Ahogy erdélyi nagyanyám kezébe vette a kenyeret, abban tisztelet és méltóság volt. Igaz, ő maga sütötte, büszke is volt a kenyerére. Mindig, amikor hazamentünk, mert apám oldaláról ez volt az otthon, nagyanyám az érkezésünket megelőző nap sütött friss kenyeret a kemencében. Hajnalban kelt, maga dagasztotta az előző sütésnél meghagyott kovásszal. Egy kemencében 4-5 óriási kenyér sült, meg egy cipó, meg lángosok. Nekünk is szólt a tisztelet, de legfőképp a távolba szakadt fiúnak, apámnak, azt hiszem. Egy morzsa sem veszett kárba a kenyérből, jóval több fogyott, mint itthon, terítőben, vagy az asztalon maradt darabkákat is kirázták a tyúkoknak, a kenyérhéj is az aprójószág csemegéje lett. Amikor kicsik voltunk nem nagyon szerettük ezt az igazi házi kenyeret, az itthoni fehér kenyérhez voltunk szokva. Tizenéves korunkban viszont már nagyon vártuk, jó padláson érlelt szalonnával, sötétzöld paprikával, hagymával, óriásfodros paradicsommal, a gabonás lépcsőjén ülve. Na állj! Ez már nem is a kenyérről szól. Csak még annyit: ha volt egy darab érett színhús sonka! Vége!

Anyai nagyanyám falujában is házi kenyér volt, de egész más. Otthon megdagasztották, betették szép hosszúkás, ruhával bélelt kétfülű kosarakba, majd adott időre elvitték a pékhez, letették a már sorakozó, sütésre várakozó kosarak mellé. Csodás látvány volt, sok kis mózeskosár. Jött valaki átvette és mondta, hogy mikor jöhetünk a kész kenyérért. Először nekem valami nem stimmelt a dologban: mi van akkor, ha nem is a mi kenyerünket kapjuk vissza? Nem vették komolyan az aggodalmamat, pedig tényleg! Még a kórházban is összekeverhetik a kisbabákat, az is probléma, de a mi kenyerünk? Mindegy, meg kell várni a délutánt. Komolyan aggódtam. Mentük a kenyérért, az illat már az utcán elvarázsolt. Beléptünk és megláttam a mi kosarainkat a mi kenyereinkkel, ezek voltak a legszebbek a legillatosabbak. Minden kétségem elszállt. Aztán a mosolygós péktől kaptam egy mosolygós kiflit. Azok a kiflik, jut eszembe!

Sopronban, az utcánk végén volt egy Népbolt. Amikor már elbírtunk egy kiló kenyeret és egy liter tejet, akkor egyedül, vagy Edittel kettesben mehettünk vásárolni. Az ablakból láttuk, hogy mikor megy el a kenyeres autó és szaladtunk a boltba. Kétféle kenyér volt. A fehérnek 3,60 a félbarnának 3 Ft volt kilója. Mindegyiknek annyira finom illata volt, hogy gyakran leharapdáltunk a serclijéből (sarkából), pedig tudtuk, hogy kiabálás lesz érte otthon. Megérte! Megfogadtam, ha önálló háztartásom lesz, megeszem a ropogós serclit, amikor csak akarom, a kenyér mindét végéről, ha akarom! A fogadalmam, betartottam –addig, amíg tehettem- és nem haragszom ma sem, ha a család bármelyik tagja ugyanezt teszi. Egészségére! Lehet fokozni friss teavajjal, vagy kacsazsírral. A belsejét nem muszáj megenni, az hizlal!
Kitalálhatnák azt a kenyeret, ami csak ropogós héjból van, vagy meghámozhatnák az egész kenyeret és külön lehetne venni a külsejét és belsejét. Ezer ötletem van!

Jövő kedden: Minek nevezzem?

Neki sem könnyű, mármint az időjárásnak! Mindenki kedvére lenni - reménytelen! Gyakrabban szidjuk, mint dicsérjük, legyünk őszinték. Mégis, dacolva ember milliárdok egymásétól eltérő véleményével van, volt, lesz idő.

