Nem emlékszem, hogy mikor kezdődött a legeslegújabb kori népszokás, az adventi koszorú készítési őrülete, kultúrája, szokása, hagyománya! Az biztos, hogy gyerekkoromban –nálunk- még nem volt.
Tetszenek a szolid darabok, de a kissé, vagy nagyon giccsesek is. Régebben pontosan tudtam, mi a módi, ha magam nem is követtem, de képben voltam. Ma, minden másképp működik, de a hagyomány az hagyomány. Többször előfordult már, hogy léte négy hetében állandó átalakuláson ment át az alkotásunk és a végére sem nyerte el kívánatos formáját, mégis megtette a maga szolgálatát.
Nem baj, ha tudjuk, hogy az adventi koszorú nem csupán asztaldísz. Első gyertyájának a lángja a karácsonyvárás nyitánya, a negyedik vasárnap mind a négy gyertya lángja egyszerre ég. A gyertyák a reményteli várakozás szimbólumai. Szép, mindig elvarázsol. Segít a hétköznapi gondoktól távolabb kerülni egy rövid időre.
Az adventi koszorú ősét 1839-ben, egy német evangélikus lelkész készítette. Egy felfüggesztett szekérkeréken 23 gyertyát helyezett el, melyek közül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig. Minden tiszteletem a lelkész úré, impozáns lehetett az a koszorú, sokkal több is annál, hatalmas összetartó erő. A gyertyák készítői is becsülettel dolgozhattak! Mai utódaik termékeiből sok rossz, gyertyának látszó tárgyat dobtunk már ki, bosszankodva. Pedig az adventi koszorú legfontosabb része nem a dísz, hanem a gyertya, ami lángjával szelíden fejezi ki az ünnepvárást.
A legszebb koszorúnk közel 30 éve volt. Szabolcs óvodájában, egy karácsonyi vásáron vettük. Arcpirítóan alacsony ára volt, nem értettem, miért? Az óvodában dolgozók készítették, só-liszt gyurmából. Egyszerű és nagyon szép volt. Használata harmadik évében már erősen látszott rajta, hogy nem örök darab, aztán egy ráömlő pohár víz végleg megpecsételte a sorsát. Annyi szeretet, ügyesség, alkotás volt abban a koszorúban, a mai napig átfut egy mosoly a lelkemen, ha eszembe jut.
A másik emlékezetes koszorúnk történetéből mindenkinek érdemes levonnia a megfelelő következtetést. Biztos szép volt, de ez most nem fontos. A baleset után pár évvel történt, meggyújtottuk a koszorú negyedik gyertyáját, kicsit beszélgettünk és mindhárman – Robi, Szabolcs és én - lelkünk békéjében múlattuk a korán besötétedett vasárnap délutánt. R. nézett valamit a TV-ben, Sz. gépezett, én pihentem a nappalival egybenyíló szobámban. A koszorú gyertyáinak a fénye volt a világítás, no meg a TV és a monitor. Egy negyedóra múltán, mi ez a pattogás? kérdeztem. Semmi!- jött a fiúk egybehangzó válasza. Pár perc múlva: …és mi ez a fura szag? Ég az adventi! –ordította a két fiú. Robi egy lépéssel ott termett, felkapta a lángoló csomagot. Mit csináljak? és lépett az erkély felé. Ne!! Ne!! Vidd a fürdőkádba! Nyisd rá a vi …kiabáltam, de addigra ott is volt a zuhany alatt és a tűz már nem égett. Szabolcs odabújt mellém az ágyba, Robi is oda kuporodott, percekig megszólalni sem tudtunk. Nem mertünk belegondolni abba, hogy mi történhetett volna, csak nagyon szerettük egymást. Néztük, hogy úszik ki a füstgomolyag az erkélyajtón és viszi magával rémes szagát. Azóta nálunk nem lehet gyúlékony, éghető anyag a koszorúban és annak közelében!
Így négy héttel karácsony előtt végleg kezdetét veszi a készülődés, a vásárlási őrület, a maga szélsőséges vadhajtásaival.
A karácsony, mint üzlet 1900 körül kezdődhetett, az adventi naptár népszokásának kialakulásával. Egy német édesanyához kötődik, akinek kisfia, már hetekkel az ünnep előtt türelmetlenkedett a várva-várt karácsonyi ajándékok miatt. Az édesanya ezért egy játékot talált ki gyermeke számára: egy kemény papírt huszonnégy részre osztott, mindegyik részre rátűzött egy-egy darab csokoládét, majd megengedte, hogy a gyermek minden este megegyen egyet-egyet közülük. Mikor a kisfiú felnőtt, nem felejtette el ezt és üzleti vállalkozásba kezdett. Olyan naptárat szerkesztett, amelyen huszonnégy ablakocska mögé egy-egy darab csokoládé vagy cukorka volt elrejtve, s ezek csak a spaletták kinyitása után váltak láthatóvá. Aztán fejlődött a dolog, csoki helyett apró tárgyak kerültek a spaletták mögé, kinek-kinek pénztárcája szerint.
Az adventi naptár ötlete, a családomban nem volt nagy siker. Fiam óvodás korában kapta az elsőt (igaz, akkor hármat egyszerre). Nagy mesével felvezettük a történetet, kibontotta az első ablakot, majd kisebb csata vette kezdetét: Legalább had még egyet! egyetlenegyet… nem engedtem. Büntetésből nem fürdethettem meg aznap, nem is mesélhettem lefekvés után. Apukája fektethette le. Puff, nekem! Szabolcs, úgy egy órával a lefekvését követően - nyakig csokisan - megjelent az ajtóban, közölte, hogy nem is más minden csoki, csak négy féle van, a macis jó, a többi nem. Habogtam! Lefektethettem újra, mesélhettem –ez azért járt nekem. Másnap reggel néztem meg a nyomokat, rendes munkát végzett a gyerek! Azóta adventi naptárt nem ajándékozok senkinek.
Hogy mit ajándékozok? Titok!
