Nálunk még mindig kóvályognak szöszök a levegőben. Akkor is kóvályognak, ha úgy érezzük, hogy meg sem mozdul a levegő. Lehet, hogy ez már nem is a klasszikus nyárfa-virág-vatta-szösz? … de bizonyíthatóan kintről jön és bent száll le. Ha már a szösz sem mozdul a levegőben, csak áll egyhelyben, orrmagasságban, na akkor! valóban áll a levegő!
Nem oktalan ez a pár felvezető sor, mert minden jó valamire, a levegőben álló szösz is! Bár kicsi és könnyű, mégis különösen alkalmas orr-akrobata mutatványok és légző gyakorlatok bemutatására. Egy, az álló levegőben ácsorgó szösz-möszt kinéztem magamnak, vettem egy óriási levegőt és ráfújtam az orromtól majdnem fél méterre álló apró szöszkére! Láss csodát! jó távolságra repült, megvolt az 80 cm is, de hatvan az minimum! Ötvennél sokkal nagyobb … ha ezt látta volna a logopédusom, konduktorom, jóga-tanítóm és más mestereim! Nem látták! Bizonyíték sincs. Szemtanú is csak egy. …hacsak a NASA meg nem figyelt …
Hull a hó vagy virágzik a nyár?

A szösz-röptetés után fél-hangosan nevettem, ami szintén nem „alap” az esetemben. Nevetés közben a baleset utáni rehabilitációs intézményben töltött második napom jutott eszembe. Az első nap adminisztrációval, ismerkedéssel telt el, terapeuta nem jött hozzám, pedig a főorvos úr azt mondta, hogy ne csodálkozzak, ha ottlétem első pillanatától keményen kezelésbe vesznek. Féltem, vártam, csalódtam!
Másnap délelőtt, bejött hozzám egy mosolygós, nagyon kedves fiatal hölgy. Bemutatkozott és hozzátette, ő a logopédus. Jó helyen vagyok? Kérdeztem magamtól, lo-go-pé-dus? Miért pont … ? Sok mindent nem tudok. … beszélni sem? Azt csak képzelem, hogy hangok jönnek ki a számon? Mint azt is, hogy éhes vagyok, mert azt sem érezhetem? Legalább-is ez utóbbit tanítják is az orvosin! Éva megvizsgált, megnyugtatott, hogy nincs nagy baj, a beszédem -a gégekanül kivétele után- automatikusan javulni fog. Addig is, összerak egy gyakorlatsort és két nap múlva kezdjük. Csupa jó hír! Tudok beszélni és levegőt venni is! Elkezdődött a rehabilitációm! Azóta már tudom, hogy logopédia jóval összetettebb tudomány, mint azt korábban gondoltam. A lényeg: sok légző gyakorlatot végeztünk. Fogalmam sem volt arról, hogy mekkora a kilégzésem erőssége. Éva szerint erős, szerintem is! … de mennyire? Ezt megmérendő, hozott egy cérnaszálra függesztett szerény kis vatta-gombóckát és a számtól 20-30 cm re tartotta.  Fujj rá. Egy, kettő, há … most!   A belőlem kijövő maximális akarattól és erőtől, alig mozdult meg a könnyű pon-pon. Csalódottan néztünk egymásra. Egyikünk sem erre számított!  Aztán kaptam egy mentőövet, közelebbről fújtam el a fehér labdacsot … távolabbra. Később, heteken át tanultam gyakoroltam a beszéd és légzés technikákat. Még-később is gyakran benézett hozzám Éva. Kapcsolatunk ma is él, ajándék.  
Itthon aztán másoktól, más technikákat is tanultam, gyakorolom nap, mint nap … látszik is a változás. 14 év, bő fél méter –szöszfújásban kifejezve.
A konduktorral minden alkalommal 10-15 perc légző-gyakorlattal fejezzük be a jó másfél órás foglalkozást. A gyógytornásszal is dolgozunk az ügyön. Jógában minden gyakorlat alapja a helyes légzés … mint a létezés legfontosabb tevékenysége.
Egyszer majd kimegyünk egy virágzó pitypang rétre és belefújok egy akkorát, csak úgy szállnak majd a pitypangszösz felhők …
Róluk van szó:

