A belvárosban laktunk, egy 1892-ben épült ház harmadik emeletén, szép nagy, tágas, világos polgári lakásban.  Az operaház tőszomszédságában. Én, tudatlan vidéki, azt hittem, hogy a polgári lakásban lakó polgárok mások, mint mi nem polgári lakásban élő polgárok. Jobban élnek, gazdagabbak, polgáribbak. Hát a valóság?  Kiábrándító volt, legalább is a mi házunkban. …pedig kovácsoltvas volt még a cselédlépcső is. Gyönyörű lépcsőből volt szép számmal a házban, a kaputól 99 darab vezetett a lakásunk ajtajáig. A költözés napján 19 és félszer tettem meg a földszint és a harmadik közötti szintkülönbséget. Az utolsó fél, fölfelé, nagyon nehéz volt. A szívem vitt haza, nem a lábam. 
            Nagyon szerettünk itt lakni. Nem zavart minket a három emelet. Egyetlen, olyan emlékem van, amikor a lépcsősor barátságtalan ellenfél volt. Minden szempontból rendkívüli eset: hajnali 2 és 3 között történt, hogy a kicsit lázas, nagyon alvó, 25 kilós Szabolcsot felcipeltem. Rajta kívül lógott rajtam még néhány szatyor. Már az indulásnál fáradt voltam. A gyerek is a csomagok is próbáltak szabadulni sanyarú helyzetükből. Szabolcs egyre beljebb csúszott a hozzá képest óriási hálózsákban és az egész szundikáló pakk lejjebb és lejjebb araszolt rajtam. A csomagok kezdtek tőlem megszabadulni, alig hallhatóan. Közben a lépcsőház-világitás állandóan lekapcsolódott, energia tudatos polgári ház volt a miénk. Nehezen értünk föl és akkor még elő kellett varázsolnom a kulcsokat a sötétben. Mikor már majdnem bejutottunk, nyílt a mellettünk levő lakás ajtaja és szomszédnénink kiszólt, hálóingben, kócosan: Ja, csak maga az! Azt hittem jött valaki!  Nagy nehezen bejutottunk. Végre a fiamat beejthettem az ágyába, lefeküdtem mellé a parkettára és a „jajdejóitthonvagyunk” gondolattal erőt vettem magamon és elindultam összeszedni hátrahagyott cuccaink.
            A baleset megváltoztatta az emeletekkel, lépcsőkkel kapcsolatos álláspontom (is).  Megváltozott a tulajdonostársak (nem egyszerűen: lakók) és a köztem levő viszony is. Egyetlen lakótárs volt például, a sötét, vizes belső udvari lakásban lakó, valaha jobb napokat látott, alkoholista hölgy –ez nem poénos szavak sorozata, ezek tények-, aki a baleset után meglátogatott. Mosolyogva váltottunk pár szót, ha néha találkoztunk. Mindenki más elzárkózott tőlem hosszú évekig, pedig a mozgó függönyök mögött, kíváncsi szemek figyelték sajátos életünket.
            Továbbra is nagyon szerettünk itt lakni. De már zavart a három emelet. Jó lett volna, közelebb lenni a természethez hiányzott a lehetőség, hogy bármikor elmehessek bárhova.  Igaz, ha nem itt lakunk, senki nem ismerte volna meg a szemközti ház öncélú szobordíszeit, senki nem csodálta volna önként olyan kitartással, mint én. Ezt láttam az ágyamból 12 évig. Egyszer, egy közepesen átgondolt gondolattól vezérelve szerettem volna liftet építtetni, megkönnyítendő a magasan lakók életét, köztük a magunkét, kerekesszékkel kiegészítve. A polgárok ökölrázós tiltakozásába fulladt a kezdeményezésem. Akkor tudtam meg, hogy a háznak lelke van!  Rosszul fogtam hozzá, beletapostam, mármint a lelkébe. Barátaink, ismerőseink, mind azt javasolták, hogy költözzünk el, minél hamarabb, lehetőleg kertes házba, szabaduljunk ki a belvárosból. Mi tudtuk, hogy a költözés lehetetlen, egy bonyolult tulajdonjogi okból. El kellett fogadni ezt a helyzetet. De a lakás és az itt-lakás számtalan előnyét, nagyon élveztük. Az operába, el sem kellett menni és nyáron lehetett élvezni a zenét az erkélyen. Filmforgatás minden második héten. Itt ült a kapuban napokig Spielberg, (csak egy példa). Tüntetések páholyból. Könnygáz, de csak mutatóban. Drágaság. Márkás üzletek. Minden közel, kiváló közlekedés.
            Szerettünk a város közepén élni. Róttuk az emeleteket, amik egyre nőttek. Ami engem illet, eleinte hordággyal vittek le és hoztak fel a magán mentő szolgáltatok emberei. Később kerekesszékben ülve vitt le és hozott fel, két ember. Kollégáim, barátaink az én segítő emberemmel. Nincsenek szavak, amikkel jól vissza tudnám adni azt az irgalmatlan érzést, amit ilyekor átéltem. Minden lépcsőfoknál, lélegzetem visszafojtva aggódtam, nehogy baja essék azoknak az embereknek, akik le-fel vittek + a 35 kiló kerekesszéket. Visszagondolni is szörnyű. Később gépesítve közlekedtünk. A gépesített lépcsőzés, a kreatív mérnököket is ámultba ejtő lépcsőjáróval zajlott. Ültem a kerekesszékben, majd a székre illesztették a lépcsőjárót, ami rémes csattogó hangot generálva lépkedett lépcsőről lépcsőre, 99 kis ütést mérve a gerincemre. A 100 éves márvány lépcső is tiltakozott, próbált kicsúszni alólunk, pláne, ha még pár csepp víz is besegített. Emberpróbáló megoldások voltak. VOLTAK! Mert egyszer csak ügyvédi bravúrok sorozatával végre miénk lett lakásunk.        

