2013. december másodikán - sajátos természetességével- magára hagyta a földi létet.  56 évesen elment… a kortárs kispróza, publicisztika, novella, memoár, nekrológ mindenevő mindenírója, az örök elégedetlen zsörtölődő, aki anyanyelvünket apanyelvi szinten művelte. Az írásait itt hagyta… használjuk ki… olvassuk, aztán adjuk tovább… a gyerekeinknek is, hogy sokáig velünk legyen… és azon is túl… mert minden ember addig él, amíg lesz egyetlen ember, aki emlékszik rá… 

Bächer Iván: Fuvar
Éjfél után élesen, hosszasan megszólal a csengő, egymás után többször is.
Ki a jó büdös nagynénikéje az, papucsozok morogva kifelé.
Nyitom az ajtót. Egy fekete ruhás fess úr áll ottan:
– Jó estét! Hát akkor...
– Hát akkor? Hát akkor mi van?
– Hát akkor... Megjöttünk volna...
– Azt látom. És?
– Őszinte részvétünk. Akkor vinnénk is.
– Vinnének. De hát mit?
– Hát... A megboldogultat...
– Milyen megboldogultat?
– Ez a második emelet egy per á?
– Igen.
– Tessék, itt a megrendelés. Második emelet egy per á. Jöttünk a megboldogultért. – És a fekete ruhás úr mondja a nevemet.
– De hát az én vagyok!
– Igen. És?
– De hát én élek. Az úr megvakarta fejét.
– Igen. Hát az egy kis probléma. No de mit csináljunk...
– Hogyhogy mit? Köszönjünk el egymástól, én megyek vissza aludni, maga pedig elmegy a francba.
– Hó-hó. Nem úgy van az. Előbb tessék kifizetni a fuvart.
–Milyen fuvart? Hiszen én nem megyek sehova!
– Az nem rám tartozik. Itt a papír, meg van rendelve a kocsi, a benzin, a két fő, a zsák. Azt ki kell, kérem, fizetni.
Kíváncsi lettem: – És mennyi a tarifa?
– Huszonhétezer-ötszáz.
– Nem olcsó.
– Mi olcsó manapság? Nekünk is meg kell élni.
– Nem is biztos, hogy van nálam annyi.
– Na, nézze, uram, nekünk még négy címünk van ma éjszakára. Nem érünk rá itt purparlét folytatni. Jön vagy marad? De fizetni kell. Lehet bankkártyával is.
– Nincsen rajta egy vas se.
– Kérjen kölcsön a szomszédtól.
– Föl nem keltem őket ilyenkor. Kicsit hallgatott, közben végigmért tetőtől talpig. Egy szál gatyában voltam, ahogy aludni szoktam.
– Nézze, uram. Mondok én magának valamit. Erre a dologra előbb-utóbb úgyis sor kerül. De inkább előbb. A lába elég vizes, visszeres, a hasa püffedt, van egy kis sérve is, nem sportol, nem mozog. A bőrén, a szemén látom, hogy a mája is kezd beinteni már. Szerintem jöjjön most, ha már így alakult. Olyan mindegy, hogy egy kicsit előbb vagy később. Így egyszer fizet, és kész. Úgy viszont kétszer pengeti le a tarifát. Ha most jön, akárhogy nézzük is, megspórol huszonhétezer-ötszáz forintot.
– Ne haragudjon. De ön ezt csinálta mindig?
– Dehogy. Orvos voltam, belgyógyász. Két éve kidobtak. Ötvenöt éves voltam. Nyelvet nemigen beszélek. Családom szétment. Csajom otthagyott. Gondoltam, végül is olyan mindegy, hogy előtte foglalkozom a betegekkel, vagy utána. Egyébként
ide sem volt könnyű bekerülni, higgye el. Szerencsére voltak kapcsolataim. Na, jön?
– Csak hadd kapjak magamra valamit.
– Ugyan, minek? Nálunk ez az obligát viselet.
– Akkor hozom a pénzt. Nadrágzsebből, briftasniból, ládafiából összekapartam, amit bírtam.
– Huszonötezer van – nyomtam kezébe a salátát.
– Jó lesz – legyintett. – Az egyik zsák úgyis használva volt már, majd azt adom magának. Nincsen elég zsák. Zsák sincs.
Két gyors mozdulattal kinyitotta az addig a falnak támasztott hordágyat. Szétnyitva ráterítette a zsákot, intett a kísérőjének, aki mindvégig a lépcsőházban cigarettázott. Egyik a kezemet, másik a lábam végét ragadta meg, és egyetlen hinta-palintával belódítottak a zsákba. Még akartam kérni, hogy az orromnál hagyjanak egy kis rést, de már nem volt érkezésem. Utoljára csak azt tudtam konstatálni, hogy a zsák nem cipzáras, hanem tépőzáras. No, milyen praktikus, gondoltam.
Aztán sötét lett.

