Nem írom le azt a szót, ami tav-vel kezdődik és asz-al végződik, mert úgyis mindenki erről beszél, a levegő is ezzel van tele - meg virágporral. Szerencse, hogy a csapból még víz folyik!
Csoda, ami történik. Szemmel láthatóan nőnek a nővények, zöldülnek a fák. Már-már esőre vágyunk.  Abban a szerencsés, szerencsétlen – nem kívánt szó törlendő- helyzetben vagyok, hogy az ágyam végétől egy jó méterre kezdődik az erkély, ahol telel, nyaral a növényeim egy része. Némelyik már a hó alatt is rügyekkel húzta meg magát, mások még csak most ébredeznek, de az árvácskák már színes divatbemutatóval froclizzák egymást. Nem baj, jöjjön csak a színorgia. Az erkélyt és az ott folyó életet rendszeresen, sokat látom, nem azért, mert ágyban-fekvő vagyok, hanem azért, mert bizonyos élettani esemény közel négy óránként visszaszólítanak egy-egy húsz percre. Így hát 4 óránként követhetem a változásokat. Látványos! Pár mm órák alatt. Valaki azt mondta, hogy a növényeknek most kell behozniuk a három hetes lemaradást. Igyekeznek is, nem lehet panaszunk.

Van élet a hó alatt, 2013. március 27.

A napsütés mégis más, 2013. április 15.

Bámulatos, amit a természet produkál. Az egyik fügefámon van egy párányi mini tél-túlélő füge. A szakirodalom szerint nyár elején beérhet. A későbbi virágai(!) őszre érnek be. Tavaly már megkóstoltuk az első termést, sokfelé osztva. Alig várom, hogy ontsa a gyümölcsét, ami a virága.

Füge, 2013. április 14.

Az erkélyen és a bővebb látókörömben állatok is vannak természetesen. Már vannak méhek, tényleg szorgosak! Van néhány közöttük, aki személyes ismerősként megjelenik minden reggel és délután. Órát lehetne hozzájuk igazítani. Jönnek idegen méhek is, jut nekik is virágpor. A kolibri méretű darazsakért nem rajongunk! Tavaly betévedt egy szép méretes példány a szobámba. Engem gyorsan letakartak egy lepedővel. Szegény szabadulni vágyó darázs néha nekiröpült az ablaknak, akkorát szólt! Nagy küzdelem után, mindenki élve megúszta. Ez persze kis dolognak látszik ahhoz képest, amikor a Hajós utcai lakásunkba betévedt egy denevér. Gyorsan a fejemre húzták a paplant. A hajam lógott csak ki. Akkor valódi pánik volt! Nehezen találtunk fogást a problémán. Rémes volt! Végül, ott is mindenki élve távozott. Hú, de csúnya volt az a kis állat.
Tábort vernek itt időnként egész pici fura élőlények, első pillantásra nem is látszanak, másodikra hangyának vélem, aztán valaki beszól „nem tetű?” Kész! Abban a pillanatban megy a növény –állatostul- az elkülönítőbe. Minden betegért küzdünk. Mániás vagy! –szokta ilyenkor mondani az anyu. (Örökség ez is, -mármint a mániásság- nem csak a toronyóra- gondolom ilyenkor.)
Vannak nagy testű ragadozóink is, álságos dalnokok, akik zuhanórepülésben érkezve leeszik a rügyet az ágról, jó izléssel kiválogatva a legfrissebbeket, aztán gyorsan kieszik a magot a földből, végül percek alatt szétfürdik a földet a cserépből. Mindez a távoltartásukra földbeszúrt, észvesztően pörgő-forgó, sárga alkalmatosságtól 10-15 centire zajlik. Végül a kis szemétláda felül a korlátra és farkasszemet néz velem. Velem! Aztán, huss. Nem barátom a feketerigó!
A mi lakóparknak nevezett telepükön gazdag a madárvilág! Nem gondoltam volna, hogy a negyedik emeleti lakásunkban fogom életem legtöbb madártani tapasztalatát gyűjteni. Igaz, városi madarakkal élünk együtt, akik már génmódosultak, a természetben élő vidéki rokonokhoz képest. A városi galambok beképzeltek, dagadtak, telhetetlenek, pofátlanok és nem tartják be az alapvető higiénés szabályokat sem. Nem arra gondolok, hogy WC használat után, moss kezet! De az illemhely megválasztásra figyelhetnének. Fertőzést sem kötelező terjeszteni!
Sok sirály is van a környéken. Velük nem lenne bajom, ha nem láttam volna Hitchcock: Madarak című filmjét. Az itteniek nem nagyok, szerény dunai madarak, nem zavarjuk egymás köreit. Téli, csapatos kirándulásaik, nagyon szórakoztatóak. Repkedésük gyakran céltalan örömrepülésnek látszik.
A szarkák tényleg imádják a csillogó tárgyakat és kíváncsiak és valóban lopnak is. Egy kint felejtett fényes papírdarabért simán megkockáztatják, hogy bekukkantanak az erkélyre. Válogatás nélkül lopkodják a csillogó tárgyakat, biztos mást is. Gyakran széttárt szárnyakkal röpködnek a fejünk fölött. Ilyenkor jól látszik, hogy milyen elegáns szép madarak. Olyan műrepülő mutatványokat adnak elő, időnként frászt kapok, hogy „most jön be!” De nem, a fal előtt egy kicsivel irányt váltanak!
A veréb szép madár, a felénk repkedők kimondottan csinosak. Nem szürkék, egyáltalán.
A kis madár gyerekek nagyon helyesek! Amikor repülni tanulnak…édesek, bentről nézve nagyon izgalmas és mókás!

