ÉVZÁRÓ 2017 ÉVNYITÓ 2018

Ez az írás önző szándékkal készült. Elsősorban azért, hogy vessem le magamról a tavaly terheit és őrizzem meg a tanulságait. Legyen kéznél, valami kézzel fogható, ha úgy érzem, visszanéznék. Másodsorban azért, ha Valaki valamikor megismer egy idősödő nőt, aki ül a székében itt, vagy ott és közben beszél, vagy ír, vagy nem csinál semmit, csak mozdulatlanul küzd a kínjaival azért az életért, ami a kínokon túl van és ez a nő pont olyan, mint én, akkor egészíthesse ki a képet ezekkel az oldalakkal, ha úgy gondolja. Ez is én vagyok.

2017. december 31. van, az év utolsó napja. Ragyogó napsütés! Fűtés kikapcsolva, napszemüveg az orromon! Tökéletes alapja a szilveszteri hangulatnak. Egész nap, változó gyakoriságú és intenzitású durrogás és kutyaugatás jelzi, hogy vagy vadászat van a környéken, vagy meccs a Szuszában, vagy beindult a nagy szilveszteri petárdázás. Az első tipp biztos nem, sehol egy erdő. A középső verzió is kiesik, nem volt szurkolói vonulás rendőri felvezetéssel. Marad a Szilveszter! Miért petárdáznak már délelőtt? Délben köszöntik az éjfélt? El vannak ezek tájolva.

Ma ilyen nap van, mindenki durrog, pufog, ugatja, mondja a magáét. Én is. Látszólag összefüggéstelenül. Ez egy ilyen év. Mindjárt vége!

Sürgető a kérdés, miért a féktelen őrjöngés és duhajkodásra törekvés szilveszterkor?  Csapjunk bele annyira, hogy a hatás lehetőleg tartson jó sokáig, évek múlva is lehessen emlegetni, ha nem a saját emlékezetünkből - mert az valahol megszakadt-, akkor a mások emlékeiből táplálkozó, folyamatosan alakuló történet folyamban úszva! Van esély rá, hogy a társaság egy része eszméletlenre szórakozza magát. Megváltoztak az idők! Nincs jogosítványom, várom az automatán közlekedő, vezető nélküli autók térnyerését. Másnap majdnem mindenki másnapos, kivéve a Valakiket és a gyerekeket. Ők sosem másnaposak, egy két országosan és mélyen sajnálatos felelőtlen toxikológiai véletlen kivételtől eltekintve.

Azt veszem észre, hogy jelentősen csökkent az ingerküszöböm. Nem tartom szórakoztatónak azt, ami szerintem nem szórakoztató. Más küszöbökkel is iszonyú a viszonyom. Megváltozott. Korábban 99 lépcső le és fel, napjában többször, meg sem kottyant. Ma bármilyen alacsony egy küszöb, az nekem magas. Ha át akarok jutni egy pár centis magasságon, vagy kedvem van elmenni valahova, elkezdek segítségláncot szervezni. Hegyeket mozgatok. Szíveket és köveket olvasztok, vagy török, ahogy az alkalom megkívánja. Nincs túl sok lehetőségem. Kemények a feltételeim. A Segítő nélkülözhetetlen. A bénaság mohó! Sokat kíván. Hatalmas autót, hatalmas empátiát, toleranciát és kitartást igényel, minden oldalról. Nem úgy van az, hogy hívok egy Taxit és jön, beszállok, elvisz. Nem! Hívom a szállító szolgáltatókat. Kérek, magyarázok, centiken dilemmázunk, a kerekesszék külső méreteinek centijein, várok, mérnek, erősködök, mondom a magamét. A másik oldal is mondja a magáét. „Értsem meg, hogy másnak fontosabb a speciális autó, mint nekem, mert ő iskolába megy, vagy dolgozni”. Hiába mondom, hogy én is iskolába mennék! Dolgozni! Megértő emberek vagyunk! Ő azt mondja, megért engem, én azt mondom, megértem őt. Fogalma sincs! Fogalmam sincs! Megértéssel nem megyek sehova! Olyan, mint a „lájk”. „Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni!” A vonal már üres, magamnak teszem fel a kérdést, sajnálja? Szándékában volt? Tudja ez az ember, hogy mit jelent a segítés? Tudom én, hogy hol vagyok másokhoz képest? Végül is! Mi kell ahhoz, hogy Valaki hiteles rászorult legyen? Mi kell ahhoz, hogy hiteles rászorult legyek? Verseny, ki bénább a másiknál? A végén garantáltan nincs verekedés! Orvosi igazolás, pecsét, közjegyző! A hatalom hatalmat gyakorol. Valaki gyakorolja a hatalmát.

