Kedves Olvasók!
Sajnos az eheti bejegyzés elmarad, mivel a számítógépes eszköz, amivel Zsuzsa írja őket, sajnálatos módon tönkrement, a javítás pedig előreláthatólag pár nap alatt lesz kész. Reméljük legkésőbb jövő keddig be tudjuk pótolni az elmaradást! :)
Van egy barátnőm, aki már legalább 20 éve azt mondta, hogy alig várja azt az időt, amikor étkezés gyanánt csak be kell kapni néhány színes bogyót és kész! Egyébként nagyon szeret enni és remekül főz. Mégis.
Mi is nagyon szeretünk enni és mi sem főzünk rosszul, sőt befőzni is szoktunk. Egészen speciális befőzéseink vannak. Ötletszerűen teszünk el mindent, a kínálkozó lehetőségekből hozzuk ki a legjobbat, mint az élet egyéb területin.
Régen nem is kellett tervezni, ahogy értek, jöttek egymás után a zöldségek, gyümölcsök és a generációkon át öröklődő módszerekkel, eszközökkel és receptekkel készültek a télirevalók. Nagyanyámmal – több mint 50 éve- rendszeresen, minden pénteken mentünk a piacra, húztunk egy kis kocsit, azt tele vásároltuk. Odafelé még jót rosszalkodtunk a húgommal, hazafelé már nem volt tréfa-móka-kacagás. Dombon laktunk, a Kuruc dombon. Mama, a piacon, mindig alkudott a kofákkal, nem értettük, hogy miért. Nem mindegy, hogy két Ft egy kiló paradicsom, vagy egy,nyolcvan? Miért kekeckedik állandóan és még szórakoztatja is őt? Aztán eljött az idő, amikor az én fiam sem értette, hogy miért jobb a lelkemnek, ha alkuszom a piacon. Visszatérve: 50 éve rendszeresen jöttek a friss termények faluról, rokonok hozták vászonnal letakart karkosarakban. Vonattal, kinek volt még akkor autója. Mi persze nem a csodás uborkáknak, karalábéknak örültünk, hanem a mellettük meghúzódó édességnek. Tudtuk kitől mit fogunk kapni. Bocit, Tibit, Frutit, Dunakavicsot, ha mégsem az jött, hát akkor 1:0 oda! a gyerekek már csak ilyenek.
A saját konyhám téli tartalékait, elsősorban a szüleim készítette szépséges finomságok szolgálták. Nem titkoltam, hogy nem én vagyok a készítőjük, büszke voltam az ő alkotásaikra. Azért magam is szorgoskodtam, erre a legjobb bizonyítékom: felugrott hozzánk egy barátunk és lihegve szólt, hogy a mamája kérdezi, teszek-e el sárgabarackot, mert szívesen adna öreg barackfáik rekordterméséből. Ó, dehogynem, köszönöm. Mikor, hozod? Most! 4 nagy kosár finom barackot rakott elém, két fordulóban hozta fel. Az első két kosár után nagyon köszöntem és mondtam, hogy ez nekünk elég, de Pali mondta, hogy anyukája utasítása, 25 kilónál kevesebbet sehova nem vihet. Ez a négy kosár pedig, alig negyven kg. Nem vitatkoztam, ELTE – matematika szakos barátunkkal, meg hálás is voltam, igaz magamba roskadva a feladat súlyától. Nem ingyen kaptuk, két üveg lekvár volt az ára. Megoldottam. Igaz, bőkezűen ajándékoztam is a gyümölcsből.
Manapság minden másképp van. De van! Valószínű, hogy anyu is, én is a besegítők is génjeinkben hordozzuk az eltevés, befőzés hangya szellemét. Van már lekvárunk, kompótunk több féle is. A sárgabarack kötelező, mert a palacsinta, a sütemény nélkülözhetetlen alkotórésze. A szilvalekvár hagyomány –az idén sütöttünk másodszor. Nem elírás, sütöttük. Sütőben. A módszerünk egyre kifinomultabb, a kész lekvár pedig szakasztott mása a hajdan üstben napokig főzött elődeinek. Egyetlen apró, észre sem vehető különbség, hogy kell bele tennünk egy kevéske cukrot. hja! ezek a mai szilvák, nem is hasonlítanak a régiekre! Kizárólag ez lehet az, amiben a mi lekvárunk eltér a régitől. És még egy, a kiszerelés: mi üvegbe tesszük, nem szilkébe. A készítési módszer és eszközök mássága nem lehet oka semminek! Régen is több ember együttműködése volt a szilvalekvár készítés, ma is az. Már a beszerzés, több emberes, a 10-12 órás sütés ápoló- műszakokon átnyúló munka, nem is számítva a telefonos és személyes tanácsadókat, a hirtelen felmerülő problémák azonnali megoldóit. A mi körülményeinkre lefordított, titkos részletes recept őrzője –mint egyetlen biztos pont- magam vagyok. Le vannak itt osztva a szerepek rendesen!
