Mostanában ritkán posztolok …
Magyarázkodás helyett egy trilógiával állok elő. A három részes mű tárgya a takarítás.

1. BETAKARÍTÁS
Tavasszal kezdődött a máig - november 25 - tartó sikertörténet… erkély-jelenettel indult:
Zsuzsa barátnőmtől kaptam – egy ovális, terrakotta „Azték” fantázianevű kaspóba ültetve- három növényt. Középen egy japán juhar … álmaim egyik kicsi fája, két kísérője egy pici bordós kövirózsa halom és egy diszkrét díszfű-csomó. Gondosan elhelyeztük a nagy erkélyen, egy elvirágzott, de még mindig szép rózsalonc mellé. Már kezdett összeszokni az eklektikusan válogatott társaság, amikor hirtelen és váratlanul kitört egy hét kánikula. A mi amatőr kertész csapatunk heroikus küzdelemmel ápolta a frissen beültetett növényeket. Öntöztük, dicsértük, biztattuk őket. A juharfácskám tövében több zöld levél bújt ki a földből, abban a tévhitben, hogy ők a rajongás alanyai. Gazoltunk, tépegettünk, de beláttuk, hogy ők is élni akarnak … Három életerős, napok alatt palántává cseperedett növényt nagylelkűen megmentettünk. Közülük egy paradicsomot beültettünk a lestyán mellé, ő a történetecske főszereplője. Nagy túlélő, az biztos … törtető, céltudatos alak … Vidáman és látványosan fejlődött, végigélte a kánikulát, sőt virágba-borulásával fejezte ki háláját a túlélés lehetőségéért. Közben észrevétlen igyekezett kipusztítani maga mellől a cserép főbérlőjét, a lestyánt. Erősnek, bőtermőnek mutatkozott a mi, „véletlenül besikerült bébink” (a szó szerinti idézetet a napokban hallottam egy fiatal énekesnőtől, aki nem egy növény-palántára utalt a kijelentésében…)

A nagy nyári meleg elmúltával új helyre, a másik erkélyre vittük át. Részben azért, hogy szem előtt legyen –ki tudja, mi történhet-, részben azért, hogy háborítatlanul, ideális körülmények között nevelhesse a leányanya paradicsom sokas-iker gyermekeit. Úgy megkedveltük és annyira büszkék voltunk rá (és magunkra) … a negyediken … ilyen gazdag paradicsomtermés … szinte már kertészet … és egyáltalán… Minden vendégnek és nem vendégnek kötelező volt megtekinteni – üres kifogásokat, hogy nagyon sietek, nincs időm, rohannék a gyerekért, stb. meg sem halottuk- ellenben, szerénytelenül bezsebeltük az elragadtatott dicséreteket, ami jár az jár …sőt, azon is túl …
Jó terméshez idő kell! Szeptemberben szüreteltünk először, türelmesen megvártuk a megfelelő érettségit, amikor a lelkes vizsgabizottságok őszinte elismeréssel kóstolgatták a zamatos, frissen szedett termés falatkánál is kisebb darabkáit.
A termés mennyisége szerénynek volt mondható, de folyamatosan szedtünk le egy-egy darabot. … nem minden nap, de legalább hetente kétszer.
Fura őszünk volt. Itt a negyediken, november végén pirosló paradicsomok ? …  úgy terveztem, hogy a betakarítással megvárjuk a decembert. Jól hangzott volna, hogy decemberben még frissen szedett saját termesztésű paradicsomot eszem a reggelihez. Nem voltam elég bátor, megijedtem az első hószállingózástól. Pánikszerűen leszüreteltük az utolsó darabokat. Jövőre óriási terveim vannak: minden napra két paradicsom … koktélból négy, de akár több is … 

A teljességhez hozzátartozik, hogy a japán juhar nem volt elég japán, nem tartott ki a nehéz napokban. Ellenben a lestyán! aki szerényen visszahúzódott az egyre jobban kiteljesedett betolakodó árnyékában, majd mikor a paradicsom már csak a terméséért csúfoskodhatott közös bérleményükben, kidugta zöldecske fejét és napok alatt növénnyé cseperedett. Öntelten nézte végig, ahogy kóróvá soványodott, lakótársáról betakarítottuk az utolsó terméseit, levéltelen szárát pedig, egy határozott mozdulattal tövestől kitéptük! A kép felső sarkán figyelő harmadtermésű füge kissé megriadt, pedig őt csak téliesítettük. A lestyán kicsit megsértődött, amiért ő nem került a fényképre, duzzogva téli álomra hajtotta a fejét, jöhet a hótakaró.
Vége az őszi betakarításnak (November 25!) Kezdődhet a karácsonyi nagy-takarítás …