Tegyük fel, hogy a javamra dönt a döntést hozó! Beindul a csomagoló és a szállító gépezet. Furcsa érzés csomagként közlekedni! Csomagszámba vetten megérkezni valahova, kicsomagolódni és átlényegülni. Milyen szép volt átutazni a városon, állni a dugóban leskelődve nézni az embereket. Kifigyelni titokban, hogy viselkedik Valaki, ha nem gondolja, hogy Valaki látja. Hogy viselkedünk, ha nem gondoljuk, hogy Valaki lát minket?

Ma összerakom az elmúlóban levő évem meghatározóit. Nem konkrétan és messze a teljesség igénye nélkül! A jármű és a szállítás csak ürügy a valami nélküliség, segítő nélküliség jelenségének rögzítésére. Metafora! 

Írva emlékezés közben üzenő ablakok ugranak fel. Az üzenő ablakokban történetek! Valaki ír nekem! Elönt az új évi malac és kéményseprő dömping. Elegem van belőlük! A karácsony és Valentin nap egymással vetekedtek mű kellemességben. Közben kapok egy retro kéményseprő fotót. Személyesen én, Valaki személyes történetével. Mindent lehet! Ez itt az információs társadalom?

Nincs idő, nincs tér! Vagy mégis? „Kérsz egy pohár vizet?” Szól hozzám a Segítőm. „Régen ittál!” Kérek! Jó, hogy szóltál! „Olyan furcsa vagy ma. Rám sem nézel. Mintha sietnél valahova!”. „Érdekes, pedig meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek bárhova is”- reagáltam elgondolkodva, miközben rezzenéstelenül, mereven nézem a képernyőt. Nem mozdítom meg a fejem, nehogy elmozduljon a szemmel vezérelt egerem. Ez itt az információs társadalmi egér! Egy valódi példány vasárnap délben sétált át nagy peckesen, ronda szürkén az erkélyen. Aztán jöttek az egérirtók.  Mit siettetek? Az Óévet siettetem? Ennyire kihallatszik?  Pedig ma semmi okom a siettetésre, van segítőm a nap huszonnégy órájára. A holnap közel sem ilyen ideális, mégis azt várom, hogy jöjjön az Új év! Legyen már vége ennek a hosszú segítőkért sóvárgó, reménykedő, váró, kilátástalan, emésztő időszaknak, ami a testem és a lelkem folyamatos átjáró-házzá tette! A szükségletek, azok szükségletek! A Segítő pedig segítő! Nélküle nincs lét! Senki nem tud egyes egyedül létezni. Mekkora a szabadság? Biztosan egyedül? Biztosan szabadon? Függetlenül mindenkitől? Jó ez? Mire jó ez?

Az egész év folyamatos segítőt kereső nekifeszülésben telt. A rákoncentrálásban nehezen vettem észre, ha valami jó volt! Már a húsvét is elmaradt. Gyakran mantráztam magamban és hangosan, hogy örülök, örülök, örülök! Néha csak percekig tudtam örülni. Néha átéletlenül! Kimerültség? Elfásultság? Nincs történés nyom nélkül. Keresem önmagam! Időnként csak nyomokban találom meg, vagy úgy sem!

