Antal Zsuzsa blogja


ÚR ÉS KUTYA – a magam olvasatában

Bejegyzés alcíme...

2012. október 24. - Antal Zsuzsa

Az  előző bejegyzésben írtam az ÚR ÉS KUTYA c. est próbájáról, főképp Bálint András látószögéből tekintve az eseményt. Mi, kicsit másképp éltük meg az est, délelőtti próbáját. Van néhány apró momentum, kis kulisszatitkok, amiket leírok, kikívánkozik belőlem, gondoskodnom kell arról, hogy be ne lepje a feledés homálya.... 

Bálint András naplójából:

"Február 2.
Antal Zsuzsánál, elmondom neki a kutyaestet.”
A próbát megelőző este még egyeztettünk röviden. András arra kért, ne hívjak nézőket. Nem is terveztem, annyira komolyan vettem, hogy a pár lakással odébb lakó, édesanyámat sem hívtam át. (Nem volt kedves tőlem, késő bánat, eb gondolat*.) Pontosan érkeztek, pár – kölcsönösen - szorongó mondat után berendezték a szoba-színházat. Minden jogot és lehetőséget átruháztunk Andrásra és Annára. Hárs Anna, a darab dramaturgja.  András többször mondta, hogy nagyon izgul, bár tudja a szöveget, mégis inkább felolvassa, nem játssza. Annyira vártuk és annyira izgultunk- mi csekély számú nézők- hogy szavaink alig voltak. Egy izgulási versenyben, kiütéssel győztem volna, nem kétséges.
Többször megbeszéltük, hogy mi micsoda, majd András jelzi, ha változás van. Egyszerűen, semmi magasröptű szimbólum. Aztán egy rá jellemző mozdulattal összedörzsölte két „zongorista” kezét, aztán felvette a salátásodó szövegkönyvet, Nna kezdjük! – biztatta magát és elkezdte mondva-olvasni a bevezető részt, azon az utánozhatatlan orgánumán. A díszlet megfelelő volt, a délelőtti derűs fény, háttérben távol a budai hegyek biztonságot nyújtó sziluettje, egy ülő alkalmatosság tele párnával, kiváló.  A kutyát egy-egy kézre álló párna helyettesítette. Néhány perc elég volt ahhoz, hogy András tökéletesen érezze magát a hely és a helyzet adta mikroklímában. Azt hiszem az első percekben még levegőt is alig vettem. Aztán ahogy az úr oldódott oldódtam én is. Elhomályosult, majd el is tűnt az érzet, hogy velem, nálunk, személyesen, áh, ez lehetetlen. Hamar letette a szöveget, és a felolvasás átlényegült egy különleges, megismételhetetlen előadásba. Sírtunk, nevettünk, felülmúlhatatlan volt az élmény. András közben megbeszélt néhány dolgot a dramaturggal, megcsinálta újra, ha változtattak. Feltűnt, hogy az ő szakmájukban mennyire mások az alá-fölé rendeltség viszonyok, mint a civil életben. Az igazgató, az ismert, elismert színész, nemcsak tanácsokat várt el, amúgy általa alkalmazott fiatal beosztott kolléganőjétől, hanem a rendezői elképzeléseket érvényesítő utasításokat –ha lehet így mondani- várt, elvárt, kért Annától, aki nagyon koncentráltan figyelt minden rezdülést. Vitatkoztak, megbeszéltek, … jó volt hallani, hogy létezik ilyen a nagy valóságban. Egy nagy hibája volt a próbának, vége lett! hamarabb, mint gondoltuk. A dramaturgia, a szöveg és gondolatív olyan tökéletesen működött – már akkor – a nézőt erre felkészítette, mégsem esett jól.
Fergeteges tapsvihar, 4 tenyérből. Andrásszorongásomat látva, vagy megelőzve – rögtön odalépett, barátságosan átölelt. Nagy sóhajjal tett pontot a maga részéről, az első fölvonás végére. A munka, pár perc szünet után folytatódott. Mindannyian körbeültük a kör alakú asztalt, Bálint András az asztalfőre és kérdezett –erre nem számítottunk. Nem ömlengést várt, hanem az odafigyelő leendő nézők három képviselőjének a véleményét. Robi véleménye azért érdekelte különösen, mert érzékelte az ő kutya-rajongói átszellemültségét, vajon eléggé szól-e hozzájuk a darab? Az ő válasza az volt, hogy millió emlék idéződött fel benne, mintha a saját kutyáik történeteit hallotta volna az elmúlt órában. Szabolcs fiamat, aki még nem volt kutya-gazda, az átéltek újra megerősítették, hogy lesz kutyája, amint a lehetőségei megengedik. Amikor András hozzám fordult a tekintetével, próbáltam röviden elmondani, amit alig lehetett, hogy az intenzív szinte tapintható jelenlét mennyire elragadtatott. Örültem, hogy az induló anyagot vidám írásokkal is megtűzdelték. Andrást teljesen másként fogják látni, mint ahogy eddig ismerték. Törzsközönségének is meglepetés lesz. Imádni fogják a nézők. A kutyások azért! A nem kutyások pedig azért!  
Kimondhatatlan élmény ajándék volt a próba. Az külön jó, hogy része lett a darab alakítási folyamatának. Beképzelem, hogy tudtunk egy ici-picit hozzátenni.
Sosem gondoltam, hogy a kutyák is sorstársak, másságukból adódóan - hátrányos helyzetűek. A próba után futott át a zsigereimen. 

