Antal Zsuzsa blogja


A MORZSA

2017. szeptember 25. - Antal Zs

Mire gondolunk, ha a morzsa szót halljuk?

A finom, ropogós kifli maradék, amit ujjunk begyével felszedegetünk, emlékezve a befalt kiflire? Morzsa kutyára, akit óvni kellett a tyúkok kóstolgatásától?bl_mikulas3.jpg

Netán a barackos gombóc és a tányér alján maradó barack fahéjas lével tocsogósra itatott pirított morzsájára?  Avagy netán a rántott húsra?  Ragadjunk le itt, nézzük meg a részleteket!

Mekkora egy morzsa?

Nano? Mikron? Mili? Az attól függ! Ha otthon lepotyog az asztal mellé, ha az ágyban reggelizés után bepotyog az ágyba és még visszaheverednénk egy kicsit, akkor minél nagyobb, annál rosszabb.  Ha a morzsa a légcsövünkbe kerül, akkor egy fél-hangyányi morzsa is sokkal nagyobb a kelleténél! A morzsának nincs mértékegysége! Mértéktelen.

Aznap menzán ebédeltünk. A rántott hús evése közben, a megszólaláshoz szükséges levegő vétele pillanatában egy morzsa termett… nem tudtam pontosan hol, de ott ahol nem kellett volna teremnie. Ott lennie semmiképp! Úgy érzékeltem, mintha nem a nyelőcsövem bejáratánál lenne… a levegő megállt bennem és körülöttem is! Valószínűsíthetően ijedtség ült ki az arcomra, mert az asztaltársak furcsán néztek rám. Baj van? Nincs baj! Mit kérsz? Vizet! Biztonság kedvéért a szemeim pásztázták a termet, kit lehet megkérni, hogy a lábaimnál fogva állítson fejre miközben kiemel a kerekesszékből és szelíden kicsit lóbáljon meg, hogy finoman kicsúszhasson a torkomból az oda nem való kis darabka! Még nem tudtam pontosan, hol van. Van-e egyáltalán? Volt egy parányi csalfa reményem, hogy a megfelelő csőbe került.  Elkezdtem apró kortyokat inni, figyeltem, hogy van-e morzsa és ha van mozdul-e? Nem mozdult!  Apró kortyokban ittam a vizet és nagyon figyeltem. Ha lefelé mozdult röhejesen aprókat köhögtem, minden erőm beleadva. Közben úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, biztos tekintettel és rövid szavakkal nyugtattam mindenkit.  Jé! Tényleg! Mintha megszűnt volna a morzsa-rece a torkomban. Hol lehet? Ha nem jött ki és le sem nyeltem, akkor talán nincs is, nem is volt? Az irritáció megszűnt, a krákogásnak vége, tünetmentesen haraptam egy falat koviubit –ami határozottan finom volt, ellentétben morzsás kísérőjével. Egyetlen könnycsepp sem jelezte, hogy van tenni való. Induljunk. Helyzet van.  Vizsga helyzet van. Nem illik késni.  Nem mi vizsgáztunk.  Mi vizsgáztattunk. Egyik sem könnyebb a másiknál, de nagyon más.

Jól telt a délután, de többször is eszembe jutott, mi lehet a morzsával?

A hazafelé vezető utat egy kisbusszal tettük meg. A kerekesszékben ülve, zötyögve utaztunk!  Mintha a morzsa másként zötykölődött volna! Jelezve, hogy van! Nehezített pályán mozgott. Akadályozta a légcső falát borító többmagsoros csillószőrös hengerhám.

Már ha elfelejtettem volna.

Aznap Szabolcs volt az éjszakás segítőm. Elmondtam röviden, hogy mi történt ma. Jól sikerült a vizsga, de délben félrenyeltem egy morzsát.  És? Lila lettél? Nem, még könny se szökött a szemembe. Mitől kellett volna sírnod? A meghatottságtól biztos nem! Jaj anya, vicc volt! Na jó nem poénkodok, úgy látom, nem vagy a humorodnál! Hát nem! Gyorsan befejeztem a munkám és máris készültünk a lefekvéshez.  