De már közeleg a szezonvég. Az idén egyetlen akciót tervezek már csak – aztán ki tudja.
Nincsen spájzunk, kamránk, tárolónk, ez a mi korlátunk. Bár, végül is végigrakhatnánk a nappaliban álló könyvszekrény tetejét szép kompótokkal, lekvárokkal, dióval és ami adódik. Na? nincs új a nap alatt. Legföljebb retro!
A barátnőm, pedig, aki már 20 éve alig várja a pasztillás étkezést, talán nem is gondolta, milyen iramban közeledünk áhított módszere felé. Mi már lassan a múltat képviseljük befőttjeinkkel, bár egy kanálka szilvalekvár…Valójában rég együtt élünk a bolti konzerv időszakkal. Némelyik kimondottan jó, határozottan időtakarékos, vannak köztük pénztárca kímélők is, többsége E-ben gazdag. Mióta szivárognak befele a táplálék-kiegészítők? Milyen gazdag színes skálája van már? Választható 100%-ban szintetikus is, a legszebbek garantáltan nem tartalmaznak természetes anyagot. Gyönyörű, klasszikus átmenet, a saját készítésű ételektől a mű-bogyókig! Néha azért vegyünk le a polcról pár oldal Krúdyt, pillantsunk bele a Hyppolit-ba, aztán kóstoljunk „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit”. Na, jól elkalandoztam! de vége.
A jövő kedden: vagy a múlt héten előjelzett színházas, vagy … egy más művészettel kapcsolatos bejegyzés
Mit is jelent ez a szó: akadálymentes?
Mindenkinek mást, ha elvonatkoztatunk attól az általánosítástól, hogy …az a hely, ahova kerekesszékkel el lehet jutni, ahol nincs lépcső, ahol van lift, ahol a járdára simán fel lehet menni, a járműre fel lehet jutni, sorolhatnám az általános értelmezéseket.
Ám ezek nagyon felületes meghatározások!
Kérdezzünk meg egy vak, vagy rosszul látó embert,
kérdezzünk meg egy csökkenthallásút,
kérdezzük meg a nagyit,
kérdezzünk meg egy kismamát és
kérdezzünk meg egy gondtalannak látszó átlagembert arról, hogy kinek mit jelent az akadálymentesség?
Mindenki mást fog mondani.
Gonoszkodás nélkül, jóindulatot felételezve, szakirodalmat felejtve, klasszikusan mégiscsak arról van szó, hogy az akadálymentesség a mozgásukban bármilyen okból korlátozott emberek közlekedését segítő, vagy lehetővé tevő megoldások kialakítása közterületeken, középületekben, meg mindenhol. Aki ismer engem, tudja, hogy rendszerint körüljárok egy-egy témát, mielőtt egeret ragadok.*(Régi szép idők! Amikor még tollat ragadtam. Rajongtam a szép ceruzákért, a tollakért pláne. Ha tudnék verset írni már megírtam volna az „Óda a töltőtollhoz” című eposzt. Nincs már messze az idő, amikor ezek a tárgyak múzeumba vonulnak! Arról nem szólva, hogy, az internetes keresők használata mennyit formált információ szerzésünk módján és mértékén. Pár gombnyomás és már dől a tudás a képernyőre, ha akarom, már jön is nyomtatóból a leirt szöveg. Csapda!) *-tól folytatás: Az akadálymentesség témaköre is kimeríthetetlen háttéranyagot produkált. A törvény szövegétől a súlyos milliókat ajánló pályázatokig és tovább is, érezhető az a kínlódás, óvatos ráutaló fogalmazás, hogy nevezzük „embertársaink azon csoportját” akiknek szól ez a törődés, megkülönböztetett figyelem. Ki nem hagyva, hogy mindez mekkora plusz költség. De emberek! Hát minden plusz költség! Persze, amíg van rá keret. Egy gyöngyszem: „Célunk, a testi vagy szellemi fogyatékossággal élő emberek életének, a társadalomba való érvényesülésének akadálymentes megteremtése.” Többször elolvastam, jól értem-e? Egyáltalán értem-e? Pénzről szó sincs benne, ez nagyon elegáns!