A cikk eredeti változata a 2013.02.09-i Népszabadságban olvasható.

Személyesen nem ismertem őt. Mégsem érzem ismeretlennek. Akkor kerültem közelebb Bächer Ivánhoz –egyoldalúan-  amikor életveszélyben volt. Ő nem is tudott a kapcsolatunkról. Egy vagyok a sok ezer közül. Tiszteletem rezgéseivel igyekeztem támogatni őt. Személyes ismerkedésem ötletét valószínűleg elutasítóan fogadta volna … hacsak nem egy ínycsiklandó „desztillált csirkemell, sótlan vízben főtt krumpli” - menüvel, cukormentes, buborék nélküli szikvízzel készült nagymálna kísérővel lepem meg, … kezemben egy olvasnivalóval, amit legfeljebb letetet az éjjeli szekrényére, ha nincs kedve, vagy gusztusa hozzá … 

Sokan hittünk abban, hogy megkapaszkodik abban a vékonyka reménysugárban, ami kínálkozott … 
Jó szívvel ajánlom, hogy aki nem olvasta az írásait, próbáljon ki egyet… csak íze kedvéért… aztán a többit és majd adja tovább, tovább … 

TAKARÍTÁS

Régi történet, mondhatom örökzöld!
Takarításban nem vagyok jó - sok egyéb mellett, ebben sem. Nem is voltam. De történeteim a dologról bőven vannak … sikerélményem kevés.
Talán ezért is nem értettem meg azokat a kolleganőimet, akik szabadságot vettek ki, hogy otthon alaposan kitakarítsanak. Az volt ugyanis határozott véleményem, hogy a szabadság nem arra való! A szabadság azért van, hogy az ember valami pihentető, feltöltő kikapcsoló dolgot csináljon, ami nem kell, hogy feltétlenül hasznos legyen. Ma már belátom, hogy a lakás kitakarítása is lehet örömforrás, de valahogy –vessen meg érte bárki- mégsem irigylem azokat a nőtársakat, akiknek ez a hobbija. Viszont, őszinte tiszteletem az övék, a nagyon tiszavirág életű, szivet-lelket gyönyörködtető gyorsan múló eredményű tevékenységükért!
Akinek ez a kenyere, az más.
Egyetlen példa a saját tapasztalataimból. Egy takarítós napomon –nem emlékszem, hogy miért adódott így- lehet, hogy aznap szabira ment az egész világegyetem a bolygóközi forgalommal együtt -  már éppen helyére tettem a söprű-lapát romantikus duettjét és azt gondoltam, egy villámgyors zuhany után lesz pár percem … amikor
-       Sziamamimegjöttem! csatakiáltással végigrohant egyetlen fiókám az előszobán, röpült a nyakamba és azonnal, sértődötten kérdőre vont
-       Te nem is örülsz nekem?” - lehet, hogy hátsó gondolataiban felsejlett a kétség  „…anyu beszélt a tanító nénivel!? ”
-       Dehogynem, drága gyerekem, most fejeztem be … - mit mondjak, ebből úgysem lehet jól kijönni- … csak, tudod egész délelőtt takarítottam és, és most … na gyere, vetkőzz és ebédeljünk. – az, hogy ebben elfáradtam az nem érv, egy anya egyszerűen nem lehet fáradt, nincs bekalkulálva …
-       De még nem vagyok éhes, egy kicsit még autópályázok! Jóó?
-       Nem egyáltalán nem jó, … de akkor csak egy kicsit, addig megterítek.
-       Anyaaa! mit csináltál a szobámban? hol a garázs? tudod, amit tegnap építettem? … erős logisztikai próbatétel volt a terítés, ilyen kérdések kereszttűzében.
-       Na, látod, hogy igazam volt tegnap is … minek állandóan pakolni? Úgyis mindent elő kell venni újra …  - Csak nem az a hullámpapír-doboz-halom volt az?- futott át … nem, az nem lehet!. … vagy mégis? … már mindegy, a kukából nem hozzuk fel! …tettem vettem, terítettem …
-       Már éhes vagyok, mi az ebéd? … eez a rondaság? … mi ez? –és már ott is volt a konyhában -reméltem, hogy elfelejti az építmény dolgot …  Micsoda?
-       Mi az, hogy rondaság az én rakott karfiolom? Kisfiam! tegnap még ez volt a kedvenced? … - én balga, még a piacra is lementem …
-       Igen, de Attila hozott reggelire hurkás szendvicset és úgy megkívántam, de csak egy harapást kaptam …
-       Eddig nem is szeretted a hurkát. Sőt kimondottan …
-       Megszerettem! –majd szép, szótlan családi ebéd következett…
-       Van hozzá cékla, kérsz? – jutott eszembe a mentőöv …
-       Te főzted?
-       Igen.
-       Akkor lehet, hogy jó! Mert a múltkor ettünk Zsófiéknál és olyan csúnya volt. Nem olyan, olyan …mint amilyent a nagyi szokott csinálni. – vajon elég szép, a saját céklám, mert az ízére figyeltem, nem a szépségére …  Huh, nem volt panasz!
-       Köszi anyu! egy kicsit céklás lett az asztal, letörölöd? … akkor megkeresem a garázst és már ott sem volt
-       … az autópálya megvan! – jaj, de jó! legalább az …
Gyerek el, anyja romjaiban … meg a lakás egy része is. De ebből a hurkával kevert garázs ügyből mi lesz? …
Minden múlandó. A tisztaság a rend, de még a garázs is!
… hát, biztosan ezért nem éreztem a takarításban rejlő örömöket szabadságnak.

