körülmények között sem volt mindig egyformán sikeres a sok százszor megismételt mozdulat sor, hát még a stadion mindent elsöprő, izzó hangulatában. A helyszínen 30 ezer ember őrjöngve, kíváncsian várta őt és a szenzációt. Pinto ott állt, látványos űr-ufó-skeleton szerelésében … az elszántság, az akarat, a szándék az ijedtség és ezek szorzata segített abban, hogy kiüresített, kristálytiszta aggyal tű-pontosan megcélozza a bőrlabdát!   … éppen annyira emelje meg és mozdítsa előre a jobb lábát, hogy a labda elinduljon!  Közben a bíró síppal a szájában figyelt és akkor fújta be a kezdést, amikor Pinto lába kész volt a labda elmozdítására. (valahogy így: ok. kezdem. csak lefelé és befelé nézek. megcsinálom. nyugi, elérem a jobb oldalam, jobb láb -megvan-  izmok megfeszülnek, csípőből indítok csípő már fáj -megvan, térd, lábfej föl, -megvan.látom a jobb lábfejem elindult. előre amíg a labdát elérem, még egy kicsit, már ott vagyok ... bal oldalam besegít, nem baj,  megmozdult labda… kész! kész! megvan! levegőt!  ) Az agy befejezte a fájdalomig fokozott koncentrálást. Aztán minden mehet a maga természetes útján! Pintó karja a magasban, arcán boldogság! ... mekkora tömeg ... micsoda hangzavar… hol voltak eddig? A lelátó közönsége üdvrivalgásban tört ki!  A felkészítő stáb tagjai is ujjongtak, bár itt még messze nem fejeződött be aznapi munkájuk. … elképzelni nem lehet, amit ez a srác akkor ott megélt! Pinto számára ez a pillanat, maga volt a tökéletes siker és boldogság. Sorstársként látni ezt a mozdulatsort összetett, erős érzés. Gratulálok, ügyes vagy és bátor! Sok további sikert! Kitartást!… az egész csapatnak!

Focirajongó nem vagyok! A szép megoldásokat felismerem, értékelem követem a VB eseményeit. Háromgenerációs meccsnézések zajlanak nálunk, sör helyett fagyi vagy sütemény, hosszabbításoknál extra nass. Hosszú az a 90 perc! … szerencse, hogy van látnivaló a pályán kívül is bőven. Érdekesek a dizájnos labdák, a nagy törzsi varázslók, a fantasztikus technikai újdonságok, a focisták és az edzők viselkedése, a lelátók élete … A fűre jelzésként kifújt habtól el vagyok ragadtatva!  Jól szórakozom, időnként hevesen szurkolok … Nem mindig tudom előre, hogy kinek fogok drukkolni, kettőből az egyiket kiválasztani nem mindig könnyű, a tévedés valószínűsége nem több 50 százaléknál  … igaz, nem is kevesebb! Előfordult már olyan eset is hogy meccs közben váltottam csapatot. … ha valakit nagyon aláznak, azonnal a gyengébb mellé állok. Így vagyok kódolva. 

Sokszor eszembe jut az agyhullámokkal vezérelt jövő … a gondolat teremtő ereje!  ... csúcstechnikával megtámogatva! Biztos, ami biztos alapon úgy döntöttem, hogy most még élek a lehetőséggel, és kiváltjuk a receptre felírható új kerekesszéket …  sok víz lefolyik még az Amazoaszon, amíg exoskeletonnal mozgunk, dolgozunk.. ezer kérdés vetődik fel bennem ...
 

Márciusban írtam már egy bejegyzésben az új székemről.
Sejtettem, hogy az elektromos kerekesszéket bénult kézzel vezetni nem lesz könnyű, de hogy ennyire összetett, nehéz agy és izomműködést igényel, arra nem voltam felkészülve. Arra sem számítottam, hogy a világ egy valóságos 3D terepasztal, tele apró meglepetéssel.
… annyira, de annyira vártam az új kerekes-székem!