Amikor vízszintesbe kerültem az ágyon éreztem, mintha a légcsövemben lenne valami. Valami irritáló, karcos dolog. A morzsa! Elkezdtem köhögcsélni. Vizualizált elképzelésem szerint most néhány centivel lejjebb volt a morzsa, mint az étteremben. A krákogásom szánalmasan gyenge, pedig minden erőm és koncentrációm maximálisan benne volt. Ne izgulj, uraljuk a helyzetet – biztattam magunkat. Tudom. Szólj, ha valamit csináljak. Türelem, fel fog jönni! Amíg észnél vagyok nincs gond, ha elájulnék, hívd a mentőt, közben próbálj meg fejre állítani. Nem valószínű, de megtörténhet. A morzsa nem alszik. Nem vicces! Tudod a számot? Persze!  Nyugodttan, beszéltünk. Mintha elindult volna fölfelé a kis csomag. Fordíts hasra, légy szíves! Ok! Mit is kell? Hova? Két párna a mellkasod alá, katéter-zsák az ágyra. Aztán emelj, húzzál ki az ágy szélére… Jó, innen már tudom.  Párnák be, zsák föl, balkezem-csípőm alá és…  Fordulhatunk? Mehet! Egy alapos lendület . Jujj! Már meg is vagyunk. Hol a jobb kezem? Várjál! Előbb megkeresem a balt. Előkerült mindkettő. Ettől a szépen kivitelezett mozdulatsortól a kis idegen test feljebb jött, erősebben kellett harákolnom. Egyre biztatóbb slejmes felszakadós hangok jöttek valahonnan. Jól vagy, anya? Jól vagyok, ki fog jönni. Köhögj nyugodtan, úgy is szólsz, ha csináljak valamit, addig is leülök. Szabolcs kényelmesen elhelyezkedett a kézi kerekes-székben. Közben egyre jobban köhögtem és félelem nélkül vártam a végét. Egyszer csak felért a csúcsra a nyákos idegen, irritálva és hányingert keltve. Mi történik? A morzsa az egész napos lakomát magával hozza? Fordítsd oldalra a vállam! Mozdultunk és a morzsa egy bukófordulóval a helyes útra tért, meglepően nagy – apróbabnyi- őrző védő csapatával együtt.  

Ennyi.

A vállam visszaengedtük. Szép nyugiban beszélgettünk egy kicsit a világegyetem hétköznapi dolgairól, aztán emlékeztetőül krákogtam, köhögtem néhányat és beölelt minket egy nehéz nap éjszakája.bl_morzsa3.jpg

A TRAFIK ÉS A TRAFIKOS

A trafik, az fogalom. Az nem egy bolt a sok közül, nem egy megtűrt ficak, ahol dohányárut és egyéb korlátlan számú dolgot lehet kapni, venni, beszerezni. Nem. A trafik ezer titkok tárháza. A trafiknak színe, szaga, illata, fénye és félhomálya, hangulata, vonzása, semmivel össze nem téveszthető légköre van. ... a mellett, hogy lehet vásárolni, mint egy boltban. 

A trafikos nem egy eladó a sok közül. Nem. A trafikos minden dolgok ismerője.

Egy igazi trafikban minden van, legalább is majdnem minden. Trafik-árú mindenképp! Édesapám cigarettázott, félig-meddig titokban Terv-ezett! Természetes, hogy apám volt az, akivel először megismerkedtem a trafikok egyedülálló hangulatával.

bl_tervszivarka.jpgSopronban, a Várkerület egyik trafikja volt a kedvenc helye, ha csak tehette ott vette Terv szivarkának becézett cigarettáját. Amikor apuval voltunk a városban, Edit is én is választhattunk magunknak valami apróságot, téli fagyit, fruttit, stolverket, Dörmögőt később már golyó-rágót, műanyag ékszert, piperét, egyszóval: valamit, bármit, akármit.

Mindig vettünk újságokat. Akkor nem online olvastuk a híreket. Rendszerint anyut is megleptük valamivel, néha Fürge ujjak-kal, nem mintha a nélkül nem lettek volna elég fürgék az ujjai... 