            Abban a pillanatban elviselhetetlen lett a három emelet. 12 évet éltünk az emeletek csapdájában. Hamarosan elköltöztünk. Ismerőseim, akik nem voltak részesei az utolsó félév történéseinek, először igazolva érezték magukat, a költözés hírét hallva. Végre! Már, rég meg kellett volna, lépni! Na és kertes ház? Nem. Sorház? Nem. De kert azét van? Nincs. De kert kapcsolat? Nincs. Földszint? Nem. Hát akkor? Negyedik emelet. De lift van! 

Felcseréltük harmadik emeletet a negyedikre. Terézvárost, Újpestre. Egyetlen lépcsőt sem kell megtenni és kint vagyok a házból, egy ember segítségével. Két emberrel pedig, bármikor bárhova! Szabadság! Minőségi különbség! Kilátás a szabadsághegytől, a budai hegyeken, Csobánkán, Szentendrén át a váci kőbányáig –igaz a kettő között van egy kis takart rész. A felhők karnyújtásnyira, a paplanrepülők látótérben, az erkélyen terem a saját fügénk! Kérdem én: kell ennél jobb? Válaszolom én: kell, mindig kell jobb! De költözni nem szeretnék. 

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! Jó idő, virsli, vurstli, sör, zene, városliget.

A jövő kedden: JELES NAPOK

Nagy baleset után iszonyú sokkba kerül az ember teste, lelke.

A sokk oldódásához, idő, türelem, pihenés, mozgás kell, a szakszerű ellátás mellett. Lassú, hosszú folyamat, legalább egy év, amíg a szervezet önmagát építő automatizmusa működik. A sérülés után bekövetkezett állapotban mindenkivel és mindennel szemben fenntartásaim voltak. Néha ok nélkül, néha okkal.
Úgy 4 hónappal a baleset után, a rehabilitációs intézeti kórterembe bejött illetve begurult kerekesszékével egy 30 körüli fiatalember, „Péter”. Lelkesen beszélt arról, hogy kitárult előtte a világ 5 éve, amióta kerekesszékből szemléli. Azóta vezet autót, azóta sportol, azóta él igazán. Amikor lehetőséghez jutottam érdeklődtem hívatlan jövetele okáról és céljáról. Nem nagyon tudott kitérni az egyenes válaszok elől. Ő teljes küldetéstudattal, elhivatottsággal és jóindulattal jött be hozzám, hogy a saját példáján keresztül megmutassa, milyen jó az élet bénán, milyen pluszokat ígér a jövő. Meggyőződéssel eljutva addig a következtetésig, hogy „mi” kerekes-székességünk okán, többek vagyunk, mint kerekesszék nélkül élő embertársaink. Ez irreális, hamis és elfogadhatatlan, önámítás, ízléstelen. Ott azonnal leszögeztem, hogy ő és én nem vagyunk mi! Kétségtelen, hogy ő haladó valamiben, amiben én kezdő. Ö kigurult én begurultam!

C6-os magasságban lehetett a sérülése. Nem tökéletesen, de tudta használni a karjait, kezeit, nehézségek árán, de képes önálló életvitelre. C4-es vagyok, mit tudta ő, hogy milyen óriási különbség 2 csigolyával lejjebb vagy följebb sérültnek lenni? Fogalma sincs! C: cervix- nyaki csigolya (latin), amiből 7 db van a legtöbb emlősnek, az embernek is. Föntről lefelé számolják.