Azt terveztem, hogy pikk-pakk megtanulom a rutinozást, begyakorlom először a lakásban, aztán folytatom a ház bejárásával – lift, folyosók, udvar- majd kalandtúra a nagybetűs Utcán. Egyre nagyobb köröket teszünk a környéken, határ a… nincs határ! Mindig akkor jöhet a következő –nehezebb- lépcső, amikor az előző már készség szintjén megy. Úgy tippeltem 2-3 hónap és bárhová, bármikor …! Tévedtem, ami az időtartamot illeti. Hosszabb lesz a gyakorlási fázis, mint gondoltam. Nagyrészt rajtam kívülálló okok miatt, természetesen. Bár az agyam és az izmaim harmonikus együttműködését még sokat kell gyakorolnom. Teszem is, örömmel! … bár néha sokk a jóból!
Másfél hónapja vagyok tanulóvezető! Hihetetlen dolgokat tanultam, részben olyanokat, amiket már kezdtem elfelejteni: türelem, küzdelem, tolerancia, fegyelem, és önfegyelem, mindez felsőfokon. Azt hittem, hogy ezeken a fázisokon már túl vagyok. Úgy látszik ezekből sosem elég. Önvédelmi okokból azt is újratanultam, hogy az időt fölösleges számolni, annyi kell, amennyi kell! Naponta érek el kisebb- nagyobb sikereket és naponta merülnek fel újabb és újabb sportszerű nehezítések. Mégis, századszor is csodálkozom, ha nem tudom átküzdeni magam a mintegy 5 mm-es magasságon, a síknak látszó domborzati viszonyok is képesek megbuckásodni, mire odaérek. Fateknőseim, úgy ugranak néha odébb, ha járművemmel jövök, hogy magam sajnálom is őket. Főleg, ha nem önszántukból teszik.
… annyira, de annyira örülök, hogy az önálló mozgás már a napi rutin része!
A harmadik naptól természetes, hogy bekapcsolja valaki az új széket és odagurulok az asztalhoz, odagurulok a „munkahelyemhez”. Igaz, néha beszorulok ide-oda, de egyedül, vagy kis segítséggel kimanőverezem magam a szorult helyzetekből is. Naponta többször  kimegyek a kis-erkélyre, közelről megszemlélem a folyamatos átalakítás alatt levő birtokot. Ha már ott vagyok, átnézek a szomszéd kertjébe, ami egyáltalán nem zöldebb az enyémnél... Gyakran ki kell centiznem az ajtó szélességét, hogy kiférjek falbontás nélkül.
Nagy erővel szervezem, hogy ki tudjak gurulni a másik erkélyre is. Távol és közel minden akadálymentes, kivéve ezt a helyet. A lakáson belül van 20 cm szintkülönbség. Tiszta röhej! – mondhatnánk. De nem vicces! Kell vennem egy rámpát, ami ide is jó lesz, meg az autóhoz is.
Ha valamilyen okból –hajmosás, elmenetel- a régi székembe kell ülnöm, nagyon furcsa… nem indul el, hiába igyekszem. A jót nagyon hamar meg lehet szokni.
Az igazságnak része az is, hogy nem megy minden csettintésre, csak úgy. Vékonyka izmaim gyakran úgy beremegnek, hogy meg kell állnom, kicsit pihenek és folytatom. Ha túlerőltetem a karom, egyre kevesebbet tudok menni, néha hazafelé jövet egy lépcsőházban tett túráról, a bejárati ajtónktól egy méterre úgy érzem vége! képtelen vagyok befordulni, átmenni a „küszöbön”, aztán még két kanyar, áá nem! Végül összeszedem magam, bejutok valahogy. Nagyon elfáradok. Itthon már sima a terep, behunyt szemmel is … Hihetetlen, hogy béna kézfejjel, béna alkarral félig működő felkarral mire tehető képessé az ember! Nem érzem és mégis meg tudom csinálni. Még nekem is alig felfogható! Köszönöm Áron! Ő tudta, hogy a lehetőség megvan. Tettem, amit kért, ahogy csak bírtam.
Egyszer már voltam az utcán. Hát küzdöttem rendesen. Várom, hogy mikor tudok általános utcai körülmények között közlekedni, ha nagyon elfáradok, kétségeim támadnak e felől … pedig ahol tartok az is elérhetetlen vágyálom volt, nem is olyan régen. Ez is menni fog.