Az előbb Valaki megkérdezte „Hogy vagy?” Zavarban vagyok.  Az első reakcióm az, hogy biztos akarod tudni? Hol kezdjem? Hol folytassam? Valahogy így? Szürkén vagyok!A praktikum a legfontosabb! Ne fázzak, ne melegedjek túl, igyak sokat. Menjen be, aminek kell mennie és jöjjön ki, aminek ki kell jönnie. Közben kín és keserv! „Neked semmi nem jó!” Lassan elhiszem. Tényleg? Nekem semmi nem jó? Nem látom. Más a valóságom. A valóságom az alap szükségleteim ellátásának bizonytalansága. Nem érti ezt Valaki, aki nem ismeri a segítségre szoruló ember megoldandóit. Nem is értheti Valaki, aki reggel nyújtózkodva, ásítva felkel, kinyitja az ablakot, hallja az utcazajt, zörögnek a kukások, odaint, visszaintenek, majd elballag a fürdőszobába, belenéz a tükörbe és lát Valakit, aki tetszik vagy sem, a pillanatnyi önmaga. Nem elég nekem a virtuális „mindent lehet?”  

Gyötrődöm és gyötrök másokat. A legkarcosabb harcaimat magammal vívom. Magamon tapasztalom, ha nem vagyok képes átlátni a szürkeségen. Nem tudok a magamtól megszokott módon mosolyogni. A kiszolgáltatottság tapintható. Akkor is, ha érzem, akkor is, ha nem. Mozdulattöredékeket érzek abból, ami a testemmel történik. Nem tudom, hogy melyik részem van jól és melyik nincs? Melyik részemet mozdítsuk és merre, hogy jobb legyen az egész? Nem baj, ha nem látszik jónak, csak az egész egészében ne fájjon! Minden mindennel összefügg akkor is, ha nem látszik, vagy ha nem mondódik ki. Tavaly sokszor volt módom magamban gondolkodni az önállóságomról, az önrendelkezésemről önellátásom hiányában. Tisztábban látom önmagam. Ki látja tisztán önmagát? Van az enyémnél rosszabb helyzet! Jusson eszembe majd, ha jobb időket élek!

Mentek és jöttek a Szilveszterek évtizedeken át. Durrogva, sötétben, előre kiszámíthatóan, másodpercre pontosan. Mire ez a felhajtás? Ettől függ, hogy milyen lesz az új év? Mikor romlott el a múlt év? Az évkezdés első percében! Aszúval koccintottunk pezsgő helyett!  Hárman voltunk. Anyám, a Segítőm és én. Egyikünk sem tudta kinyitni a pezsgős üveget! Ekkora malőr! Mindenképp itt kell lennie Valakinek Szilveszterkor, aki képes kinyitni egy pezsgős palackot!

2018. január 1. délelőtt van. Segítőm nincs. Az éjfél után elfogyasztott fél deci pezsgő mámora elszállt. Az újév józanságában gondolok az Ó évre! Ó de jó, hogy véged! Borzasztó volt. A színe szürke barnás és állaga, mint a kazalba hányt kenderkóc, vízcseppekkel és színes kaviccsal teleszórva! Helyenként virágok kívül belül. Mégsem vonzó. Rémséges volt a krónikus, feszítő, őrjítő segítő hiány! Állandóan Embert kerestem, kerestünk többen is. Szinte mindenki, szinte állandóan. Az augusztus jó volt. Attól nyaraltam, hogy mások nyaralnak. Ezt az érti meg, aki túl van már hasonló helyzeteken. Akinek voltak kilátástalan percei, órái, napjai. Adódtak napok, hetek, amikor azt gondoltam, hogy már túl vagyok a segítő hiány nehezén. Számtalanszor ijesztően hamar kiderült, hogy tévedtem! Honnan vettem erőt ahhoz, hogy újból hirdetést fogalmazzak, telefonáljak, üzeneteket írjak, email-en, messengeren, viberen, sms-ben szervezve a holnapot. A szükség nagy úr! Folyamatosan kértem, magyaráztam, indokoltam és vártam, reméltem, terveztem és bíztam, köszönve köszöntem. Éreztem a saját tehetetlenségem. Dühítő. Mégsem dühöngök. Felesleges energiapazarlás! Nem oldja meg a helyzetem, nem is könnyebbülök meg tőle! Akkor meg miért? Az úgy is lehetetlen, hogy ma este vagy éjszaka Valaki ki ne nyissa rám az ajtót és ne adjon innom és ne ültessen ki vagy be, ne szabadítson meg a testem váladékaitól, ne mozdítson el az ágyban! Lehetetlen! De ki jön? Valaki jön! A nappal könnyebb! Vagy ez csak képzelgés? Éjszaka fárasztóbb a pihenés. A pihenés, vagy, amit annak neveznek, akik tudnak pihenni. Fárasztó és fájdalmas. Kínzó. Nem vágyom több kínban tisztuló gondolatra.