VÍZ! VÍZ! VÍZ! a csapból is ez folyik … Nem tudok másról írni, pedig próbálkoztam.
Péntek délután, a kívánságomat is felülmúló napfényes időben arra készültem, hogy végre ismét –negyedszer- kimenjünk az utcára gyakorolni a vezetést. Tanulni, érezni az utcai közlekedést. Amikor indulni kellett mégis elbizonytalanodva kértem, hogy nyissák ki a bejárati ajtót, kimegyek. De férfiember nem mutatja ki a félelmét, nőiember pláne nem! Jó idő volt, mégis egész nap rossz volt a hő érzékelésem. Nem tudtam, hogy meleg van, netán túl meleg? Fáztam és melegem volt egyszerre … egy apró furcsaság, amivel együtt él minden magas nyaki gerincsérült.
Jó! indulunk! Hezitáltam, merre menjünk? Megkockáztassuk-e …? A szék döntött! egy huzatos sarkon balra fordult, irány egy távoli cél „A” fagyizó! Áron mellett, teljes biztonságban éreztem magam, ha azt mondja menni fog! nincs kérdés. A járdán indultunk, de pár méter megtétele után, muszáj volt lemenni az úttestre. Áthághatatlanok voltak a járda szintkülönbségei, pedig akadálymentesnek látszott a keskeny járda-csík.  Nem írok részletes tapasztalat-gyűjteményt, a lényeg, hogy 3-as sebességgel száguldva haladtunk. Egyet még: az úttest szélén egy fedél nélküli 30x30-as, másfél méter mély üreg tátongott, belegondolni sem jó, hogy mi történhet egy gyalogossal, biciklissel, ha nem veszi időben észre. Az autóknak is jár a defekt, ha belemennek. Kikerültük. Egy balrafordulás, máris a célegyenesben vagyunk! Az utca merőleges a Dunára, kicsit lejt a folyó felé. Lenti sarkán „A” hely. A látvány a kanyar után lenyűgöző! A horizont fölött egy keskeny ragyogó selyem szalagnak látszik a félelmetes bajkeverő. Lejjebb érve, egyre szélesebb a csík, egyre pontosabb kibomlanak a részletek. Úgy látszik, mintha a folyó magasabban lenne a Váci útnál. Lent, az út innenső oldalán, a látvány lenyűgözőbb és sokkolóbb!
Látóteremben legalább negyven ember tevékenykedik, több kisebb csoportban. Mögöttük hat sor magasan homokzsák fal. Ránézésre, mint a vakolatlan ház téglái, tökéletes rendben felépítve. Előttük sárgás homokhegy. Az egyik csapat fogyasztja a hegyet, kicsinek látszó lapáttal, kicsinek látszó emelésekkel töltik a zsákokat. Aki a lapát elé tartja a fehér zsák száját, három huppanás után automatikusan csavar egyet a zsák száján és a kupachoz dobja, mint egy stanecli cukorkát. Ő –történetesen- egy helyes, negyvenes, jól ápolt hölgy. Ritmusos mozdulataiktól egyre nagyobb halomba gyűlnek a zacskók. Azért, nem minden olyan, mint amilyennek látszik. Egy zsák homok 30 kiló, egy lapátnyi ebből 10! … mit mozgatnak meg a könnyednek látszó mozdulatokat végző emberek?! Aztán jön, egy jópofa piros gép szétnyitja magát és mint egy tátott szájú éhes bogár falja a homokhegyet. Úgy nézett ki a kis gép, mint ami mindjárt felbukik a nagy hasától. De nem. Viszi néhány métert a homokot és mint, aki túlette magát, kiönti a fölösleget –finoman szólva. Egy másik csapat szakszerűen falat épít a zsákokból. Aztán mindenki „lépik egyet” és a jól szervezett csoportok egy szakasszal lejjebb folytatják a dolgukat. Fegyelmezetten, felhajtás-mentesen, erejük határáig és még néhány lapáttal. Sok kell ahhoz, még ezen a rövid szakaszon is, hogy védjék a várost. Aki elfáradt, izzadttan lerogy egy homokzsákkupacra, iszik egyet, ráncolt homlokkal pihen egy keveset. Közben valaki beáll a helyére szó nélkül, nem vonva kétségbe társa kimerültségét. Az itt dolgozó emberek –külsős szemmel láthatóan is- több helyről jöttek, mégis egységes csapatként dolgoznak. Egy záró-védő vonalban rendőrök irányítják a forgalmat, biztosítják a parton dolgozókat, a Váci úton zajló forgalom folyamatosságát. Nem küldik el a gyalogosokat, nincs is szükség erre, minden előre jól megtervezetten zajlik. Senki senkivel nem veszekszik, idilli az együttműködés. Nyugalom, biztonság, erő, fenyegetettség, veszély van együtt, szokatlan diszharmonikus harmóniában.
Kerekes-székemmel lecövekelten álltam, az is lehet, hogy időnként tátott szájjal bámultam, távol a saját kis bajaimtól. Szívtam magamba azt a biztonságot az erő, amit a látottak sugároztak.
Tisztelettel néztem a mozgóképet, ahol mindenki hangyaszorgalommal küzd a háttérben ömlő, zabolázhatatlanul hömpölygő áradattal. Minden rendelkezésre állt, ami a munkához kellett, felfoghatatlan mennyiségben.
A fotó másnap készült ugyanott:

A célnál állva, nem kívántam a finom, édes kedvencet. Nem találom a megfelelő szavakat az érzésre, talán méltatlan, tiszteletlen lett volna fagyizni ott, akkor.
… szöveges pillanatkép az árvíz ujpesti mikrokozmoszáról. 