… annyira, de annyira jó, hogy már tanuló vezető lettem!
Az autónkra ki nem tettük volna a nagy T betűt, annak idején! Most legszívesebben felragasztatnám a kék matricát és mondanám: Idefigyeljenek emberek! Tanuló vezető vagyok!

Tavaly  December 25-én, csúcsot döntöttem, negyedszer néztem, néztük meg az ÉLETREVALÓK című francia filmet. Kényelmetlenül helyet foglaltam halmozottan kényelmetlen kerekes-székemben és teljes odaadással néztem. Folyamatosan és nagyon irigykedtem Philippe kerekes-székének karfájára, pontosabban karfáira.
A történet: „Az ejtőernyős baleset után kerekes-székbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára.”
Az egyik főszereplő, állapota szinte azonos az enyémmel. A helyzetünk is nagyon hasonló. Kivéve azt a szóra is alig érdemes eltérést, hogy ő egy dúsgazdag üzletember, én pedig az utolsó tartalékaimat felélő, a létfenntartás költségeinek előteremtéséért küzdő szervező vagyok. Egyébként, mindketten nyakunkat szegett bénák vagyunk. Felháborító módon, életszerű életet akarunk élni, bár részleteiben másképp, ki-ki a maga módján.
Ezt elöljáróban a „filmvígjáték” margójára. Jó szívvel ajánlom, nézze meg, aki nem látta. Másfél óra, reklám nélkül. 

Nem dicsekvésből mondom, de nekem is volt egy extravagáns ápolóm. Alulról jött, de nem annyira, mint Driss. Nem én választottam őt, az akkori nővérszolgálat cserkészte be, szükségmegoldásként, nem volt más. Vékony srác volt, de nagyon erős meglepően jó, speciális ápolási gyakorlattal. A továbbiakban: MrA. Egyedül ki tudott volna ültetni a fotelba, vagy a kerekes-székbe, ha az első próbálkozás után nem tiltakoztam volna oly hevesen … De tiltakoztam, így hát elbizonytalanodott, hozta az emelőt. Az első nap átszervezte volna az életem, ha kicsit nem figyelek. Óriási élmény volt például minden étkezés a segítségével! Rendelt a konyhánkból, mint egy pincér, mintha nem az ő feladata lett volna az elkészített étel tálalása. Étkezés közben úgy kezelt, mint értelmi fogyatékos felnőtt és egy rosszcsont csecsemő keverékét. Mindaddig, mígnem úgy becsuktam a szám egy gügyögő, bárgyú poénját követőn, hogy rajtam kívül csak sebész tudta volna kinyitni. Feladta! Nyitott számmal emlékeztettem ide vonatkozó mondásomra: nem hülye, béna! Az első műszak befejezése után, reggel lekuporodott az ágyam mellé és azt mondta, hogy rohadt, szemét a világ. Ő, az egészséges pénzt keres a bénaságomból adódó rászorultságomból. Forog a gyomra ettől, nem tudja, hogy jön-e még! Jött, erről többet nem esett szó. MrA, Adidas rajongó volt, fülétől a fa..opparodon, talpáig. Fülbevalótól cipőig. Ez utóbbival úgy ismerkedtem meg, hogy amikor belépett a lakásajtón 46-os cipőjét két elegáns bokamozdulattal megküldte az előszobán és a nappalin át bízva abban, hogy a 12 méterre levő erkélyajtó megállítja a cipők repülését. Ellenkező esetben a Hajós utca rossz helyen tartózkodó népe cipőbecsapódást szenvedett volna. A rúgást hangos –hellómegjöttem! kiáltás kísérte. Ki jött? kérdeztem válaszul, ha volt kedvem felvenni a kesztyűt. Apropó kesztyű! A filmben is többször feltűnik – diszkréten, jelzésértékkel. Fontos kellék, az ápolás higiénés mozzanataiban, az anyagcsere produktumok eltávolításánál a kölcsönös fertőzés megelőzésében és sorolhatnám. MrA nem használt kesztyűt. Ez az ő döntése volt, nekem nem okozott problémát. Illetve! Jegelni kellett valamit és ezt vízzel töltött mélyhűtött gumikesztyűvel tette. Egy alkalommal MrA rálépett a nagyjából felolvadt, jégkásával teli kesztyűre. Vicces látvány volt, nyomdafestéket nem tűrő kísérőszöveggel. Egy másik alkalommal látta, hogy a komód alól egy nagyméretű, fél-negyedig kész puzzle lóg ki. Szabolcs(12) és barátai hetek óta dolgoztak az összerakásán –erősen változó aktivitással. Emberem megkérdezte, hogy befejezheti-e reggelre? Áá, az lehetetlen ennyi idő alatt és még anyu is…(mint hátráltató tényező). Nem vitatkoztak sokat Szabolccsal nekiálltak, haladtak is rendesen. Jó volt nézni. Aztán egy hullámvölgynél a fiam távozott, mondván: kész, vége, lehetetlen befejezni. Csak fehér darabkák maradtak százan, százötvenen. Reggelre kész lett! és még én is belefértem. Két óránként fordított az ágyban, ilyenkor kicsit kibeszéltük a puzzle építés állását.