Aztán a Terv-időszak véget ért. Apám sem tervez már …

A dolgok változtak, de a trafik akkor még jó ideig maradt a régi …

A ’90-es évek közepén, a Hajós utcába költöztünk. A házunk utcafrontján volt a Tóni trafik. Ez a trafik olyan volt, mint az Oxford street Londonban, ami itt nem volt, az nem is létezett. Alapvető különbség a kettő között, hogy a londoni utca több száz méter hosszú volt, mindkét oldalán többemeletes nagy hagyományú üzletházakkal, ezzel szemben a Tóni trafik - galériájával együtt sem volt 20 négyzetméteres. Híres szomszédokból itt sem volt hiány, szemközt a Balettcipő, karnyújtásnyira az Operaház.Örök talány számomra, hogy volt képes „A” trafikos Lili és Éva megjegyezni ezernél is több apró cikk helyét, árát, darabszámát … számítógép nélkül!

Dohányárut nem vásároltunk … bár… mégis! Szabolcs apukája egy időben pipázott … hosszas vitákat folytattam fiókámmal arról, hogy miért akarok pipadohányt venni apának ajándékba, ha a „dohányzás káros az egészségre és olyan sokba kerül, hogy legalább 10 műanyag markolót vehetnénk belőle, de lehet, hogy még százat is. A Tóniban van egy csomó, pedig ez ritkaság!”

bl_traflili.jpgÉva és Lili a tulajdonosok. Ketten alkották a teljes személyzetet. Vagy egyikük, vagy másikuk volt a trafikban. Ketten együtt csak néha, akkor is pillanatokig. Mint trafikosok kedvesek voltak, gyerekvigyázásban pedig felülmúlhatatlanok. Gyakran hagyhattam rájuk Szabolcsot, amíg rohanvást elintéztem a környékbeli tennivalóim. Ma is hálás vagyok ezért. Kapcsolatuk legszebb pillanata az volt, amikor a fiam először bemehetett a pult belső oldalára… alig látszott ki a feje –pedig dobogón állt- ragyogó arccal várta a betérő vásárlókat. Minden alkalmat kihasznált arra, hogy ott lehessen … Végül aztán, nem tanulta ki a trafikos mesterséget.

A Tóni trafik is egy kis darabja a történelemnek. 1957-ben nyitották. Egy, a születésétől rokkant embernek adta az állam, megteremtve ezzel az önállóság és az anyagi függetlenség lehetőségét. Abban az időben sok trafik került a rokkantak tulajdonába. Tóni a tulajdonosáról kapta a nevét, aki kerekesszékben ülve szolgálta ki a vevőket és vitte az üzletet. A keresztneve Antal, de mindenki Tóninak hívta. Ő pedig Tóninak nevezte el kedvenc "gyermekét", a trafikot. Új tulajdonosai máig megtartották az eredeti nevet. Tiszteletből, meg miért is ne … még évtizedekig működött a hagyományos üzemmódban. Ma már nem klasszikus trafik a Tóni!  A Terv is füstbe ment már …

Új szelek, új trafiktörténelem:

Bächer Iván: A művelt trafikos

– Jó napot!
– Jó napot!
– Maga itt a trafikos?
– Én. Én… voltam.
– Hát igen. Én meg leszek.
– Hogy-hogy?
– Én nyertem el a koncessziót erre a trafikra.
– Gratulálok.
– Köszönöm. De csak júliustól…

– Jó napot!

– Jó napot!

– Maga itt a trafikos?

– Én. Én… voltam.

– Hát igen. Én meg leszek.

– Hogy-hogy?

– Én nyertem el a koncessziót erre a trafikra.

– Gratulálok.

– Köszönöm. De csak júliustól…

– Tudom.

– Ezzel kapcsolatosan lenne egy kérésem.– Parancsoljon!

– Hány éve csinálja ezt?

– Itt vagyok huszonnégy éve. Apámtól vettem át a boltot. Ő meg azóta csinálja, hogy visszajött a munkaszolgálatból.

– Aha. Katona volt.

– Hát majdnem. Mindenesetre én szinte beleszülettem.

– Nagyszerű. Volna egy ajánlatom.

– Tessék.

– Tanítson be engem egy kicsit. Én májusban, júniusban beülnék ide, és nézném, hogyan kell ezt csinálni.