Március 11,
A jótékonysági est során, együtt ültünk a Centrál Színház művészbüféjében, mindketten vártunk a magunk fellépésére, közben beszélgettünk. Bálint András a legnagyobb lazasággal és természetességgel viselkedett – hát persze, ez az ő közege- én meg mint a tejbe esett légy, küzdöttem a túlélésért. Ez szó szerint is értendő, mármint az, hogy küzdöttem a túlélésért. Prémes kabátban is rémesen(!) fáztam, izgultam, rosszul ültem a kerekesszékben, akkora helyet foglaltam el, mint egy lánctalpas, mindenkinek kerülgetnie kellett, amúgy is furcsa volt minden, pedig ismertem már a helyet, a hangulatot, a művészeket, mégis. András pártfogolt, biztatott. Lazításként beszélgettünk a készülő kutyás estről is. Azt mondta, hogy nem számított arra, hogy ennyire nehéz egy kutya kollégával dolgozni. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy mennyire kell figyelnie a kutyára a színpadon. Nem kap végszót, az ő végszavai pedig értetlen fülekre találnak, vagy a társ épp mást tesz, mint a szerepe. Nagyon biztos szövegtudást magabiztos helyzetkezelést igényelne, amit „én már nem szeretek, tessék hozzám alkalmazkodni”. Képzelje! egyik próbán mondom Bajusznak, gyere kiskutyám, ülj mellém. Mire Bajusz a képembe bámul és unott pofával elindul kifelé! Oda a dramaturgia, én kiesek a szerepemből. Mi van, ha ez az előadáson is így történik?” Aztán Andrást a színpadra szólítják, mi is elkezdünk készülni. Egy-két csupa szeretetből fakadó ugratás még megtalál, meg a direkt biztató tekintetek, szavak is. Fodrász, gyönyörű frizura, aztán begurított Robi a színpadra előttem a rivalda! Egyetlen biztos ponttal, Rudolf Péterrel. 

Még nem láttam  a darabot. de már van jegyünk a tizedikre. Bálint András azt mondja, ebből az előadásból nincs két hasonló. Bajusz improvizál, így az úr is! 

Jövő kedden: attól függ, hogy mennyire leszek bátor és hogy az én kis segítő szerkezetem mennyire segit!

Gödöllő

Gödöllőről két dolog jutott eszembe: a kastély természetesen és - az épületek stílusát tekintve merőben más - a művelődési ház. A kastélyban sokszor voltam, a művelődési házban egyszer, pár éve gyönyörű, igényes pathwork kiállítást néztünk meg anyuval, aki a mai napig is aktív művelője a foltmunkáknak.

Mától újabb intézmények kerültek közel hozzám: a Városi könyvtár és az Idősek Otthona.

