Nem tudom melyik a kedvenc évszakom. Jó lenne, ha ez a még halványan meglévő négy nem globalizálódna, mint ahogy az ma annyi mindennel megtörténik.
Hetek óta ábrándoztam arról, hogy kimegyünk a gyönyörű őszbe, szinte mindegy hova.
Aztán egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy vasrudakból hegesztett kalitkában vagyok, nagyon szeretnék kimenni, akár kalitkával együtt is. Sokan voltak körülöttem, mindenkitől kértem segítséget, akartak segíteni, de nem történt semmi. Mindenki energiátlan, fásult volt. De jó, hogy vége lett!
Másnap reggel párás volt a levegő, a puha köd fölött szelíden sütött a nap, mágnesként vonzott a szabadba. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy ki kell mennem, legalább egy órára, tehessünk egy nagy kört megszokott erdei útvonalunkon. Az sem baj, ha nem tudok kiülni a kerekesszékbe, ha csak az autó nyitott ajtaján süt be a nap, jön rám a levegő, beérem az őszi erdő látványával, csak tudjunk elmenni. Eszelősen elkezdtem keresni valakit, aki rám tud szánni két órát, aki tud segíteni a székből átülni az autóba az indulásnál és ugyanez fordítva a visszaérkezéskor. Több sikertelen telefon után sem voltam képes lemondani a lehetőségről. Aztán sikerült segítő partnert találni. Mérhetetlenül megnyugodtam és készültem a kirándulásra.
Az elindulás pillanatától csoda volt minden megtett méter. Hihetetlen élmény! Megfelelő szavaim sincsenek a leírására. Pazar volt az utazás. Olyan giccsesen gyönyörű a természet most, hogy nem ajánlanám a festőknek az ősz realista stílusú vászonra vetését. Az autó nyitott ajtajában napoztam, haraptam az avarszagú levegőt, hallgattam a levelek hullását, töltekeztem a szürke napokra.
Készítettünk egy képet, íme:

Az ősz kattintásnyi szépsége azoknak, akiknek nem volt módja személyesen részesülni belőle, meg azoknak is, akiknek ezer tennivalójától nem volt módja észrevenni. 