Miért is írtam le ezt a történetet?
Mostanában sokan hívnak kulturális és társasági rendezvényekre, iskolákba beszélgetni, sorstársak keresnek meg segítséget, együttgondolkodást kérve és várva tőlem. Megtiszteltetés és felelősség. Jószándékú segítés a célom, mindig belül maradva a hitelesség határain. De gyarló az ember, könnyen elszáll.

Nem szeretném pozitív színben feltüntetni magam abból a helyzetből adódóan, amibe kerültem.  Ez számomra nem más, mint megoldandó nehézség, küzdelem az élet minden pillanatában.

Kérek mindenkit, aki a legkisebb jelét érzi bármely megnyilvánulásomban a „Péter” jelenségnek azonnal jelezze, érteni fogom!

Jövő kedd:  HARMADIKRÓL NEGYEDIKRE

Mi is kezdődött jóval a baleset előtt? és milyen baleset? és kit érdekel ez?

A 80-as évek elején, több, mint 30 évvel ezelőtt, hát igen! akkor is éltek már fiatal felnőttek, idősebb felnőttek, sőt élt még a én drága nagymamám is –a mama- aki pedig már a múlt század előtti században, 1892-ben született. Láttam egy emlékezetes darabot a Madách Színházban. Bryan Clark: Mégis, kinek az élete? címmel. Szerencsésen megcsíptem két maradék jegyet az akkor még kiválóan működő, szocreál, vállalati közönségszervezőtől. A mellette ülő agit-propos persze figyelt … Azzal a meggyőződéssel vettem meg a jegyeket, hogy ami a Madáchban megy, az csak jó lehet! Ráadásul Huszti Péterrel.

Elegánsan felöltözve –akkor ez még kötelező része volt a készülődésnek- elsétáltunk a férjemmel- a körúti színházba. A darabot illetően tájékozatlanul, de csinosan. Mentségünkre szolgáljon, hogy akkor még nem volt a mindentudó internet.

Meglepően indult az előadás: a színpad egy kórterem, poénok, kacagó nézőtér, valami nagyon furcsa, feszültség, zavar…(főnév is, ige is) Kis idő múlva minden világos: a főszereplő egy béna szobrász, aki egy autóbaleset következtében bénult meg mind a négy végtagjára. Gerincvelő sérülés. Hat hónappal a baleset után „úgy dönt, nem akar munka, szerelem és cél nélkül tovább élni. Harcba száll az élete és halála fölötti rendelkezés jogáért. Azt érezzük: élni jó - még akkor is, ha Ken Harrison azt mondja: nem minden áron.” Küzdelmében ökölbe szorított kézzel drukkolunk neki, amikor megnyeri perét, megszerzi az élete feletti rendelkezés jogát … mégsem érzünk örömöt.

Furcsa volt tapsolni az előadás végén. A színészek megérdemelték a közönség vastapsban kifejezett köszönetét. Bravúrosan játszottak. Mégis, jobban örültem volna, ha egy bécsi színházban ülök, ott nem szokás tapsolni. Ezzel a szokással amúgy nem értek egyet.

Szótlanul ballagtunk haza. Napokig alig szólaltam meg, mindenről a darab jutott eszembe. Biztosan ismerős az érzés. 

Hiányérzetem volt,  3 évtizedig. Miért nem tűzi műsorára valamelyik színház ezt a darabot?

Örömmel láttam, hogy Centrál Színházban már próbálják.

Motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne megkeresni a színházat, mi több a főszereplőt. Felajánlhatnám a – tutira első kézből (?) származó - segítségem.

Tépelődtem, hogy jövök én ahhoz, hogy megkeressek egy akkora színészt, mint Rudolf Péter? Ugyanakkor azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy ne keressem meg az általam nagyra becsült művészt.

Mindig az első gondolat a jó, szokták mondani. Vettem egy magamhoz képest nagy levegőt, és felhívtam a színházat. Elmondtam egy kissé zavaros történetet megokolva, hogy miért kérem a művész úr elérhetőségét. Természetesen nem kaptam meg, lehet hogy  hasonló esetben, én sem segítettem volna.

Nem vagyok egy feladós típus, kerestem más szálakat. Találtam.