A magam részéről értékelem a törekvést, de megtanultam- megtanultuk, hogy az akadályokat magunk küzdjük le. Átgondoltan, biztonságosan, vagy Uram bocsá’, megkerülve! Vannak tapasztalataink.
Az első: egy magánklinikára mentünk, ahol az igen elegáns főbejárattól jobbra fordulva volt egy szegényes folyosó, a hátsó lejáratnál pedig egy nagyon szerény „lift”, kerekes székes látogatók (betegek) lépcsőn lejutásához. Egy nagyon kedves úr kezelte volna a szerkezetet. Felmérte a két kísérőm erejét és azt javasolta, hogy inkább ők segítsenek megtenni azt a 8 lépcsőt –magyarul: vigyenek le, mert ez a lift nagyon bizonytalan. Bocsánat, elnézést, minden volt. A fiúk levittek, majd beszálltunk egy üvegberakásos, rézzel díszített liftbe, ami fölvitt a tanár úr előszobájáig. Itt aztán már volt pozitív megkülönböztetés, ami jól érzékelhetően két dolognak szólt: a bénaságnak és a pénznek. Visszafelé a helyzet annyiban volt más, hogy nem is kellett elfáradnunk a liftes kijárathoz, mert az addigra már zárva volt, kezelő személy hiányában. Volt min élcelődnünk hazáig, pedig nem volt nevetséges. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset, „van másik”:
A második: színházi élmény. Nem a színpadon történt. Út közben, a ruhatár és a nézőtér között. A ruhatárnál bajlódtunk éppen a kabátom levetésével, amikor odalépett hozzánk egy nagyon kedves, csinos hölgy és javasolta, hogy menjünk lifttel, már elő is készítették. Nem is értettük, hogy miért, mert a jegyünk a földszintre szól. Igen, tudja, de van közben 5 lépcső és ahhoz kell a lift. Még tiltakoztunk, hogy van gyakorlatunk ebben, a két fiú felemel, együtt vagyunk. Végül engedtünk a kedves invitálásnak, az idő is haladt, Jó, induljunk! Egy fordulás után megláttuk a lépcsőt, ez semmi- próbálkoztunk egy utolsót- és odaálltunk a lifthez. A platón a kerekesszék, lehajtva egy vastag otromba biztosító vas-kar, mindenki arrébb tessékelve, hölgy nyomja az indító gombot, készülék nem indul. Nem baj, még egy gombnyomás, készülék elindul, kicsit megemelkedik a plató, a szék megdől, lift megáll, kigyullad egy piros lámpa, se le, se föl! Pedig az előbb még jó volt, mondja a kedves hölgy. Nem baj, hívom Józsit. Józsi pillanat alatt ott terem, ő is nyomja a gombot, lift mozdulatlan. Hölgy –sápadttan- hívom a műszakis főnököt. Miért? Józsi ki volt. Főnök jön, meg az ügyelő is, utóbbi: kezdenénk. Kedves hölgy, egypillanatcsakMarikám! Főnök „hát ez nem megy! Nincs itt valaki, aki ért ehhez?” Nem volt. Egyre riadtabban figyeltük az eseményeket, de ebben a pillanatban láttuk, hogy ezt magunknak kell megoldanunk! Robi, Szabolcs odalép mellém, próbálják a biztosító kart leemelni, de az mozdíthatatlan volt. Aztán a színháziak tehetetlen tiltakozását figyelembe sem véve, fejjel kissé lógó helyzetben kifeszegettek, és leemeltek a liftből. Ebben a pillanatban mindenkinek minden hirtelen sürgős lett, foglaljuk el gyorsan a helyünket, mert már amúgy is – miattunk – késnek. A darabra ma már nem is emlékszem, de a rémült félelemre kristálytisztán. A jó akarat megvolt…
Van számos ilyen történetünk. Ma már csak vidáman mesélgetjük ezeket. Megélni nem volt vidám.
De mit is jelent ez a szó: akadálymentes? Hát, hogy nincs akadály!
Nem vagyok önző és sportszerűtlen. Ezért azt javaslom, hogy kezdjék az akadálymentesítést a futópályákon. Rossz látni, ahogy a futók erősen küzdenek a gátnak nevezett keretekkel. Nem gát az, hanem akadály. El vele!
Jövő kedden: valami színházas