Elindultunk visszafelé, szerettem volna hátra nézni, de a nyakam nem volt hajlandó. Aki kitöri, az ne forgassa! Folytatódott a magam kicsinyes harca a buckákkal, járdaszegélyekkel. Már majdnem hazaértünk, amikor hatalmasat manővereztem a járdán, egy kutyakupac kikerüléséért. Nem sikerült! Ha szarba lépünk, szerencsénk lesz! Yesss! Megússzuk az árvizet! Biztos voltam ebben, már a parton is, nem kellett volna ez a pecsét …
Tisztelet és köszönet mindenkinek, aki részt vett a munkálatokban!  150 ezer ember dolgozott ezer kilométer hosszban, 980ezer homokzsák került, a jól átgondoltan megtervezett védvonalakba. Amikor ezeket a számokat hallottam, az villant be, hogy „na azért ne túlozzunk! ezer kilométer …?” Nem számoltam azzal, hogy kicsi országunkban –is- a Dunának két partja van … (és ezer arca)
Kitartást, további helytállást, türelmet, pénzt a még hátralevő mérhetetlen mennyiségű tennivalóhoz. Kemény utómunka jön hetekig, hónapokig, sőt … és ezt nem kíséri majd akkora figyelem, mint az eddigieket.
Szakmám megcsúfolása lenne, ha nem említem meg külön is, nagy elismeréssel: óriási szervezés!
… még aggodalommal vegyes Dunaszag van a levegőben.

Majdnem mindent szeretek, ami népi forrásból fakad. Nem minden tetszik, de tisztelem a munkát, a szándékot, az eredetiséget.
Anyám, kicsi korunktól tanított minket kézimunkázni. Emlékeim szerint, Edit húgomat nem szórakoztatta egy munka elkészítésének a szépsége, de a kész tárgyak szépsége elragadtatta. Amikor nagyobbak lettünk, erdélyi rokonainknál tobzódtunk a szépségekben. Nagyszüleim padlása kincsesbánya volt, a szomszédoké szintén. Nagynénéim kelengyéi, szőttesei, hímzései a csodák csodái.
Sosem gondoltam korábban, hogy egyszer kalocsai terítő hímzésére adom a kezem. Nem is ez a forma- és szín világom. Láttam nagyon szép színes munkákat és úton-útfélen találkoztam sok ízléstelen kalocsai-mintásaknak mondott tárggyal. Létük, látványuk rosszul esett, a felháborított. Szégyelltem magam készítőik és árusítóik helyett. Talán a tiltakozásom jele volt, hogy megpróbáltam szép Kalocsai nénikkel beszélgettem, akik szívesen átadták a titok tanítható részét, a többit nekem kellett hozzátenni. Szerettem hímezni, de nem tudtam, hogy miért nem olyan szépek a munkáim, mint a kiállításokon látottak.
Nem írom le az elejétől a végéig részletesen a terítő varrásom történetét, csak egy-két kis dolgot említek, igyekszem azt sem túlszínezni, úgyis elég színes a kalocsai. Arany-szabályok vannak, amiket érdemes betartani, ha elhivatottak vagyunk. Először is, mielőtt az első öltést megtennénk, szerezzünk be tíz féle piros és tíz féle zöld színű fonalat, a természet közeli árnyalatokból. Kezdéskor legalább hatszor annyi féle színű fonalunk legyen, mint ahány szint fel fogunk használni, lehetőleg azonos minőségű. Csak akkor kezdjünk el nagyobb motívumot öltögetni, ha lesz elég időnk azt egy ülésben kivarrni. Megtanították, hogy kell az öltéseket egymás mellé tenni, hogy forogjon a rózsa, szerényen villanjon ki a nefelejcs. Elragadt a hév, több mint egy fél évig készült el az abroszom. Nagyon szép, ezer apró történettel díszített virágfüzér. 25 éves, talán négyszer, ha felterítettem -eddig. Megérte? Nem érte? Megérte? Nem érte? …tiszta szívből igazán! 

Nemrég, hazafelé jövet beugrottunk vásárolni –célirányosan- egy nagy vegyeskereskedésbe. Illetve, nem ugrottunk, mert ketten az autóban maradtunk. Nézegettünk, szemlélődtünk Szabolccsal, nosztalgiáztunk, hogy amikor ő kicsi volt, ő is nagyon szeretett a bevásárló kocsiban ülni, pulóverrel kipárnázva … Olyan turpi dolog másokat kilesni, így észrevétlen az üveg mögül, de jó.
Közben láttam, hogy a kocsikban nem csak gyerek van, de áru is. Valami nagyon kapós lehet, mert sokak kosarában látok csinos magyaros mintás dobozokat. Mi lehet az? Egyszer csak kitisztul a kép …neee! A csinos kalocsai mintás csomagolásban WC papírtekercsek sorakoznak! A mi csomagtartónkba is került belőle. Hegyekben állt, akcióban! Szükség volt rá.

Minden porcikám és jó érzésem tiltakozik! Ennyire olcsón adjuk magunkat? Lehet persze, hogy puszta önzésből háborgok. Mit vagyok oda? Nem az és virágaim. A mi virágaink …