– Mivel tetszett foglalkozni eddig?

– Önkormányzatnál voltam. Besegítettem ebbe-abba. Szóval egy kicsit betanítana, én meg fizetnék ezért. Én is jól járnék, és maga is könnyebben kezdhetne új életet.

– Értem.

– Rendben van így?

– Rendben. De van egy feltételem.

– Igen?

– Önnek most felolvasnék egy kis írást, és ön azt meghallgatja.

– Írást? Minden le van papírozva már. Nézze…

– Nem, nem, nem olyan írás. Szépírás. Egy kis tárca.

– Tárca? Az meg mi?

– Olyan, mint a novella. Csak egyszerűbb. Ezt Szép Ernő írta. Ezelőtt ötven éve.

– Olyan régen?

– Nem volt az olyan régen. Na, üljön le, ott hátul talál egy stokit.

– Stokit? Ja, ez. Kényelmesebb szék nincsen?

– Nincs.

– Majd lesz.

– Persze, lesz. De addig üljön csak erre és hallgassa. Ezzel készültem a maga fogadására. Már vártam ugyanis. Szóval: „Magas rangú katonatiszt felesége, méltóságos asszony, szép asszony, elegánsan öltözködő. A kalapjait Roth Margit üzletéből szerezte be, az a Váci utcai bolt volt a legelőkelőbb kalapszalon Pesten. Egy szép napon, harminckilencben, benyit Roth Margithoz (Ő mesélte el azután nekem ezt a látogatást), benyit hozzá, próbál egypár kalapot csupa szokásból, azután leül, rágyújt és odakéri Roth Margitot ahhoz a csipkés, virágvázás asztalkához.

Üljön le kicsikét, édes Margitkám, szeretnék valamit megbeszélni magával. Bizonyára nem hallotta még, mert ez még nem nyilvános, hogy a zsidóktól elveszik az üzleteket. Igen, Margitkám, és elhiheti, hogy fáj a szívem, mikor ilyen újságot kell magával közölnöm. Mikor? Hát édes szívem, ez egy-két hónap kérdése. Csak most kezdik előkészíteni a belügyben az illető törvényjavaslatot. Elég sajnos, hogy maga is zsidó, Margitkám, vagyis hogy zsidó származású, no igen, de ebben az esetben a kitérés nem jelent semmit. Szóval drágám, a maga szép üzletét is el fogják venni. És miután így áll a dolog, amit én szívem mélyéből sajnálok, tudhatja, milyen jó barátnéja voltam mindig magának, hát édes jó Margitkám, én rögtön arra gondoltam, a maga üzletét én fogom kiigényelni. Négy gyerekünk van, az uram sajnos a ráeső örökséget még kapitány korában elkártyázta, hát nekem igazán isteni ajándék lesz ez a kalapszalon.

Nahát most rátérek, Margit édes, avval a kis kéréssel jöttem most magához, foglalkozzon velem kicsit, mondjuk mindennap tíztől tizenegy, fél tizenkettőig itt leszek magánál, gondolom, olyankor ér rá legjobban. Tanítson, neveljen bele a kalapdivat titkaiba, az eladás művészetébe; a bolt halálbiztos az enyém lesz, az uram már megtette ebben az irányban a lépéseket, és magának ugyebár csak jól fog esni, hogy velem foglalkozhatik, és hogy én leszek az örököse, nem pedig egy ismeretlen valaki. És én sohase fogom elfelejteni az én szeretett Margitomat. No, ugye, tubicám, rendbe vagyunk. Én azt hiszem, már holnap elkezdem a tanulást. Már fél tízkor? Hogyne, jöhetek, milyen kedves maga. Jaj, rohannom kell a fodrászatra, csókolom, aranyos, hát a holnapi viszontlátásra, pá.”

– Hm. Érdekes. Nem tudom, ezt miért olvasta nekem föl. Hisz’ maga nem is kalapos. Mindenesetre maga egy művelt ember.

– Nem vagyok művelt. Csak szoktam olvasni néha.

– Maga egy művelt ember. De azzal már itt nem fog sokra menni. Na, mindegy. Akkor holnap jönnék. Mondjuk fél tízkor… Fél tízkor jó lesz nekem is.