Azért érdekel mostanában ez a téma közelebbről, mert biztos vagyok abban, hogy az időjárásnak valóban érzékelhető élettani hatása van. Nem elhanyagolható mértékű. Korábban nem hittem el, legyintettem csak, ha valaki az időre, főleg a frontokra hivatkozva panaszkodott, hogy fáj a feje, hasogat a dereka. Gondoltam nem beszélek össze vissza, kicsit utána nézek a frontoknak, mert ezt emlegetjük a legtöbbet, mint főbűnös. Hiba volt! Óriási az egymással nem mindig harmonizáló információdömping!
Mi az időjárási front - érthetően?  Ez itt a kérdés. 
„A front a hideg és a meleg levegő határainak érintkezési felülete. A légtömegek nem keverednek azonnal egymással a különböző sűrűségük miatt, ehelyett a könnyebb, melegebb levegő felemelkedik a hidegebb és sűrűbb fölé. A front, az átmenet a kettő között.” „Amikor egy időjárási front áthalad egy terület fölött, jellegzetes változás következik be a szél sebességében, irányában, a légnyomásban és a levegő nedvességtartalmában.” Alapvetően három féle: hideg, meleg és kettős fronthatással élünk együtt! Eddig is ezt hallottam, de most már tuti!
Több órás böngészésem eredményét nem írom le részletesen, az orvos-meteorológusok megállapításai tudományosan igazoltak és teljesen azonos a tapasztalatokkal. A frontok hatásának választéka bőséges. Fizikai és lelkiállapotunktól függ, hogy mennyire és milyen módon kerül a frontok hatása alá szervezetünk nagyon érzékeny finomra hangolt szerkezete. Mégis jobb, ha értem, miről van szó, még akkor is, ha tenni ellene hatékonyan szinte semmit nem tudok. Elhatározhatom ma, hogy holnaputántól stressz mentesen fogok élni, értelme semmi.  Azért már sikerül egy lépcsővel megelőznöm magam azzal, hogy másoknak az enyémhez hasonló problémáit is jobban tolerálom –ha eszembe jut, hogy front van! Különösen igaz ez a fontok három látványos mellékhatására: idegesség, feszültség, lobbanékonyság. Érvényes ez kortól, nemtől függetlenül, mindenkire! De! kérdem én, miért nem panaszkodunk, ha kirándulunk, ha fent vagyunk és szétnézünk a hegytetőn ég és föld között, ha sétálunk a tengerparton, ha nyaralunk? ott nincs fronthatás? se egyes, se kettős?

A frontok mellett a szél is állandó okozója megfejthetetlen napi jövő-menő bajainknak. Sokszor mondják, sajog a könyököm szél lesz, fáj a törés helye a lábamon, megőrjít a fejfájás, jön a szél.
Közel lakunk a Dunához, gyakori a hűs dunai szél. Rossz viszonyban vagyunk!  Nem most kezdődött! 45 éve, még Sopronban, ahol az év 360 napján fúj a szél. Annak idején széljárás szerint ismertük utcákat. Azért van a szélről egy azaz egy vicces történetem: vasárnap délután volt, gesztenyepürét nassoltuk egy cukrászda óriási üvegablaka mögött, egy másik bakfissal. Láttuk, ahogy középkorú hölgyek sokan, mind elegánsan kiöltözve siettek valahova. Kisvárosban mindenki mindig siet. A hirtelen feltámadt a szél és lekapta a lányok, asszonyok kalapját, ami kötelező viselet volt a magukra valamit is adók körében. Fuldokolunk a nevetéstől, ahogy a port kavaró viharos szélben, égnek álló frizurákkal kapkodtak, visítozva futott kalapjai után a hölgykoszorú. Volt egy kalap, melyiket élére állítva fújta a szél. Nem tudom mi lett a sorsa, mert a kalappal együtt kiszaladtak a szereplők a látóterünkből. Filmszerű, ahogy ez ma a szemeim előtt lepereg, még mindig nevetek, ha eszembe jut.  
Mindig izgatott, hogy mitől vörös esténként az ég alja, ha vörös és mi a kapcsolata a széllel? Nagyon egyszerű magyarázta van. Magyarországon az uralkodó szélirány a nyugat- északnyugati, a napot is ott látjuk lemenni, a közeledő erős szél, jelentős mennyiségű port és szennyeződést juttat a levegő alsó rétegébe, ezt a lemenő nap fénye megtöri és az ég alja ezért vöröslik. Akkor most a nagy igazság: „Ha a nap veresbe áldozik, az idő vagy marad, vagy változik.”

Addig jó nekünk, amíg az időjárás emberi beavatkozással nem változtatható. Mert ha uralni tudnánk, abból sok jó nem származna. 

Ha akarjuk, ha nem, ha bevalljuk, ha nem, a mostani forróság erősen próbára teszi a családi fészek melegét!

A kánikula szó elhangzása még emel 1-et a fokok számán, pedig azok, már reggel 23 körül jártak, csúcsidőben Újpesten a 37,8 fokot Celsiusban is elérte. Ezzel megőrizte a dobogó felső fokát Budapesten. Nem örültünk olyan nagyon, de mégiscsak jól esik az újpesti kebelnek ez a 0,1 fokos diadal. Bár most diadal ügyben az olimpia mindent visz!