Elképzelem, hogy egyszer csak ülök a székemben és klikkelem szorgalmasan a betűket, kedvemre dolgozom, élvezetből, meg azért is, hogy ne legyen nyom nélküli a tapasztalat. Mellesleg temérdek pénzt keresek vele és könnyedén finanszírozom a bénaságom luxusát! Elfáradtam. Másra vágyom.

Mintha hangokat hallanék. Egyedül vagyok, így hallom a csend hangjait. Sötétben még jobban. Valaki jön? Ajtócsapódás a folyosón. Összetéveszthetetlen hangok… Megérkeztek a segítők! Lencseebéd!

2018. január 31. van. Az újév első hónapjának utolsó napja. Abbahagyom, mert máris szépül a múlt. Jó, hogy elmúlt! Csak jusson eszembe…

Beszúrás. Küldés. Ez itt az információs társadalom.

Mire gondolunk, ha a morzsa szót halljuk?

A finom, ropogós kifli maradék, amit ujjunk begyével felszedegetünk, emlékezve a befalt kiflire? Morzsa kutyára, akit óvni kellett a tyúkok kóstolgatásától?

Netán a barackos gombóc és a tányér alján maradó barack fahéjas lével tocsogósra itatott pirított morzsájára?  Avagy netán a rántott húsra?  Ragadjunk le itt, nézzük meg a részleteket!

Mekkora egy morzsa?

Nano? Mikron? Mili? Az attól függ! Ha otthon lepotyog az asztal mellé, ha az ágyban reggelizés után bepotyog az ágyba és még visszaheverednénk egy kicsit, akkor minél nagyobb, annál rosszabb.  Ha a morzsa a légcsövünkbe kerül, akkor egy fél-hangyányi morzsa is sokkal nagyobb a kelleténél! A morzsának nincs mértékegysége! Mértéktelen.

Aznap menzán ebédeltünk. A rántott hús evése közben, a megszólaláshoz szükséges levegő vétele pillanatában egy morzsa termett… nem tudtam pontosan hol, de ott ahol nem kellett volna teremnie. Ott lennie semmiképp! Úgy érzékeltem, mintha nem a nyelőcsövem bejáratánál lenne… a levegő megállt bennem és körülöttem is! Valószínűsíthetően ijedtség ült ki az arcomra, mert az asztaltársak furcsán néztek rám. Baj van? Nincs baj! Mit kérsz? Vizet! Biztonság kedvéért a szemeim pásztázták a termet, kit lehet megkérni, hogy a lábaimnál fogva állítson fejre miközben kiemel a kerekesszékből és szelíden kicsit lóbáljon meg, hogy finoman kicsúszhasson a torkomból az oda nem való kis darabka! Még nem tudtam pontosan, hol van. Van-e egyáltalán? Volt egy parányi csalfa reményem, hogy a megfelelő csőbe került.  Elkezdtem apró kortyokat inni, figyeltem, hogy van-e morzsa és ha van mozdul-e? Nem mozdult!  Apró kortyokban ittam a vizet és nagyon figyeltem. Ha lefelé mozdult röhejesen aprókat köhögtem, minden erőm beleadva. Közben úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, biztos tekintettel és rövid szavakkal nyugtattam mindenkit.  Jé! Tényleg! Mintha megszűnt volna a morzsa-rece a torkomban. Hol lehet? Ha nem jött ki és le sem nyeltem, akkor talán nincs is, nem is volt? Az irritáció megszűnt, a krákogásnak vége, tünetmentesen haraptam egy falat koviubit –ami határozottan finom volt, ellentétben morzsás kísérőjével. Egyetlen könnycsepp sem jelezte, hogy van tenni való. Induljunk. Helyzet van.  Vizsga helyzet van. Nem illik késni.  Nem mi vizsgáztunk.  Mi vizsgáztattunk. Egyik sem könnyebb a másiknál, de nagyon más.

