Gödöllőről két dolog jutott eszembe: a kastély természetesen és - az épületek stílusát tekintve merőben más - a művelődési ház. A kastélyban sokszor voltam, a művelődési házban egyszer, pár éve gyönyörű, igényes pathwork kiállítást néztünk meg anyuval, aki a mai napig is aktív művelője a foltmunkáknak.

Mától újabb intézmények kerültek közel hozzám: a Városi könyvtár és az Idősek Otthona.

Az Otthon a vezetője látott egy Tv-riportban, a Centrál színházban előadott „Mégis, kinek az élete? című darabbal kapcsolatosan, Rudolf Péterrel zajlott együttműködésünkről és az életemről. Felkeltette az érdeklődését, hogy és mint alakultak az események, hogy élek, mit csinálok, sajátos helyzetemben. Felkért, hogy vegyek részt az Esélyegyenlőségi hét nyitórendezvényén, beszélgessünk egy kicsit. A városi könyvtárban zajlott a beszélgetés.

Talán a szükséges, hosszú bevezetés után magáról a rendezvényről: Edittel, a beszélgetés vezetőjével helyet foglaltunk középen, szemben a majdnem üres teremmel, kicsivel a hivatalos kezdési időpont előtt. Vendéglátónk magyarázkodva mondta, hogy a 10 perc késés, gödöllői szokás, várjunk még. Nem zavart, hogy néhány érdeklődő ült a széksorokban, gondoltam, megkérem majd őket, hogy jöjjenek közelebb, legalább mikrofon sem kell, jó kis bensőséges beszélgetés lesz. Furcsa volt egy kicsit a terem berendezése. Kétharmada tele széksorokkal, a másik része üres, gondoltam ez is gödöllői szokás. Aztán, egy láthatatlan varázsütésre a terem kezdett megtelni és a szék nélküli részre kerekesszékesek gurultak be, ki önállóan, ki önkéntes segítővel. Pillanatok alatt telt meg a terem. A lélegzetem elállt, a hirtelen változástól. Most mi lesz? Érdemtelennek éreztem magam, hogy itt megszólaljak. Ha egyáltalán jön ki hang a torkomon. Itt mondjak én valamit az életemről, küzdelmeimről? Ennyi sorstársnak? Szerencsére, beszélgetőtársam nem hagyott sok időt a kétségbeesés mély átélésére, szempillantásával jelezte, kezdünk.

Ahogy elkezdődött a beszélgetés, gyorsan oldódott a feszültség bennem. Bátorított, hogy Edit kezében is remegett a papír. Ő is izgult, pedig hazai pálya, sok ismerőssel.  Az igazi segítség az volt, hogy a terem levegője egyre telítődött érdeklődéssel, érzelemmel, odafigyelő szeretettel, mindkét oldalról. Szó került a színházról, családról, soproni származásomról, életünk sok apró epizódjáról, mindenről csak érintőlegesen. Sorstársaim egy-egy konkrét élethelyzetem elmondása kapcsán egyetértésük jeléül bólogattak, tapsoltak, hangosan kommentálták a hallottakat. Nyomatékot adva annak, hogy bénaságunkból, fogyatékainkból adódó, naponta megoldandó problémáink jó része szinte azonos. Megoldjuk, nem nyafogunk. Kérjük, kapjuk, elfogadjuk és megköszönjük a segítséget. Adódtak vidám pillanatok, ilyenkor együtt nevettünk székesek és kerekesszékesek, sőt a szék nélkül maradtak is, tele volt a terem. Boldog voltam, amikor a hivatalos rész után, odagurultak körém néhányan és a legtermészetesebben beszélgettünk egy kicsit, mint egy cipőben járók. Egész pontosan főleg ők beszéltek, meséltek, mondták, mondták. Dőltek belőlük is a történeteik, egyszerűen, természetesen, nyíltan, mintha ismerők lennénk, akik rég találkoztak. Ha nem lettek volna kényszerítő körülmények, jól el lettünk volna órákig, de mindenkinek indulnia kellett. Kifelé jövet, egy korombeli úr megállított és mondta, hogy ő bizony nem szereti Sopront. Mi vár rám? villant át az agyamon. Már kezdtem fogalmazni a szülővárosom melletti védőbeszédet, mikor is kiderült, hogy ő idegenvezetőkét hónapokon át naponta kellett, hogy megtegye vonattal az utat Bp-Sopron, Sopron-Bp viszonylaton. Megértettem őt, nem a várossal volt baja. Váltottunk még néhány szót, aztán botja segítségével elindult 1200 lépéses útjára hazafelé az Otthonba.