Egy 3 éves tündéri, cserfes óvodás kislányt és babakocsis kistestvérét az anyukájuk átvitte a az ő anyukájához az ünnep előtti délután.
-       Nagyi, nagyi képzeld, ászlót festettük az oviban! –mesélte a nagy hírt a nagy ovis.
-       Kislányom, ezt úgy kell mondani, hogy zászlót –mondta a nagymama.
-       Jól van, akkor, zászlót. És alvás után, felvettük az ünnepi ruhát, mert abba kellet menni és mindenki fogta az ászlóját és elmentünk a parkba – hadarta.
-       Nyugi, nyugi, meghallgatlak, de tudod, zászló –csitította nagyanyja, az élménytől kipirosodott, lelkes gyereket.
-       Folytathatom?! És a parkban mindenki beledugta a földbe a saját ászlóját, és sokat szaladgáltunk és veszekedtünk…
-       És tudod miért vittétek a zászlót?
-       Nem, de olyan vicces volt az egész.
A nagyi már majdnem elkezdte harmadszor is a zászlós mondatát, amikor az ölében ülő hajasbaba szépségű kislány elkezdett sírni.
-       Mi baj? – kérdezte - majdnem sírva- az unokájától.  Már bánta, miért is kezdte újra ezt a zászló dolgot.
-       Az a baj, hogy az óvó néni azt mondta, hogy nem vagyok ünnepi ruhában, pedig a bordó csíkos…
-       Miért nem adtál ünneplőt erre a  gyerekre? – fordult a lányához, hangnemet váltva a nagyi.
-       Ünneplőt adtam rá, a legszebb ruháját, olvastam a hirdető falon, hogy ünneplőbe kell vinni. Fogalmam sem volt arról, hogy miért és hogy fehér blúz, sötét szoknya –nem farmer- az ünneplő az oviban!
Zavart csönd.
-       Akkor itt hagyhatom őket? Be kell vásárolnom az ünnepre. Annyian lesznek, mintha nem is tudom mire kellene készülni!
-       Hát, hogyne hagyhatnád … menj csak!
A történet hiteles forrásból származik, a nagyi mesélte el.
Már hetek óta mindenhol azt hallom, olvasom, mennyire készül az ország az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulójának, október 23-i méltó megünneplésére.
Valóban?
Ezt tavaly írtam le, de az idén is aktuális és elgondolkodtató!
Egyébként pedig … méltó ünneplés … reménykedjünk!.

