Június 16. a szabadság napja!
Olvastam valahol, hogy akinek van emlékezetes története 1989. június 16-ról, írja meg …
Maga a dátum nem beszédes. Első látásra semmiképp. Nem olyan, mint 1848. március 15., vagy 1956. október 23. Mégis -kis rásegítéssel - sokan emlékszünk arra a napra. Ki így, ki úgy! ... én így:
A saját történetünk
1989. június 16-án, az hajdani OTKI –Orvos Továbbképző Intézet, közismert nevén a Szabolcs utcai kórház, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján feküdtem, a főlépcsővel szembeni nyolc ágyas szobában, az egyik ablak melletti ágyon. Viszonylag tágas és világos volt kórterem. A hatalmas ablakokat ritkán tárták ki … nyolc nő közül mindig fázott valaki, vagy huzatba került, vagy egyszerűen nem bírta … a tömény hársfa illatot. … esetleg idegesítette az állatkertből behallatszó állati hangzavar. Bennem is mély nyomot hagytak a hangok. A szépséges páva éktelen kiabálását hónapok alatt sem tudtam megszokni. Éles, jajgató, rikácsoló hangján akár egy fél órán át is fújta. Visította az ébresztőt minden hajnalban. Alig, ha nem, a hozzájuk képest szelíden éles hangú kakas-csapatot is a pávák keltették napkelte után… kukorékoljátok már el a klasszikus ébresztőt! Naponta többször hallottuk a sziamangok ijesztő, szirénázó, vonyító, sivalkodó hangját is. Akkor nem tudtam, hogy néznek ki. Évekkel később ismerkedtem meg a furcsa fazonú emberszabásúakkal(!) Számtalan más állatkerti hang szórakoztatott minket folyamatosan. A Klinika és az Állatkert között húzódott egy széles hangszigetelő sáv, maga a Nyugati Pályaudvar, annak is a rendező része. Innen időnként a vasúti zajok is behallatszottak … érzékeltük, hogy zajlik az élet! Ott tanultam meg, hogy a csend mennyire összetett hang együttes.
A kórházaknak sajátos mikroklímája van. Sokszor megéltem. Amint befekvőként, beléptem a kórtermek bármelyikébe és az utcai ruhám, hálóingre, pongyolára, a cipőm papucsra cseréltem megszűnt a külvilág a maga hétköznapi probléma tengerével. A saját helyzetem megoldása lett az egyetlen, ami fontos. Különösen igaz volt ez, azokra az esetekre, amikor ketten voltunk egyben. A világ történéseit nagyjából követtem, de nem éreztem magamhoz annyira közelinek, mint egy órával a kórházba költözésem előtt. A tájékozódás egyik eszköze mindig a rádió volt. A vizitek és a látogatások idején kívül szinte mindig bekapcsoltam, ha másért nem, azért, hogy motyogjon valami. Ne legyen kórházcsend! A híreket folyamatosan hallgattam, bár nem mindig hallottam.
1989 júniusában pontosan tudtam, hogy 16-án lesz Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a Hősök terén. Tudtam, hogy nagyszabású rendezvény készülődik, mégis meglepődtem, amikor egy héttel az esemény előtt, egy békés délután állathangos csendjébe szokatlan zajok keveredtek. Az üres tereket bekongó hangok jelezték, hogy a Hősök terén megkezdődött a készülődés. Napokon át az építkezés zajai hallatszottak, később csatlakozott a hangosító szekció, az óriás hangszórókból bömbölő mikrofon hangokkal és más próbálkozások zajával. Egy-kettő-három mikrofonpróba. Mikrofonpróba 1-2-3. Hangzott folyamatosan. A hangzás katasztrofális volt, tetézve a gerjedés idegtépő üveghangjaival. Az esti híradókból már pontosabban érzékeltem a Hősök terén készülő rendezvény gigantikusságát. Több tízezer, akár százezer ember részvételére készültek. A Műcsarnok lépcsőjét hatalmas ravatallá alakították, ahol másnap elhelyezték Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsóit. Az öt mártír ravatala mellé emeltek egy hatodikat, a név szerint felsorolhatatlan mártírok jelképes koporsóját. Megrendítő látvány volt az előkészített üres tér.