Mi az, amiből az embernek a legkevesebb van? Két választ van erre kapásból: pénz és idő, vagy idő és pénz. Egyszer hallottam valami ilyesmit „köztünk, grófok között a pénz nem téma!” Kevés közöttünk a gróf, most mégis kerüljük a pénzkérdést – majd máskor kitárgyaljuk. Az idő? Az más – kiszámítható! Csak szűk határok között manipulálható, de nem megváltoztatható, adott sebességgel halad előre. Egy nap az 24 óra!
A napokban múlt 14 éve, hogy fogva tart az időcsapda. Racionálisabban gazdálkodom az idővel, másként próbálom uralni, mint korábban - már ahogy egy fogoly képes erre. Van más olvasata is, az idő segít a tervezésben, gyakran segít megakadályozni azt, hogy a szálak nagyon szétszaladjanak. Az is jól jön, ha azt üzeni feszességével, hogy állj már meg! Aludj egyet a problémádra!
Azt mondjuk, hogy arra van idők, amire akarjuk, meg amire muszáj, hogy legyen – teszem hozzá, csendesen az utóbbi 14 év tapasztalatával megerősítve. 1-perc,5 perc, szinte semmi, még a 10-20 perc sem sok, kiragadva mondjuk a nap 24 órájából, ami nagyon soknak tűnő, 1440 perc.
Nem matematika óra következik, de jön néhány szám.
Készítsünk idő-felhasználási fényképet –nevezzük így – egy, egy hétköznapunkról. Nézzük, mennyi időt töltünk, tisztálkodással wc-használatot is beleértve 30+5*5 perc+ 15=70 perc, bő egy óra.  Öltözés – télen nyáron középértéken számolva felkeléstől lefekvésig 30 perc, semmi tükör előtti illegés-billegés, nincs idő!  A napi 3 étkezés durván egy óra. Néha bekapunk egy kis valamit, úgy futtában. Minimálisan szükséges háztartási munka 30 perc. Mondjuk, nem vagyunk sem túl gyorsak, sem túl lassúak.
Összegezve, meglepően magas perc számot kapunk 190: perc, mondjuk durván 3 és fél óra, egy kis bónusszal! Aludnunk is kell 7 órát, ami 420 perc. Ezzel együtt 10 és fél óra, ezt „kötelező” technikai időnek fogom fel. Marad a napból 13 és fél óra, amit minden egyéb dologra felhasználhatunk. Pesszimistán: még nem csináltunk semmit és már mennyi idő elment a 24 órából. Pedig szűkmarkúan bántam a percekkel, lehet, hogy nem is mindent vettem figyelembe.
Nos, az emlékezetemből vettem elő ezeket az időket és kapcsoltam össze az egyes élet-eseményekkel, nem mértem stopperrel. Az elmúlt 14 évben a kötelező és a szabadon-választott tevékenységeim időszükséglete arányaiban megváltozott, az időbeosztásom alaposan átalakult.
Kezdjük is a napot, ne húzzuk az időt. A gerincsérültekre általában jellemző, hogy nehezen kelnek az éjszakai alvás után, ami egyébként sem probléma mentes és főleg nem pihentető. Ez az általánosítás rám is igaz. 3-4 alkalomra emlékszem, hogy pihenten ébredtem. Nem túl sok 14 év alatt. Az alvás idejét -nagyvonalúan- intézzük el 7 órával. Az éjszakás nővérrel végezzük el a reggeli tisztálkodást, nőiesen bevallom, ezt a 45 percet majdnem mindig alva vagy félig alva töltöm el. Ez 8 óra előtt megtörténik, mert 8-kor váltják egymást a segítő-ápolók (Bálint Andástól származik a szakma elnevezése). Ők átadják a tudnivalókat egymásnak és fél 9-kor kezdek valóban felkelni. Öltözés, reggeli –néha félig alva (mókás is lehetne, de nem az) újabb 30 perc. Fokozatos felkészülés -aklimatizáció-  az ülő testhelyzetre (mint a hegymászóknál, vagy a búvároknál; hol fent, hol lent) időigénye változó, mondjuk 25 perc, de volt már több mint 1 órás is a koncentrált várakozás. Komoly dolog a vérnyomás eltűnést, a kapcsolódó hőmérséklet csökkenést a sérült idegszálakkal leküzdenünk. Vannak gyakorlataim, néha jobban működnek, néha kevésbé. Még az ágyban vagyok. Aztán lassan az elektromos emelővel kiülünk(?) a kerekesszékbe, vagy a fotelomba.
Egyszer csak helyreáll a rend a teremtésben: jó a komfortérzetem és kezdődhet az aktivitás. 8 órától számolva mindössze 2 és fél óra telt el és már teszem a dolgom! Aztán 2-3 óra múlva a szükség visszaszólít az ágyba. Adatállományok bezárása, emelő, vetkőzés, katéter, öltözés, emelővel visszaülés. Nappal ez minimum 3* 25 perc, ha nem maradok pihenni az ágyban néhány percet. (Boldog békeidők, amikor csak beszaladtam a wc-be, kézmosással együtt sem volt több 7 percnél! ) 
Egy és három között ebédelek, ahogy kijön a lépés. Az ebéd, de az étkezés minden formája viszonylag hosszú idő, aggyal eszem, minden falatnál figyelek a nyelésre, mert a félrenyelés lehetősége ott ólálkodik. Az ebéd ideje hozzákészüléssel, gyógyszerbevétellel együtt háromnegyed óra, ami az elfogyasztott étel mennyiségéhez képest, rémesen hosszú idő. A vacsora, hogy az étkezéseket tudjam is le, igénybe vesz egy fél órát, a legkreatívabb időmből. Végül az esti készülődés, fogmosás, gyógyszer, vetkőzés, öltözés, elhelyezkedés, 45 perc, alsó hangon. Nagyjából ezek a kötelező, technikai elfoglaltságaim. Úri nő vagyok, háztartási munkát nem végzek, napi fél óra idő-spórolás. Van egy szabadon választható egyben kötelező rehabilitáló másfél – két óra, jó szakemberek segítségével, ezt nem számolom a technikai időhöz.
Összegezve manapság 400 percet, 6 és fél órát + 7 óra alvás, összesen 13 és fél órát töltök el a napból háttértevékenységgel. Az egyes szám első személy nem is indokolt, mert minden felsorolt tevékenységet segítséggel teszek. Hiába próbálok jobban gazdálkodni, lehetetlen. Hol van itt a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás?
Van egy mondás, miszerint a nap 24 órából áll + az éjszaka! Az időt is ki lehet cselezni. Ki lehet cselezni? Cselezzem ki a barátom?

Jövő kedd: lesz! de hogy mi, azt a mostani zavaros időkben nem tudom

Miért pont HALLO! WEEN? 