Rövid együttlétünk csúcspontja az volt, amikor egy nagyobb társasággal, felmentünk a Normafához. Nos, az a kerekes-székes rodeó, amiben ott részem volt, azóta is rémálom kategória. Biztonsági öv nélküli ámokfutás zajlott. „Vigyázzanak! Jövünk! Nem látják, hogy beteget tolok!” Ugráltak előttünk kicsik és nagyok. Ordítva tiltakoztam, hogy ezt ne! ez borzasztó! Azonnal vegye ki valaki ennek az őrültnek a kezéből a székem! Mire MrA „Nem kell betojni! Meglátom milyen k…va jó lesz! Tudja ő mit csinál! A kórháziakkal gyakran jár erre, ismer minden kis buktatót!” Amikor végre jó kezekbe kerültem próbáltam lazítani, élvezni a kilátást, töltekezni a nap hátralévő részére.
Ki volt ő? Korábban mentőzött, az volt az ő világa. Pörgés, készenlét a veszély elhárításra. Állandó kihívás. Minden adottsága megvolt hozzá, hogy ezt profin művelje. Határtalan lustasága legyőzte őt ebben! A végletek embere volt. A leggyakrabban durva, mint smirgli. De, tudtommal ő volt az egyetlen – a meglehetősen gazdag választékomból – aki gyakran összekészítette váltótársának a vesetálat - ha szólok, hogy katéterezzünk, fel lehetett kapni és nem kellett adott esetben kapkodva összerakni 4-5 eszközt a speciális vizeletürítéshez. Kicsi dolog, de ebben a nagyon bonyolult kapcsolatrendszerben ez az apró figyelmesség a kolléga felé, nem szokványos. Tisztaság mániás volt. A végletekig tisztán tartatta a környezetem is. Követelt a kollégáitól, mint egy főnök. Állandóan „beszólt” mindenkinek a hátam mögött, az érdekemben. 
Utólag poén, de akkor tragédia volt a sportműsorokra szorítkozó Tv nézés. MrA a műsorkezdésig hátralevő időtől függő gondossággal elhelyezett az ágyban, a szokásos módon. Ő is elhelyezkedett a Tv-vel szembeni kanapén, zoknis lábait - lazán keresztbetéve - feltette a 80 éves intarziás körasztal szélére. Tovább is van, írjam még?
Rövid ideig dolgoztunk együtt. Én kezdeményeztem, hogy ne jöjjön többet. Nehezen viseltem a trágárságát, otrombaságait. Nem lett volna szerencsés, ha kiskamasz fiamnak mintaként szolgál vagánynak tűnő viselkedése. Ő maga szeretet-hiánnyal küzdött, jobban érezte magát nálunk, mint ahogy arra számított.
Sokszor megfordult azóta a fejemben, hogy felhívom , jöjjön, segítsen például elmenni valahova. Eddig nem hívtam. Csak a Normafás kirándulást tudnám feledni!
Sokat kaptam tőle a puzzle befejezésén túl is. Bízom abban, hogy ő sem csak fizetést kapott tőlem. Ha felismeri valaki MrA-t, az nem a véletlen műve. 

Jövő kedd: kézfogás