Bő két órát töltöttük Gödöllőn, sokat tapasztaltam! Csodás ajándékokat kaptam, köztük egy tojást. Vajon miért? Csak bízni tudok abban, hogy a beszélgetésen résztvevők sem múlatták feleslegesen az időt. Mindenki derűsnek tűnt.
Az Otthonba hamarosan el fogok menni. Csak hozzájuk. Várnak.
Köszönöm a meghívást Mariann! Mindenki másnak is köszönöm, aki segített! Örülök, hogy el tudtunk menni, jó volt ott lenni, volt és van min elmélkedni.
Egy újabb kis dolog az emberiség történetében, dióhéjba gyömöszölve.

… következő kedden : Életrevalók-2

Nagy baleset után iszonyú sokkba kerül az ember teste, lelke.

A sokk oldódásához, idő, türelem, pihenés, mozgás kell, a szakszerű ellátás mellett. Lassú, hosszú folyamat, legalább egy év, amíg a szervezet önmagát építő automatizmusa működik. A sérülés után bekövetkezett állapotban mindenkivel és mindennel szemben fenntartásaim voltak. Néha ok nélkül, néha okkal.
Úgy 4 hónappal a baleset után, a rehabilitációs intézeti kórterembe bejött illetve begurult kerekesszékével egy 30 körüli fiatalember, „Péter”. Lelkesen beszélt arról, hogy kitárult előtte a világ 5 éve, amióta kerekesszékből szemléli. Azóta vezet autót, azóta sportol, azóta él igazán. Amikor lehetőséghez jutottam érdeklődtem hívatlan jövetele okáról és céljáról. Nem nagyon tudott kitérni az egyenes válaszok elől. Ő teljes küldetéstudattal, elhivatottsággal és jóindulattal jött be hozzám, hogy a saját példáján keresztül megmutassa, milyen jó az élet bénán, milyen pluszokat ígér a jövő. Meggyőződéssel eljutva addig a következtetésig, hogy „mi” kerekes-székességünk okán, többek vagyunk, mint kerekesszék nélkül élő embertársaink. Ez irreális, hamis és elfogadhatatlan, önámítás, ízléstelen. Ott azonnal leszögeztem, hogy ő és én nem vagyunk mi! Kétségtelen, hogy ő haladó valamiben, amiben én kezdő. Ö kigurult én begurultam!

C6-os magasságban lehetett a sérülése. Nem tökéletesen, de tudta használni a karjait, kezeit, nehézségek árán, de képes önálló életvitelre. C4-es vagyok, mit tudta ő, hogy milyen óriási különbség 2 csigolyával lejjebb vagy följebb sérültnek lenni? Fogalma sincs! C: cervix- nyaki csigolya (latin), amiből 7 db van a legtöbb emlősnek, az embernek is. Föntről lefelé számolják.

Miért is írtam le ezt a történetet?
Mostanában sokan hívnak kulturális és társasági rendezvényekre, iskolákba beszélgetni, sorstársak keresnek meg segítséget, együttgondolkodást kérve és várva tőlem. Megtiszteltetés és felelősség. Jószándékú segítés a célom, mindig belül maradva a hitelesség határain. De gyarló az ember, könnyen elszáll.

Nem szeretném pozitív színben feltüntetni magam abból a helyzetből adódóan, amibe kerültem.  Ez számomra nem más, mint megoldandó nehézség, küzdelem az élet minden pillanatában.

Kérek mindenkit, aki a legkisebb jelét érzi bármely megnyilvánulásomban a „Péter” jelenségnek azonnal jelezze, érteni fogom!

Jövő kedd:  HARMADIKRÓL NEGYEDIKRE