Aznap reggel a pávák korábban keltek, mint máskor. A térhangosító műszakiak, nem különben! Ők talán le sem feküdtek … részükről is elhangzott még néhány utolsó hajnalhasító hang-gerjedés, aztán beállt a kezdés előtti néma csend.
Kórterem lakóként, sajátos módon vettünk részt az ünnepélyes újratemetésen. A kulisszák és a televízió egyenes adása közé beszorulva, kényszerpályán követtük a történéseket. A térről jövő - torzulásig fokozott - kihangosítást nem lehetett kikapcsolni, ezért úgy döntöttünk, hogy a TV – tőlünk kőhajításnyira levő Hősök teréről közvetített- adását nézzük és a Térről üvöltve, érthetetlenül visszhangzó dobozhangot hallgatjuk! Sinkovits Imre gyönyörű bársonyos hangja felismerhetetlenül karcolta a levegőt. Gyász-zene, koszorúzások, ünnepi beszédek szónoklatok, következtek egymás után. Torz, erőltetetett hangok. Ezzel párhuzamosan emberek végeláthatatlan sora haladt el a ravatalok előtt, kezükben virággal. Sokak arcán mély ráncok, a fejekben ki nem mondott gondolatok. Az elhangzott szöveget inkább csak érteni véltük, mint értettük. Az erős, durva zajok bántóak voltak, amiket az akusztikus hatás megtöbbszörözött. Nehezen raktuk össze a képernyőn látottakat és a térről jövő hangokat.
Néztem, hallgattam jó ideig, de egyszer csak elkezdett szétcsúszni a figyelmem. Nem tudtam jól követni az eseményeket … időnként követni sem. Vissza-, visszatért bennem az újratemetés - mint az utolsó búcsú- hiányérzete. Történelmi személyiségek ők, de anyák fiai és lányai, gyerekek szülei … összezavart a résztvevők hatalmas tömege, az ünnepség túlrendezettsége, a „minden” bizonyításának akarása, a szónoklatok fennköltsége, a szónokok testbeszéde, fokozva a durván visszhangzó dobozok ijesztően üres hangjával … nem érzékeltem az újratemetett emberek iránti tiszteletet! Nem tudtam értelmezni a történelmi igazságtétel fogalmát. A gigantikus rendezvény az egymást méregető erők átmeneti békéjének tűnt. Ott és akkor –számomra- ellentmondásos volt minden. Nem volt jó érzésem. Hallottam az óriáshangszórók százaiból jövő lelkes vagy lelketlen szófoszlányokat, a beszéd részletek visszafogott, vagy heves hangvételét. Lankadó figyelmemet az „Oroszok menjetek haza!” felszólítás kólintotta fejbe. Jól hallottam? … nem tudom, hogy a valóságban többször elhangzott-e, vagy a visszhang ismételte a fülemben. A rendezvény ezt követően még hosszú órákig folyt, számomra követhetetlenül.
A kórház ingerszegény környezetében minden erősebben hat, mint a civil életben. Domborodó hassal az asszonyok amúgy is érzékenyebbek és védtelenebbek, mint máskor. Féltem, zaklatott voltam. Alig vártam, hogy jöjjön, hozzám a családomból valaki, öleljen át és nyugtasson meg, hogy nincs baj, mennek a dolgok az eufória és a félelem hullámvasútján.
Másnap hajnalban a páva ugyanolyan rikácsolással ébresztett, mint korábban. Jelezte, hogy rend van a világegyetemben! Örültem, megnyugodtam. Tetszett a páva hangja!
Bennem így rakódott össze a tények és az érzelmek negyedszázada megélt mozaikja.