Az Otthon a vezetője látott egy Tv-riportban, a Centrál színházban előadott „Mégis, kinek az élete? című darabbal kapcsolatosan, Rudolf Péterrel zajlott együttműködésünkről és az életemről. Felkeltette az érdeklődését, hogy és mint alakultak az események, hogy élek, mit csinálok, sajátos helyzetemben. Felkért, hogy vegyek részt az Esélyegyenlőségi hét nyitórendezvényén, beszélgessünk egy kicsit. A városi könyvtárban zajlott a beszélgetés.

Talán a szükséges, hosszú bevezetés után magáról a rendezvényről: Edittel, a beszélgetés vezetőjével helyet foglaltunk középen, szemben a majdnem üres teremmel, kicsivel a hivatalos kezdési időpont előtt. Vendéglátónk magyarázkodva mondta, hogy a 10 perc késés, gödöllői szokás, várjunk még. Nem zavart, hogy néhány érdeklődő ült a széksorokban, gondoltam, megkérem majd őket, hogy jöjjenek közelebb, legalább mikrofon sem kell, jó kis bensőséges beszélgetés lesz. Furcsa volt egy kicsit a terem berendezése. Kétharmada tele széksorokkal, a másik része üres, gondoltam ez is gödöllői szokás. Aztán, egy láthatatlan varázsütésre a terem kezdett megtelni és a szék nélküli részre kerekesszékesek gurultak be, ki önállóan, ki önkéntes segítővel. Pillanatok alatt telt meg a terem. A lélegzetem elállt, a hirtelen változástól. Most mi lesz? Érdemtelennek éreztem magam, hogy itt megszólaljak. Ha egyáltalán jön ki hang a torkomon. Itt mondjak én valamit az életemről, küzdelmeimről? Ennyi sorstársnak? Szerencsére, beszélgetőtársam nem hagyott sok időt a kétségbeesés mély átélésére, szempillantásával jelezte, kezdünk.

Ahogy elkezdődött a beszélgetés, gyorsan oldódott a feszültség bennem. Bátorított, hogy Edit kezében is remegett a papír. Ő is izgult, pedig hazai pálya, sok ismerőssel.  Az igazi segítség az volt, hogy a terem levegője egyre telítődött érdeklődéssel, érzelemmel, odafigyelő szeretettel, mindkét oldalról. Szó került a színházról, családról, soproni származásomról, életünk sok apró epizódjáról, mindenről csak érintőlegesen. Sorstársaim egy-egy konkrét élethelyzetem elmondása kapcsán egyetértésük jeléül bólogattak, tapsoltak, hangosan kommentálták a hallottakat. Nyomatékot adva annak, hogy bénaságunkból, fogyatékainkból adódó, naponta megoldandó problémáink jó része szinte azonos. Megoldjuk, nem nyafogunk. Kérjük, kapjuk, elfogadjuk és megköszönjük a segítséget. Adódtak vidám pillanatok, ilyenkor együtt nevettünk székesek és kerekesszékesek, sőt a szék nélkül maradtak is, tele volt a terem. Boldog voltam, amikor a hivatalos rész után, odagurultak körém néhányan és a legtermészetesebben beszélgettünk egy kicsit, mint egy cipőben járók. Egész pontosan főleg ők beszéltek, meséltek, mondták, mondták. Dőltek belőlük is a történeteik, egyszerűen, természetesen, nyíltan, mintha ismerők lennénk, akik rég találkoztak. Ha nem lettek volna kényszerítő körülmények, jól el lettünk volna órákig, de mindenkinek indulnia kellett. Kifelé jövet, egy korombeli úr megállított és mondta, hogy ő bizony nem szereti Sopront. Mi vár rám? villant át az agyamon. Már kezdtem fogalmazni a szülővárosom melletti védőbeszédet, mikor is kiderült, hogy ő idegenvezetőkét hónapokon át naponta kellett, hogy megtegye vonattal az utat Bp-Sopron, Sopron-Bp viszonylaton. Megértettem őt, nem a várossal volt baja. Váltottunk még néhány szót, aztán botja segítségével elindult 1200 lépéses útjára hazafelé az Otthonba.

