Végre fagyi szezon!
Ha jól emlékszem, régen nem is lehetett fagylaltot kapni éven-át azaz egész évben. Gyerekkorunkban Sopron két leghíresebb cukrásza a Hoffer és a Hofman volt. Mi, az előbbit látogattuk gyakrabban, amikor vasárnaponként családi sétára mentünk. Elől Edit és én, mögöttünk a szüleink, rendszerint karonfogva. Az ötvenes évek végén, a hatvanas években nem volt még sokféle fagyi, vanília, csoki, citrom, puncs, néha karamell mint alap és eper, málna idényjelleggel. Tutira gyümölcsből, aroma nélkül. Kétféle méret létezett, az 50 filléres kisgombóc, és az 1 Ft-os nagygombóc. Nem részletezem a családi vitákat, ezek apu tűréshatáráig tartottak, hogy miért csak ekkora…, miért nem …, bezzeg az anyu két 1foritosat kapott. Vegyesen! Majd, ha nagy leszek … gondoltam.
Lássunk csodát, nagy lettem! Annyira mindenképp, hogy fagyi ügyben teljes önállóságom volt - a balesetig. Változik a világ, ez a fagylalt fejlődéstörténetén is követhető. A választék óriási, ízben, színben, állagban és árban is. Ma már vannak fagylalt mesterek, akik kreálják és diktálják a divatot. Kivételes szerencsénk van, mindig van a lakásunk közelében egy, két, há… jó fagyizó. A lakásunkhoz közel az egyik helyen, keddenként fél áron mérik a hűsítő gombócokat. Itt az egyik kedvencem a velencei álom, már a neve megéri az ára felét. Végül is keddenként ingyen van, csak a nevét kell megfizetni!
Ez a kép akkor készült, amikor még én sem éltem, pedig elég régi vagyok már. Az unatkozó 6. számú fagylaltos fiú arra vár, hogy a pózoló kislány döntsön, melyiket is válassza a lehetséges kétféléből:
Pár szó Velence krémes álmáról. Volt egy hely az Accademia mellett, oda nagyon jó lett volna egy fagyi-bérlet! Ott minden lapáttal egy velencei álmot kaptam a jóképű olasz fagyistól. Csinos hölgyek nagyobb lapáttal, nem azért, de ...
Ha már Velence szóba került: ugyanabban a kiskoromban, - amikor a fagyis történettel adtam közre családi titkaink egy gombócát- akartam, de nem tudtam megfejteni a „késő bánat, ebgondolat” közmondás jelentését. Rontott a helyzetemen, hogy késő bánat, ebgondola formában kerestem a megoldást, nem nagyon tudtam mit kezdeni a t-vel az ebgondola a végén, biztos nem a múlt idő jele, de ha ott van, legyen! A késő bánat nem izgatott, majd később. Tudtam, mi az eb, mi a gondola, így hát minden okom megvolt arra, hogy komolyan, vegyem a dolgot. Az eb-gondola, mint velencei jármű, szereposztásán sokat törtem a fejem: eb a gondolás, vagy az utazó, esetleg mindkettő? Annyit nevettem magamban az utóbbin, az eb, mint-gondolás áll a díszes gondolán, a népes alom ugra-bugrál romantikára vágyó szülei körül. Bidres-bodros ruhában a kutya kislányok, mellényes csokor-pórázos öltözékben az eb legénykék. A legviccesebb mind közül a gitáros eb, aki mély átéléssel vonyítja az „Oh sole mió-t. Ezt így játszottam el magamban többször is, az ebek iránti teljes tisztelettel, a kifigurázás szándéka nélkül. Aki volt már gyerek, pontosan tudja, miről beszélek. Aki ma is az, maradjon gyerek amíg csak lehet!
Mi lenne, ha ezek közül választana képzeletem kutya- családja? Adják meg a módját!
Már értem a közmondás jelentését régóta. De tényleg, miért pont az eb? Azért, mert az eb ura fakó? Ráadásul, eben guba? Öreg, tisztességben őszülő pulin mákos-guba?
Korábbi ebes, kutyás bejegyzések:
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/06/12/felhok_768
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/10/16/ur_es_kutya
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/10/24/ur_es_kutya_a_magam_olvasataban
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/11/27/ur_es_kutya_harmadszor