Jól telt a délután, de többször is eszembe jutott, mi lehet a morzsával?

A hazafelé vezető utat egy kisbusszal tettük meg. A kerekesszékben ülve, zötyögve utaztunk!  Mintha a morzsa másként zötykölődött volna! Jelezve, hogy van! Nehezített pályán mozgott. Akadályozta a légcső falát borító többmagsoros csillószőrös hengerhám.

Már ha elfelejtettem volna.

Aznap Szabolcs volt az éjszakás segítőm. Elmondtam röviden, hogy mi történt ma. Jól sikerült a vizsga, de délben félrenyeltem egy morzsát.  És? Lila lettél? Nem, még könny se szökött a szemembe. Mitől kellett volna sírnod? A meghatottságtól biztos nem! Jaj anya, vicc volt! Na jó nem poénkodok, úgy látom, nem vagy a humorodnál! Hát nem! Gyorsan befejeztem a munkám és máris készültünk a lefekvéshez.  

Amikor vízszintesbe kerültem az ágyon éreztem, mintha a légcsövemben lenne valami. Valami irritáló, karcos dolog. A morzsa! Elkezdtem köhögcsélni. Vizualizált elképzelésem szerint most néhány centivel lejjebb volt a morzsa, mint az étteremben. A krákogásom szánalmasan gyenge, pedig minden erőm és koncentrációm maximálisan benne volt. Ne izgulj, uraljuk a helyzetet – biztattam magunkat. Tudom. Szólj, ha valamit csináljak. Türelem, fel fog jönni! Amíg észnél vagyok nincs gond, ha elájulnék, hívd a mentőt, közben próbálj meg fejre állítani. Nem valószínű, de megtörténhet. A morzsa nem alszik. Nem vicces! Tudod a számot? Persze!  Nyugodttan, beszéltünk. Mintha elindult volna fölfelé a kis csomag. Fordíts hasra, légy szíves! Ok! Mit is kell? Hova? Két párna a mellkasod alá, katéter-zsák az ágyra. Aztán emelj, húzzál ki az ágy szélére… Jó, innen már tudom.  Párnák be, zsák föl, balkezem-csípőm alá és…  Fordulhatunk? Mehet! Egy alapos lendület . Jujj! Már meg is vagyunk. Hol a jobb kezem? Várjál! Előbb megkeresem a balt. Előkerült mindkettő. Ettől a szépen kivitelezett mozdulatsortól a kis idegen test feljebb jött, erősebben kellett harákolnom. Egyre biztatóbb slejmes felszakadós hangok jöttek valahonnan. Jól vagy, anya? Jól vagyok, ki fog jönni. Köhögj nyugodtan, úgy is szólsz, ha csináljak valamit, addig is leülök. Szabolcs kényelmesen elhelyezkedett a kézi kerekes-székben. Közben egyre jobban köhögtem és félelem nélkül vártam a végét. Egyszer csak felért a csúcsra a nyákos idegen, irritálva és hányingert keltve. Mi történik? A morzsa az egész napos lakomát magával hozza? Fordítsd oldalra a vállam! Mozdultunk és a morzsa egy bukófordulóval a helyes útra tért, meglepően nagy – apróbabnyi- őrző védő csapatával együtt.  

Ennyi.

A vállam visszaengedtük. Szép nyugiban beszélgettünk egy kicsit a világegyetem hétköznapi dolgairól, aztán emlékeztetőül krákogtam, köhögtem néhányat és beölelt minket egy nehéz nap éjszakája.

Szigetelek!