Ezek a régi szép idők …itt még csak kunyhóépítés folyt, kettős kígyókerítéssel … a garázs csak később jött …

2. KITAKARÍTÁS

Mostanában ritkán posztolok … nincs időm, bejegyzést írni.
Azért nincs időm írni, mert sokat írok.
Sokat és nehezen.
Azért írok sokat, bár nehezen, hogy majd később sokat írhassak könnyen. Pontosabban, hogy beszélve írhassak.
Vagyis, én beszélek a fejemre tett mikrofonba, egy különleges számítógépes program átalakítja –digitalizálja- az elhangzottakat és írott formában megjeleníti a képernyőn, magyarul: leírja.  Ez után fogom a rögzített szó-rengeteget, mondatokká alakítom, feldíszítem írásjelekkel. És kész az írásmű. Legyen az gazdasági elemzés, hivatali tényfeltárás, vagy poszt, email üzenet és egyéb jellegű írásmű, vagyis bármilyen témakör. Ennyire egyszerű! lesz! majd! Igaz, hogy közben –főleg agyban- kialakítok egy teljesen új kifejezési módot … például, mintha ülnék egy fotelban, keresztbetett lábbal és csak úgy, passzióból diktálgatok … , vagy új kerekesszékemben, egyenes derékkal ülve ülök szemben a monitorral, fegyelmezetten mozgatott fejjel, lazán diktálom romantikus, jó hangulatú gondolataim, … semmiség, a cél érdekében. Beszélhetek annyit, amennyit akarok. (Bár jobb lenne kevesebbet beszélni, jól artikuláltan, lényegre törően fogalmazva.) Nem fog a szavamba vágni senki. Sem interaktívan sem onlájn ... ez a megoldás már nincs messze. Majd „Csak ülök, és mesélek”, mint Vitray Tamás, a TV-s tóksók őskorában.
A folyamat jelenlegi fázisában az számítógép wincsesterén –másnéven Cé meghajtó, harmadnéven merevlemez- tárolt összes leírt szövegemet (legalább 6 év gyümölcse!)
egyenként előszedtem, virtuálisan kézbevettem, kinyitottam és –nem virtuálisan- elolvastam.
Kaland és emlék-túrának indult a giga-megák átnézése …

Ez egy félig szétszedett wincsester. Hol és hogy fér el annyi adat?