Érleltem a gondolatot – mondhatnám, de valójában húztam, halasztottam az időt az első lépés megtételére. Aztán egy éjféli órán, a velem lévő segítőm döbbent tekintetével nem törődve, elkezdtem diktálni egy e-mailt, a kincsként őrzött címre. Százszor átíratva, megrágva minden szót. Amikor összeállt egy kisebb novella, kitöröltettem a megszólításon kívül mindent. Kezdtük újra. Írtunk néhány egyszerű mondatot, végezetül átírtuk a megszólítást és: küldés-gomb. Menjen, mielőtt megint meggondolom!

Szerinted jó? - kérdeztem.   

Majd meglátja! - volt a bölcs válasz.

Nnna, pont attól félek, hogy nem látom meg! -gondoltam, majd az esélytelenek biztonságával elkezdtük az éjszakai nyugalmatlanságra készülést. Ez bejött! Se másnap, se harmadnap nem láttam meg semmit. Amikor már nem nálam volt a labda, az idő vészesen kezdett fogyni a bemutatóig.

Harmadnap csörgött a mobilom. Füldugó be, zöld gomb benyom: rudolfpétervagyok antalzsuzsávalszeretnékbeszélni. Kis szünet és a világ legtermészetellenesebb hangján közöltem a váratlant: ééén vaagyook. Mint egy dallamcsengő! Hát így kezdődött.

A beszélgetés végén megkértem a nővért, hogy rögzítse be a számot Nagykálózy név alatt. 2 és fél évig ez volt Péter álneve, titkos kódja. Nehogy valaki visszaéljen az információval. Csak Szabolcsnak mondtam meg, hogy kivel beszéltem. Másnap robbant a hir.

29 óra múlva: kapucsengő, három emelet lift nélkül, ajtócsengő, megjöttek! Az előszoba hét métere fél-maratonnak tűnt, amíg beért a nappaliba Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. Ebben a –bátorsági- sorrendben. Nem két nagy színész jött el hozzám, hanem két ember. Három megilletődött ember kezdett el beszélgetni. Hatékony oldószer volt a nagy csokor tulipán, úgy november végén.

Eszter szerényen a háttérben maradt, mint oly sokszor, Péter leült velem szemben a fotelba, és figyelt, figyelt, figyelt. Figyelte mozdulataim, a levegővételem, amit mondok, és ahogy mondom. Időnként kérdezett, röviden és pontosan. Igyekeztem röviden és pontosan válaszolni. Ma ezt úgy értékelem, hogy az első pillanattól szerepformálás intenzív tanfolyama zajlott. Reggelig tudtunk volna beszélgetni, de mindketten elfáradtunk, a vége felé már úgy vette a levegőt, mint én. Olyan rosszul, de jól! Csemege egy logopédusnak. Folytatjuk, abban maradtunk. Azt azért nem gondoltuk, hogy két héttel később a szobámban próbál majd az egész társulat, és együtt dolgozunk, azon, hogy a nézőket ne letaglózza Ken állapota, hanem pontosan értsék: egy béna ember ugyanolyan személyiség, ugyanolyan jogokkal  mint  bárki más, de döntésének okait is el tudják fogadni. Jó hangulatban, véresen komolyan vitatkoztunk, mert ők másképp látták a dolgokat, mint én. Élményözön! Vér is folyt. Na jó, nem annyira..Szerencsére Puskás Tamás, rendező mindenre nyitott volt. Esetenként engedékeny. Esetenként hajthatatlan. (Van egyetlen szó, ami a meggyőződésem ellen valóan hangzik el, de ez maradjon a mi titkunk. Lehet, hogy már csak az enyém? Zárójel befejezve. Fontos volt, hogy  átadjam, hogyan tudja Ken teste nagy részét, fegyelmezett mozdulatlanságban tartani, és a mozgásra képes kis résszel pedig, a tökéletesen működő agy üzenetét nyomatékosítani Sikerült!. Talán ez a szerep hiteles megformálásának egyik titka. Nekem most adottság, ahogy ülök bénaként az ágyban, a kerekesszékben, de egy olyan mozgékony embernek, mint Péter, hihetetlen megpróbáltatás. Láttam már lejönni őt a színpadról a darab után, miközben a taps zúgott a nézőtéren. Mégis, kinek az élete?

Az előadás nagyon markáns. Rudolf Péter egy újságírónak azt mondta ezzel kapcsolatban: Minden, ami megkarcolja a lelket, az jó. Ez jó előadás

A darab után ma is, ugyanúgy elcsendesedve jönnek ki a nézők, mint a 30 éve mi is.
Ami engem illet: most másként élem meg, mint annak idején. Azért nem lenne a barátom, aki akkor ott a körúton előrevetíti várható jövőm képét. Vagy igen?

… folytatom egy hét múlva, egész mással, ha egyáltalán …

Addig is megyek tojást hímezni, hátha sikerül!