– Kérem. Várom.

– Viszlát.

– Viszlát. Cső. Csákány. 

Manapság nincs trafik. Addig is:

bl_tertrafik.jpg … nem volt olyan táblám, hogy "Elugrottam a kalaposhoz" Rögtön jövök!

HUSZONÖT ÉVES TÖRTÉNET

Június 16. a szabadság napja!

Olvastam valahol, hogy akinek van emlékezetes története 1989. június 16-ról, írja meg …   

Maga a dátum nem beszédes. Első látásra semmiképp. Nem olyan, mint 1848. március 15., vagy 1956. október 23. Mégis -kis rásegítéssel - sokan emlékszünk arra a napra. Ki így, ki úgy!  ... én így:

A saját történetünk                                                                                                                                        

1989. június 16-án, az hajdani OTKI –Orvos Továbbképző Intézet, közismert nevén a Szabolcs utcai kórház, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján feküdtem, a főlépcsővel szembeni nyolc ágyas szobában, az egyik ablak melletti ágyon. Viszonylag tágas és világos volt kórterem. A hatalmas ablakokat ritkán tárták ki … nyolc nő közül mindig fázott valaki, vagy huzatba került, vagy egyszerűen nem bírta … a tömény  hársfa illatot. … esetleg idegesítette az állatkertből behallatszó állati hangzavar. Bennem is mély nyomot hagytak a hangok.  A szépséges páva éktelen kiabálását hónapok alatt sem tudtam megszokni. Éles, jajgató, rikácsoló hangján akár egy fél órán át is fújta. Visította az ébresztőt minden hajnalban. Alig, ha nem, a hozzájuk képest szelíden éles hangú kakas-csapatot is a pávák keltették napkelte után… kukorékoljátok már el a klasszikus ébresztőt! Naponta többször hallottuk a sziamangok ijesztő, szirénázó, vonyító, sivalkodó hangját is. Akkor nem tudtam, hogy néznek ki. Évekkel később ismerkedtem meg a furcsa fazonú emberszabásúakkal(!) Számtalan más állatkerti hang szórakoztatott minket folyamatosan. A Klinika és az Állatkert között húzódott egy széles hangszigetelő sáv, maga a Nyugati Pályaudvar, annak is a rendező része. Innen időnként a vasúti zajok is behallatszottak … érzékeltük, hogy zajlik az élet! Ott tanultam meg, hogy a csend mennyire összetett hang együttes.

1_1.jpg

A kórházaknak sajátos mikroklímája van. Sokszor megéltem.  Amint befekvőként, beléptem a kórtermek bármelyikébe és az utcai ruhám, hálóingre, pongyolára, a cipőm papucsra cseréltem megszűnt a külvilág a maga hétköznapi probléma tengerével. A saját helyzetem megoldása lett az egyetlen, ami fontos. Különösen igaz volt ez, azokra az esetekre, amikor ketten voltunk egyben.  A világ történéseit nagyjából követtem, de nem éreztem magamhoz annyira közelinek, mint egy órával a kórházba költözésem előtt. A tájékozódás egyik eszköze mindig a rádió volt. A vizitek és a látogatások idején kívül szinte mindig bekapcsoltam, ha másért nem, azért, hogy motyogjon valami. Ne legyen kórházcsend! A híreket folyamatosan hallgattam, bár nem mindig hallottam.

1989 júniusában pontosan tudtam, hogy 16-án lesz Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a Hősök terén. Tudtam, hogy nagyszabású rendezvény készülődik, mégis meglepődtem, amikor egy héttel az esemény előtt, egy békés délután állathangos csendjébe szokatlan zajok keveredtek. Az üres tereket bekongó hangok jelezték, hogy a Hősök terén megkezdődött a készülődés. Napokon át az építkezés zajai hallatszottak, később csatlakozott a hangosító szekció, az óriás hangszórókból bömbölő mikrofon hangokkal és más próbálkozások zajával. Egy-kettő-három mikrofonpróba. Mikrofonpróba 1-2-3. Hangzott folyamatosan. A hangzás katasztrofális volt, tetézve a gerjedés idegtépő üveghangjaival. Az esti híradókból már pontosabban érzékeltem a Hősök terén készülő rendezvény gigantikusságát. Több tízezer, akár százezer ember részvételére készültek. A Műcsarnok lépcsőjét hatalmas ravatallá alakították, ahol másnap elhelyezték Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsóit. Az öt mártír ravatala mellé emeltek egy hatodikat, a név szerint felsorolhatatlan mártírok jelképes koporsóját. Megrendítő látvány volt az előkészített üres tér.  