Szombat van. A jubileumi 25. Sziget fesztivál legbulizósabbnak ígérkező napja! 7 éve lakom Újpesten. 7 éve vagyok részese a Sziget buliknak. A lakás árában bónuszként volt a Sziget zajfoszlány- csomag. Zenés felárat nem tudomásom szerint nem számoltak fel. Nem vagyok teljes jogú résztvevő, passzív státuszban vagyok, az viszont a lakás tájolásából adódóan kötelezően, állandóan és folytatólagosan. A hangpróbáktól a záró akkordig élőben hallgatom a rám eső részt - sokad magammal Pesten és Budán. A széljárástól függően, hol erősebben, hol gyengébben jön a hang. Főleg a basszus. Különösen érvényesül éjszaka, amikor elcsendesedik az utcai forgalom, a szemközti házsor családi életének zaja és a környék kutyáinak sincs több ugatni valója. Igaz, ami igaz, a Fesztivál előtt hetekkel hosszú, két oldalas, udvarias, elnézést kérő levél érkezett a szervezőktől, megírták, hogy ők mindent megtesznek, még annál is többet, azt is fokozottan. Megértést és türelmet kérnek stb.  

Ma tökéletes szélcsend van, a masszív basszus a forrósággal keveredve sűrű elegyet alkot és nyomul, rám telepszik, kíméletlenül betölti a teret, mint a jól benyomkodott gyurma, vagy a Purhab, ami mindent leSzigetel. Mi tagadás, nem szórakoztat! Kicsit zavar, de nem is idegesít! Nyugodt vagyok és kész! Nem is fogok kiakadni! Százezren rajongnak érte! Utazva, spórolva, őrülten. Megértem az ott szórakozókat. Nem fog engem bedarálni a környék dühöngő, öklét rázó szigetellenes népharagja! Nem és nem! Mantrázom magamban. Megértő és türelmes vagyok! Csak a kánikula nem volt bekalkulálva! Dolgozni lehetetlen, koncentrálni sem tudok, melegem van, ami ritkaság, nyűgös vagyok, mely luxusban ritkán van részem. Mit csináljak?

A legjobb, amit tehetek, megnézem a sziget honlapját, hátha megtudom, kik szolgáltatják ezt a dobhártyát pumpáló, lüktető dobolást. Pár billentyűkattintás és ott vagyok a Világzene színpadán. On line! Na! Azért ez már valami! Látom a hatalmas színpadot, a zenészeket, hallom a zenét, ami ritmusát tekintve nem azonos a kintről jövővel, de ezen egy gombnyomással tudnék változtatni, ha akarnék. Nem akarok. A legjobbkor érkeztem. 6 perce kezdődött a Magnifico együttes koncertje. Maradok is, hátha ráhangolódom, közben szétnézek, a Sziget lakói közt elvegyült kamerákkal. Még gyér a közönség, egy profi szigetes, ilyenkor nem tolong sehol, magán viseli az előző napok történéseinek nyomát és készül az estére, éjszakára, hajnalra, maga sem tudja mire. Ebben pont ez lehet a legjobb. Nyitottság, szabadság.

Ráhangolódtam. Annyira azért nem, hogy áttörjem a korlátot, hátha megérinthetem a sztárok ruha-szegélyét –ezt megteszi más, akit viszont a biztonságiak sorfala azon nyomban, határozottan visszatérít a helyes útra! Annyira nem nyitott a szabadság. Teljes odaadással helyet foglalok a monitor előtt, átadom magam a lazulásnak, úgy érzem, konszolidált finom kis Szigetelés következik. Világzene!  Magnifico! A frontember? Kortalan - olyan velem egykorú- őszülő halántékú, homlokba hulló hajú jassz. Vastag nyaklánc, karkötő, gyűrű- diszkréten begombolt nagymintás ing, tört-fehér, menően kinőtt zakó, ugyanolyan színű farmer és cipő. Bírom. 

Csörög a telefon. Felvesszük. Egy barátnőm hív. Unatkozó hangon megkérdezi:

- Mit csinálsz ebben a hőségben?

- Szigetelek! –Kis zavart hallgatás, kérdés ismétlés, olyan hanghordozással, mintha kételkedne valamelyikünk józan ítélőképességében.

- Mit-csi-nálsz?

- Itt ülök, hallgatom és nézem a Magnifico-t.

- Mi van? - Kérdezte furcsán. A hangsúly dallam íve mögött látensen húzódott meg a feltételezett, de meg nem engedett lehetőség, hogy valamelyikünknek megártott a kánikula! Vagy nem ittunk eleget és ennek következménye az össze-vissza beszélés? Esetleg túl sokat ittunk, azt is rövidre fogva?  