A családi fészekben mostanában sokkal kevesebb meleg a kívánatos, a szerethető, sőt az elviselhető is, mint, ami van. Amikor az elsötétített helyiségekben ontja magából mindenki a forróságot, vedeljük vödörszám a méregdrága vizet, mégis a plafonon a família idegei, tűrőképességünk majdnem nulla, kockán forog a beszélő viszony is!  akkor csak egy elegáns gombnyomás a távirányítón és szinte hangtalanul elindul a mi kis enyhet adó készülékünk és elkezdi megteremteni a családi fészek hidegét.
Vannak határozott előnyei és még határozottabb hátrányai, inkább fonákságai a dolognak
Meghitt beszélgetések helyett meghitt hallgatások, jó estben.  
Szokásos módon ülök a számítógépnél és teszem a dolgom, vagy nem a dolgom, mert azért nem mindig dolgozom, ha gépnél ülök.  Ahogy hűl a levegő a nappaliban, kezében a lap-topjával bejön a gyerek, keres egy hűvös fészket, gondoskodik tápanyagról a gépének és magának, fülébe helyezi a fülhallgatót és mondjuk azt rá is mint rám: teszi a dolgát, vagy nem a dolgát. Kicsit jobban elszigetelődik, mint én, mert gépezés közben valamit hallgat is. Tehát jelen van, de nem annyira.  Jön az anyu/nagyi, mert hívtam őt is, hogy legyen velünk, itt talán nincs olyan eszméletlen meleg, mint nála. Megjegyzendő, hogy ő bírja közülünk legjobban a meleget. Velünk van a nappalos nővér, természetesen.
Együtt a család! ideális, egy hétköznap délben. Vagy mégsem? Anyu megszólal, mert talált valami érdekeset a kezében tartott újságban. Azonnal félbeszakítom, hogy, bocs, mindjárt! Jóvan, csak csináld a dolgod –mondja. Mindig lehurrogjuk. Megcsörren egy telefon: hirtelen azt sem tudjuk, melyik? a lehetőségek száma a kaputelefonnal együtt: hét ! + az ajtócsengő, amit a kapcsolótáblával együtt beépíttettünk a konyhaszekrénybe.  Elegáns, csak alig hallható.
Most éppen a vonalas csörög. Nővér felveszi, mert már a csöngéséből tudjuk, hogy valaki valamit ajánl, amit köszönjük, nem kérünk, de ahhoz pont elég volt, hogy Szabolcson kívül mindenki kizökken a gondolataiból és elkezdődik a szidalomsor, hogy állandóan, és ezerszer megmondtam már, és mondjuk le inkább stb, stb, míg valaki bölcsen befejezi: ez is munka valakinek.
Csend, nyugi, munka.
Kapucsengő! Vendég bejön: dehideg van itt! majd jól tüdőgyulladást kaptok. Hiába mondjuk mind a négyen, hogy itt 28-29 fok van, ennél magasabb hőmérsékleten belázasodok, centrális láz*. Vendég kicsit marad és kezdi jól érezni magát.
Telefon, az enyém, nem a legjobbkor, de ez fontos. Első percek: hogy, bírod? Mint más, mindenki szenved, stb. Gondolkodni sem lehet normálisan, átküldöm email-en.
Csend, nyugi, munka, kötelező folyadékbevitel.
Kis idő múlva újabb barát, belép: de szuper hőmérséklet van itt! El sem megyek! virtuális kívánság. Amikor elindul, visszalép az ajtóból: b...szus, fűtik az utcát! A kocsiból visszaszól: 67 fokot mutat a hőmérő. Szerintetek megfő a lecsó a csomagtartóban? Vagy csak megbuggyan a hozzávaló?
Telefonok itt, ott, köztünk ritkán néhány mondatos, beszélgetésnek alig nevezhetően, szót váltunk.
Uzsonna gyanánt egy kis fagyi a jobbikból. Na, ilyenkor csevegünk egy kicsit. Fiam is kiveszi a fülhallgatóját, néha zenét is ad a fagyihoz. Nagyi kedvenc Rammstein  számát! (Ezt majd egyszer részletesen.)
A hűtő- szünet után szétoszlik újra a család, általában anyu megpróbál hazamenni –kb 20méter a távolság- csak néha riad vissza. Legtöbbször megy, mert attól, hogy meleg van, még kell csinálni valamit.
Mi, általában maradunk, felfrissülve folytatjuk, néha beszélünk egy kicsit, egyre gyakrabban kérdezem, hogy milyen kint a hőmérséklet? ki lehet-e kapcsolni a légkondit. Fárasztó már minden, pedig nekünk jó! Mi lehet az építkezéseken, az útépítőknél, a pékségekben, a földeken, a kórházakban és sorolhatnám, őszinte tisztelettel.
Azt hallom, hogy már a Balatonon lenni sem kellemes, napközben kint lenni lehetetlen! Jól elkanyarodtam, pedig még terveztem egy erdélyi aratós történetünk leírását. Majd jövőre! 

A mondanivalóm rövid:
Kánikulai napokon a családi fészek melegét a családi fészek hidege biztosítja.
Kicsit segíthet a rózsafagyi torta is!

A jövő héten: Valami az időjárásról

*Túlmelegszik a testem, mivel a hő központom nem működik, nem izzadok, verejték nem tudja hűteni a testem. Tudjuk, hogy hűtés a kintinél (37,8!) 5-6 fokkal alacsonyabb lenne az optimális ergonómiailag, de az még nem elég nekem. Ha belázasodom, kizárólag vizes borogatással lehet visszahűteni. Őrült fejfájással kezdődik, nagyon melegem van az érző felületeken. Borzasztóan elfáradok, amire lemegy a lázam. Ilyenkor, úgy sajnálom a szervezetem, mint egy kívülálló.