Gyönyörű őszi reggel, magamhoz képest korán keltem, fél 10-kor már az irodámban voltam –mintegy 6 méterre az ágyamtól és 2 méterre a reggeliző asztaltól. Ezeket a távolságokat géperejű járművekkel tettem meg, úgymint elektromos emelő és elektromos kerekesszék. Cukor az élet! hangulatban elkezdtem dolgozni, tökéletesen elégedett voltam mindennel és mindenkivel. Mélyre merültem táblázataim, oszlopokba és sorokba rendezett számrengetegében. Sütött a nap és már világosodott a megoldás. Szemüvegem sarkában kisebb, gömbnek látszó valamik, ritmustalanul, egyre gyorsabban kezdtek mozogni. pislogtam párat rövidre kopott szempilláimmal -meg kéne végre megnézetni a szemem, egy ideje mintha … suhant át a gondolat, meg sem zavart a számbúvárkodásban. Munka közben repül az idő, meg a szürke gömbök, vajúdnak a számhegyek, tolonganak a következtetések. Mi ez? … éles hangok a fülemben. Elég nekem az állandó fülzúgás, nem kell ez a sípolgatás. Igaz, az orr-fül-gégészből az utóbbi kettőt is jó lenne felkeresni.  A fülzúgásom már vagy tíz éve említettem egy fülorvosnak. Megvizsgált, kikérdezett, majd közölte a diagnózist: semmi rendkívüli, tanuljak meg ezzel együtt élni. A sokat repülő pilótáknál is tipikus ez a probléma. Akkor sem értettem az összefüggést, ma sem. Ha a pilótáknál gyakran igen, akkor nekem kötelező? Egyébként meg, annyi dologgal élek együtt  … ez már belefér.
Jól kizökkentem! Elvesztettem a koncentrációmat! Akkor most kis szünet, egy jó pohár szűrt víz és leírom a számok közötti összefüggéseket - könnyebb lesz, mint a fül-orvosi talány megoldása.
Kifordultam a székemmel és rögtön szakmát váltottam–volna- lesifotóssá, ha fel lett volna töltve a kis digitális csodagépünk. De nem volt, így hát sima kukkoló státuszban követtem az ablakon kívül zajló történéseket: elegáns sárga mellényes urak és hölgyek bérelhető lakást kerestek, hosszabb időre, sürgős a dolog, nagyok a családok … feltűnt, hogy nem valami jól neveltek, egymás szavába vágtak, hangoskodtak és nem volt cipőjük!
Hihetetlen látvány és hallvány volt. Hat, hét, nyolc esetleg tíz –állandóan mozgásban levő, ezért megszámlálhatatlan - picinke cinke repdesett, csivitelt, kiscipőzött össze-vissza a szomszéd lakások erkélye, a folyosó napárnyékolt sarkai és a mi erkélyünk között. Veszekedtek, vitatkoztak, cikáztak zuhanó-repültek, pózoltak, keresgéltek. Olyan heves társasági és családi életet éltek itt a szemem láttára, fülem hallatára –orvos látogatási szándék törölve - hogy egy húsztagú olasz család tanfolyamra járhatott volna hozzájuk. Voltak köztük nyugis cinkék is. Közülük az egyik leszállt az erkélyünk korlátjára egy gyönyörű bordó erika-bokor tövébe. Megkóstolta a pompás virágot, nem ízlett neki, de a földben talált valami kis kárpótló csemegét. Hosszasan nézegette még az erkélyünk lakásnak való zugait, mutogatta magát –lehet, hogy a fotóst várta, aki sajnos nem volt elemében- aztán ahogy jött, úgy ment. Jól megfigyeltem, talán levegőt sem vettem, hogy meg ne ijedjen. Nagyon szép, szín és formatervezett kismadár, aki cseppet sem hasonlít szerény, szegény „ A cinege cipője”- ben árválkodó felmenőjéhez. Egy másik elegáns, határozott ámbár mezítlábas vendégcinke - amolyan főnök típus- a szomszéd úr erkélyén állva osztotta az utasításait, ki merre repüljön, mit, hol figyeljen. Szemmel láthatóan roppant izgatottak voltak és nagyon keresték a helyüket. Kis röpgyűlés és a kis csapat elrepült. Örültem, hogy itt voltak. Olyan volt, mint egy 3D-s kisfilm. A „VÉGE” felirat megjelenése után –a stáblistát meg sem várva- visszafordultam az irodámba. Amíg a számítógép rendezte sorait, végigpörgött újra az agyamban a kisfilm … de helyesek voltak, és milyen szépek és és és … de, ha VÉGE, akkor vége.
Egy idő múlva visszajött a zajos cinege társaság, tettek egy tiszteletkört és azóta sem láttam őket.
Utánanéztem a kis vendégeknek a sok-mindent tudó Google-ban. Hiba volt …
Már nem is bánom, hogy nem költöztek ide. Télen azért besegítek nekik a túlélésbe.
Génkezelt táplálékukban bele tesszük azt a módosult génjeiket visszamódosító információt, hogy a földből tessék kicsipegetni a pondrókat, pajorokat, a fákat tisztítsátok meg a kártékony rovaroktól … Ösztön! lányok-fiúk, ne éljetek vissza azzal, amit a természettől kaptatok! Dolog van! Na jó, néha bulizzatok, a jó ízlés határain belül. A civilizációt használjátok ki, de ne kihasználjátok, gondoljatok rosszabb sorsú társaitokra, meg az unokáitok unokáira! méltóság, szerénység, környezettudatosság!
Óójaj! miket írogatok itt összevissza a cinkéknek? időt, pénzt, ózonlyukat nem kímélve? … csak ne lennénk olyan hasonlók …