- Nyugi! Nincs baj, ne aggódj! Sziget van!

- Kint vagy a Szigeten? Mi ez a zaj?

- Dehogy is? Várj, becsukjuk az ajtót, lehalkítom a zenét, hogy értsük egymást.

- Ne! Ne csukj, ne halkítsd, leteszlek, hívnak a másikon. Holnap beszélünk! A vonal megszakadt. Ha neked jó így, nekem jó, és visszakattantam a Világszínpadra.

Még 42 perc Magnifico! Használjuk ki! A zenéjük leírása nem egyszerű, de bonyolultnak sem mondanám. Ötvözet! Népzenei beütésű, latinosan, görögösen balkániasan, dzsipszisen dallamos, ritmusos. Nem csak fogyasztható, de kifejezetten szórakoztató. Itt és most ennél jobbat nem is lehetne!  Vájt fülű zenész barátaimnak azért nem ajánlanám. (Zárójelben:  Magnifico szlovén zenekar. Hátha más is olyan tudatlan, mint én voltam néhány perce.) Az énekes frontembernek nem nagyon jó az angolja, intonációs problémái is akadnak, egyébként sem a szavak embere, ju nó! A szövegek többsége angol, minimális irodalmi értékkel, de mindenki mindent ért. Mit nem lehet érteni azon, hogy ukulule mama ukulele, musztafa hej rambo, áj láv ju, láv evribádi, amore, giv mi mani Brazília, Ausztrália Ljubljáná, giv mi cici mici dzsipszi? A német szigetelő turistának külön is Dalmacijja ih libe dih. (Zárójelben: utána néztem, pontosítanom kell: az Kukulele, amit én ukulelének hallottam.)

A színpad előtt egyre nagyobb a tömeg, mindenki táncol, ölelkezik, mosolyog. Valaki elindította a nagy klasszikus nemzetközi béke vonatot, ami egyre hosszabban kígyózik a tömegen át, párokat szétválaszt, másokat összehoz. Szembe jön a barátság  vonat, nincs frontális ütközés, párhuzamosan megy a forgalom. Kiszállnak, beszállnak, énekelnek, szórakoznak önfeledten, szabadon. Béke és barátság! A hangok a színpadon, a hajak a téren időnként összekócolódnak, de ez nem énekverseny, így jó ez. Sziget fíling van! A jelenlét nagyon intenzív, sodró, magába szippantó. Nem lényeges a szöveg, nincs zavaró mellékkörülmény. Egy óra világbéke!

A legjobb helyen persze én vagyok. Tökéletesen látom a színpadot közelről és távolról, a közönséget ugyancsak közelről és távolról. Diszkréten eltűnni nem lehet, feltűnni igen! Csak óvatosan! A kamera mindent lát és megmutat. Integetés, visszatapsolás, csók, ölelés, óriási hangulat, áradó adrenalin.

Még egy aprócska, el nem elhallgatható tény, az az, hogy lény nagyon marasztaló: a bandában van egy hegedűs! Micsoda hegedűs! Vékony, hosszú! Hullámos fekete hajú, a szívtipróan szelíd, kicsit sem kihívó, szinte mosolytalan, ámde nem pókerarcú, jó mozgású, snájdig negyvenes. Frakkban! A legeslegszebb tücsök, akit valaha láttam.

Már javában megy a ráadásszám. 8 perc idő túllépésnél tartunk! Aztán vége! A Magnifico sietve távozik, máris szerel a következő zenekar, beindul a Sziget illúzióromboló hatalmas háttérgépezete!

Csörög a telefon, a barátnőm telefonál újra, hogy mi volt az előbb? Lemaradt valamiről? Ekkorát fejlődtek a tudományok hirtelen? Járok, mozgok, szigetelek?  Elmeséltem, eloszlattam a kételyeit és rászabadítottam a Magnifico-ra.

Hajnal kettőkor még dübög a basszus!  Újragondolom a Sziget-élményt! Minden jónak vége egyszer. Élvezzük, azt ami van! A kánikula is csak pár napig tart már! Aztán hiányzik. Belealszom, tényleg vége! A tücsökkel álmodom.

Így Szigetelek én.