Bő két órát töltöttük Gödöllőn, sokat tapasztaltam! Csodás ajándékokat kaptam, köztük egy tojást. Vajon miért? Csak bízni tudok abban, hogy a beszélgetésen résztvevők sem múlatták feleslegesen az időt. Mindenki derűsnek tűnt.
Az Otthonba hamarosan el fogok menni. Csak hozzájuk. Várnak.
Köszönöm a meghívást Mariann! Mindenki másnak is köszönöm, aki segített! Örülök, hogy el tudtunk menni, jó volt ott lenni, volt és van min elmélkedni.
Egy újabb kis dolog az emberiség történetében, dióhéjba gyömöszölve.


… következő kedden : Életrevalók-2

Mégis, kinek az élete? az évadban utoljára

Ebben az évadban, még nem láttam A darabot. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol tart most az előadás? A művészek, még a bemutató előtt mondták, hogy a daraboknak, előre megsaccolható pályája van. A bemutató körül van a legnagyobb felhajtás, de akkorra még épp csak kész van az előadás, mondjuk kijárta az iskolát, de még csak pályakezdő. A tizedik előadás táján, már tud csillogni imitt, amott.
A Mégis, kinek az élete? a Centrál Színházban, most a harmincadik körül jár. Ragyogó! Reméljük sok előadás lesz még!

Nagyon sokat változott a kezdetek óta. A legfőbb különbség, hogy a színészek játszanak a szerepeikben. Játszanak, de nem játszadoznak a figurákkal. Nem simán lejátsszák a darabot, nagyon „odateszik magukat ”. Már nem küzdenek a bonyolult technikával, használják. Jól értik, érzik egymást, az üzenet a fontos. Pontatlan, pongyola a fogalmazásom, görcsölve próbálom leírni, hogy ők már nem görcsölnek.

Bizonyos helyzetekben, Rudolf Péter jobb volt, mint én! Pedig tőlem tanulta, hogy milyen is egy béna mozgása illetve mozdulatlanága. Lehet, hogy közben az Életrevalókban játszó kollégájától is jött egy két dolgot, hacsak nem ő tanította François Cluzet-t. De az is lehet, hogy én is így csinálom, csak eddig nem vettem észre? Különös! 

Ezt a darabot nem tudtam, nem tudom úgy nézni, mint a nézőtéren ülő nézők – talán nem szerénytelenség, nem annak szánom-, de része vagyok egy kicsit.

Az előadás után leültünk(!)  beszélgetni a színész büfében. Péter odajött hozzám, szembeállva velem belekapaszkodott a kerekes székem karfáiba, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
-       Azért, egy kicsit megbántottál.
-       Én?Mivel? -soha nem tennék ilyet! villant át a gondolataimon a világegyetem.
-       Rosszul esett, hogy nem tapsoltál végén. Nem voltam jó?- és nézett rám, olyan tekintettel, hogy a kövek majdnem megindultak! 

Aztán elnevettük magunkat, ki-ki tüdőkapacitásából kitelő harsánysággal. Nem én okoztam nagyobb zajt! Eszméletlen! Színész volt, amikor hozzám fordult, olyan tökéletesen csinálta, hogy egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. No! ezt a poént nem sokan süthetik el velem! 100%-os a bizalom.

A színházi büfé! remek hely! Mint a pilótafülke a repülőn. Ha fél szóval hívnak valakit, valamikor oda, ne kéresse magát! menjen! Ha nem hívják csak, mintha… nyugodttan értse félre és menjen! Amilyen hangulat ott van, főleg, így a harmincadik előadás után, az pazar! Felemlegetődnek a bakik, a véletlen, vagy direkt késések, a díszletelemek önálló élete, az ebből kihozott helyzetek. Egymás kibeszélése. Totális feszültség levezetés. Totális őrület! A színész is ember. Az ember is színész, adódik a szójáték! és milyen igaz! Ki jobb, ki rosszabb.

De ezt nem is én találtam ki! pedig már azt hittem, még jó, hogy nem lett plágium!
Bocs Vili!

William Shakespeare: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő

Ezek után a jövő kedden: Gödöllő

süti beállítások módosítása