Mondhatnánk, régi magyar szokásnak, a töklámpás készítést. Ősz végén, tél elején, falun, befejeződtek a mezei munkák. A terménnyel tele voltak a tárolók, az őszi vetés a földben vacogott, minden előkészítve a téli pihenésre. A falusi emberek az állatok gondozásával, a ház körüli munkák végzésével pihentek. Hagyományosan, halottak napja környékén kiválasztottak egy szép tököt a megtermelt óriás halomból, megpaskolták ” na, te jó is leszel lámpásnak!” és félretették. Lehetett ez sütőtök, vagy marhatök, tökmindegy.

Úgy 55 évvel ezelőtt, Fertőszentmiklósra utazott a család (amúgy, szemiklós-nak hívtuk, házi használatra) szüleink virágot vittek, gyertyát gyújtottak rokonaink sírjánál. Edit húgommal ott maradtunk az egyik kedvenc rokon családnál. Mi jól jártunk, szerettünk náluk lenni, a felnőtteknek is jobb volt, gyorsabban tették a dolgukat nélkülünk. Rokonainknál furcsa titokzatos hangulat volt egész nap, október 31-én. Többször is ránk szóltak, hogy legyünk jók, együnk meg szépen mindent, mert ha nem, … este jönnek a szellemek. Elejtett szavakból tudtuk, hogy valami nagyon készül, és sógor bácsi is benne van. Nem vártuk az estét, de hamar eljött. Egyszer csak „kiment a biztosíték” a házban, sötét lett mindenhol. Mindenki tett-vett, lázasan az áram bekapcsolásáért. Aztán a veranda felől kezdett némi fény derengeni, kissé imbolyogva, fura hangok kíséretében. Elindult mindenki a fény irányába. Mi nagyon kapaszkodtunk egymásba Edittel, nem sejtettük az ármánykodást, csak féltünk a sötétben. Amikor megláttunk az asztalon egy ormótlan alak ormótlan fejét, visítottunk a rémülettől. Sárgán világított a belseje, gülü szemeivel bámult, óriási szájában imitt-amott voltak kapa fogak.  Mozgott az asztal, az imbolygó árnyak még félelmetesebbé tették a taszító jelenséget. Pár perc múlva „megjött az áram” és fény derült a borzalmakra. Sógor bácsit kerestük, lehet, hogy őt elvitték el a démonok, vagy mi a fenék? Később ő is előkerült szerencsére. Ezt követően mi egész este, olyan jók voltunk, mint két kis angyal, szavunkat nem lehetett hallani. Hiába mesélték el részletesen az előkészületeket, hiába mondták, hogy ez csak töklámpás volt, elűzte a szellemeket. Senkinek semmit nem hittünk el. Túl jól sikerült az előadás. Ma sem tartom nevelésünk pedagógiai csúcspontjának a történetet. Azt viszont nagy biztonsággal állítom, hogy a mai gyerekek nagy többségének egy ilyen eset könnyed állomás, egy nem túl színvonalas kalandparkban. Hja! a korszellem!

Több mint 10 éve, hogy egy ősszel elhatároztuk Szabolccsal, Robival, készítünk mi is egy jóképű töklámpást. Egy óriási körte formájú, sötétzöld-sárga cirmos tök volt az alap. Egy hétig folyt a tervezés, óriási, hangos viták. Szabolcsnak nagyszabású aprólékos elképzelései voltak, Robi inkább precíz, klasszikus munkát tervezett. A nagy izgalomra való tekintettel, 2 nappal előbbre kellett hozni a kezdés időpontját a tervezetthez képest. Végül még 2 órával hamarabb kezdődött a munka. Szabolcs, tökfaragó tapasztalat nélkül, egy közepes késsel állt –volna- neki a faragásnak, ha a tök hagyta volna magát. A készítők megállapodtak abban, hogy az összes kést behozzák és meglátják melyik lesz megfelelő. Aztán jöttek a kalapácsok is, szűkös szerszámkészletünkből. Hatalmas munka folyt órákon át, egy belvárosi ház harmadik emeleti nappalijának közepén. 100 éves parkettánk jól bírta.  Szerencsénkre a nagyi nem volt jelen. Magam is többször átgondoltam a jelent, múltat jövőt. Másnap, Robi fejezte be a robosztusságában impozáns lámpást. A kész darabot egy légies, szecessziós állványon helyeztük el és csodáltuk majdnem egy hétig. Mi még nem akartunk megválni tőle, de szabályosan kisült a belseje. Lehet, hogy nem volt szerencsés minden este „bekapcsolva” csodálni?  Örülök, hogy megcsináltuk, szép volt fiúk!
Sokat veszít, aki legalább egyszer, nem próbálja ki. Még az idén is aktuális!