Szerencsére időben észbe kaptam, hogy ne csak gyűjtsem az anyagokat, hanem selejtezzem is! Alig, ha nem, itt az alkalom, a módszeres takarításra a virtuális könyvtár virtuális mappáiban! Hú, de utálatos munka lenne, ha …! Sok minden virtuális, de az idő nagyon is valóságos. A takarítás ötletével nem menekülést, vagy kibúvót találtam arra, hogy miért nem tudom úgyse összerakni az általam használt szavak és kifejezések köteteit… nem! összekötöttem a szógyűjtést a lomtalanítással!
Az igaz, hogy az irományaim egy részén épp csak átfutottam, egy másik részét viszont könnybe lábadt lélekkel olvasgattam … például a soha el nem küldött üzeneteim sokaságát. Az irodás fiókba behányt munkáim jó része a nagy klasszikusok közé került–a láthatatlan kétezerkétszáznégy kötetes, a „Fiók- művek klasszikusai” sorozatba. Mennyi munka … és milyen véresen komolyan vettem. … és most egy elegáns mozdulattal –neve: Yes, a törlés gombon- tonnaszám került a virtuális kukába Erős önmegtartóztatással kezeltem a hivatalokkal folytatott levelezéseim, úgymint: parkoló- társaságok, rokkantsági ügyeket bonyolító –nem egyszerűsítő, esetleg megoldó- bizottságok, önkormányzatok, igazságügyi szervek, lakóbizottság, szülői értekezletek jegyzeteit és hasonlókat. Ezeket megőriztem, ki tudja …? Egyébként gátlástalanul kidobáltam azokat a remekműveket és férc munkákat, ott és azonnal amiket, akárcsak félig is kukába valónak ítéltem. Kíméletlenül és véglegesen! Már, ha valami végleges a mai virtuális világban? Lehet, hogy valami tudós hekker felfigyelt a lomtalanításomra és … nem folytatom! …megsemmisítettem a bizonyítékokat!
Mi tagadás, a közepe felé már nagyon fárasztottak a saját szövegeim, erősen gyorsítottam a szanálás léptékén és az átnézés alaposságán. A végén már olyan hanyag eleganciával szórtam ki a szükségtelent, hogy ihaj! Mindegy is, rend van és tisztaság. … így utólag csodálkozom azért, mit meg nem írtam az utóbbi rövid 6-8 éves számítógépes múltamban? Pedig nem is tudok írni!
Hát ez a hétévenkénti rendszeres adathordozó kitakarításának rövid története. Kettő az egyben, ami egyébként is divat manapság! Talált idő … akkor pedig talált pénz, mert az idő az pénz*  … pedig ez csak a szövegíró program segédanyagának mellékterméke.
Így utólag: könnyedén összelapátoltam egy bő százezer azaz 100 ezer szóból álló készletet, amit összeraknak a szövegfelismerő program készítői egy hatalmas általános szókinccsel, és megkezdődik a betűk és hangok nulladik típusú találkozása! Mi tagadás, időnként ideges voltam kissé, de a wincseszter is! Itt klikk:
https://www.youtube.com/watch?v=4e-b0ebCoIQ
Mindez már a múlté … a rend is … 

*Az idő pénz – mondást, az ereszoszi Theophrasztosz (Θεόφραστος, Kr. e. ~371 – ~287) nagy hírű filozófus-természettudósnak tulajdonítják, aki  Arisztotelész utóda az athéniperipatetikus iskolában, mégpedig a kortársak beszámolói szerint méltó utóda. Tyrtamosz néven született, s később kezdték ragadványnevén (Θεόφραστος = „Theophrasztosz” = „Isteni beszédű”), nevezni, a hagyomány szerint Arisztotelész nyomán, aki ezzel Tyrtamosz beszédének eleganciájára utalt, amit az ő esetében talán nem alaptalanul tartottak a görögök az éles elme jelének.