Aznap reggel a pávák korábban keltek, mint máskor. A térhangosító műszakiak, nem különben! Ők talán le sem feküdtek … részükről is elhangzott még néhány utolsó hajnalhasító hang-gerjedés, aztán beállt a kezdés előtti néma csend.  

Kórterem lakóként, sajátos módon vettünk részt az ünnepélyes újratemetésen. A kulisszák és a televízió egyenes adása közé beszorulva, kényszerpályán követtük a történéseket. A térről jövő - torzulásig fokozott - kihangosítást nem lehetett kikapcsolni, ezért úgy döntöttünk, hogy a TV – tőlünk kőhajításnyira levő Hősök teréről közvetített- adását nézzük és a Térről üvöltve, érthetetlenül visszhangzó dobozhangot hallgatjuk!  Sinkovits Imre gyönyörű bársonyos hangja felismerhetetlenül karcolta a levegőt.  Gyász-zene, koszorúzások, ünnepi beszédek szónoklatok, következtek egymás után. Torz, erőltetetett hangok. Ezzel párhuzamosan emberek végeláthatatlan sora haladt el a ravatalok előtt, kezükben virággal. Sokak arcán mély ráncok, a fejekben ki nem mondott gondolatok. Az elhangzott szöveget inkább csak érteni véltük, mint értettük. Az erős, durva zajok bántóak voltak, amiket az akusztikus hatás megtöbbszörözött. Nehezen raktuk össze a képernyőn látottakat és a térről jövő hangokat.

Néztem, hallgattam jó ideig, de egyszer csak elkezdett szétcsúszni a figyelmem. Nem tudtam jól követni az eseményeket …  időnként követni sem. Vissza-, visszatért bennem az újratemetés - mint az utolsó búcsú- hiányérzete. Történelmi személyiségek ők, de anyák fiai és lányai, gyerekek szülei … összezavart a résztvevők hatalmas tömege, az ünnepség túlrendezettsége, a „minden” bizonyításának  akarása, a szónoklatok fennköltsége, a szónokok testbeszéde, fokozva a durván visszhangzó dobozok ijesztően üres hangjával … nem érzékeltem az újratemetett emberek iránti tiszteletet!  Nem tudtam értelmezni a történelmi igazságtétel fogalmát. A gigantikus rendezvény az egymást méregető erők átmeneti békéjének tűnt. Ott és akkor –számomra- ellentmondásos volt minden. Nem volt jó érzésem.  Hallottam az óriáshangszórók százaiból jövő lelkes vagy lelketlen szófoszlányokat, a  beszéd részletek  visszafogott, vagy heves hangvételét. Lankadó figyelmemet az „Oroszok menjetek haza!”  felszólítás kólintotta fejbe. Jól hallottam? … nem tudom, hogy a valóságban többször elhangzott-e, vagy a visszhang ismételte a fülemben. A rendezvény ezt követően még hosszú órákig folyt, számomra követhetetlenül.

 2_1.jpg

A kórház ingerszegény környezetében minden erősebben hat, mint a civil életben. Domborodó hassal az asszonyok amúgy is érzékenyebbek és védtelenebbek, mint máskor. Féltem, zaklatott voltam.  Alig vártam, hogy jöjjön, hozzám a családomból valaki, öleljen át és nyugtasson meg, hogy nincs baj, mennek a dolgok az eufória és a félelem hullámvasútján.

Másnap hajnalban a páva ugyanolyan rikácsolással ébresztett, mint korábban. Jelezte, hogy rend van a világegyetemben! Örültem, megnyugodtam. Tetszett a páva hangja!

Bennem így rakódott össze a tények és az érzelmek negyedszázada megélt mozaikja. 

süti beállítások módosítása