Számtalan tudománytalan megfigyelésem van még a madarak titkairól. Amikor a szobából nézem őket, gyakran gondolom azt, hogy igazán nem rendes dolog kifigyelni másokat … de olyan jó!

…helyzet van! Hó helyzet! Gyönyörű! Tenyérnyi pelyhek.
Most éppen tudok írni – működik a fejjel-vezérlőm-, most viszont nem működik az internet, behavazódott a virtuális tér is. Gondoltam elküldöm majd postagalambbal az üzenetet, de ebben a csodás hóesésben a madár se jár! Na, ebbe nem bonyolódom bele…mire befejezem, minden megváltozik és nem is erről akarok írni. 

Két –merőben más- havas történetem:

• 1989 januárjában egyik unokaöcsém esküvőjén voltunk Erdélyben, a határtól nem túl messze. Az esküvő reggelén elkezdett szállingózni a hó. Délben a családi legénybúcsút követően autókkal elindult a násznép egy része a kissé havas úton, kikérni a szomszéd faluban lakó menyasszonyt.  Elképzeltem, hogy öltöztették a nádszálvékony menyasszonyt, hogy ne dideregjen - annyira. Fért rá a meleg ruhákból bőven. Nagyon szép lett. És a szerelem, na az! megoldotta a ruhákkal megoldhatatlant is. Fázott már menyasszony valaha? Boldogságban, sírva-nevetve lezajlott a leánykérés és lassan indulni kellett a templomba. Addigra már csodás fehér lepel borította a táját. Mi, városlakók gondban voltunk, hogy most mi lesz? Hogy jutunk el a templomba aztán, vissza a másik faluba a lakodalomba?  A helyieken nem volt nyoma sem ilyen gondnak, izgalomnak. Nem volt össznépi sokk. Adott időben a vőfély előállt egy feldíszített lovas-szánnal, takarókkal és némi pálinkával. Indulhat a menet. Télen bizony havazik, alkalmazkodjunk.  Nekem csoda volt a falu behavazott utcáin ünneplő emberek, a lovas-szán. A dombtetőről a völgyben fekvő falura átnénézve az apó házak ablakaiból pislákoló fényekkel … a bakon a kocsis, mögötte mindenki szép sorjában, összebújva. A templomban az Igen! Igen! lehelet felhőbe hangzott el, kimondása utána már járt az egymást melengető ölelés a fiataloknak is. Kiharcoltam persze, hogy a szánon ülhessek, mintha közöm sem lenne a menetet képező, hóval küzdő, rém ideges autósokhoz. Az úton is az időben is minden csúszott. A fiatalok és az őket hozó násznép 2 óra késéssel érkezett meg a lakodalomba, éés háát , voltak más szokatlan részletek is, de ezeket fedje a feledés homálya. A havas esküvő romantikus élmény maradt a mai napig! Nem mellesleg a  házasság is tart a mai napig. Igaz mese volt.
• 2011 január végén már  fél éve a negyedik emeleten laktunk. Az első itt töltött telünkön sok hó esett. Hólapátot vettünk, hó eltakarítás céljából.  Egyik havas napon egy barátnőm telefonált: ..add Szabolcsot, ő felírja? Nem tudom adni, havat lapátol. Hol? Az erkélyen. Hülyéskedsz!? Nem, tényleg! És valóban így volt. Ráadásul teljesen természetes volt, eleinte még szórakoztató is. A hómunkások rendesen nekiöltöztek a lapátolásnak, ahogy az húsz négyzetméter letisztításához kell. Közben szolid hógolyózás, még szolidabb hóember. A végén piros arccal jöttek be. Aztán forralt-bor, fülig érő mosolyok! De aznap mégegyszer, másnap is … nyűggé vált a hólapátolás.  Itt nincs vége a havas kalandunknak, mert két hét múlva az összelapátolt hóhegyek hirtelen olvadásnak indultak, zúdult –volna- le a hólé a negyedikről a járókelők nyakába. Ezt nem engedtük meg magunknak. Lovagiasan behordtuk a fürdőkádba és hagytuk olvadni a hajdan hófehér, mára galambszürke hólét a lefolyóba. Majd, nem kis erőfeszítéssel kisúroltuk a kádat. Vidéki rokonaim pukkadtra röhögték volna magukat, ha látták volna a mi hó-dolgunkat.

Nagyon szeretem a hóesést, a havat, de nem a városban, nem munkaidő kezdetén és végén, amikor időre kell menni a gyerekért, amikor nem tud járni a kenyeres… Nem praktikus. Pedig mennyire vártuk már a telet!
Lehet, hogy most sikerült addig húznom az időt, amíg lett internet, helyreállt a városi közlekedés, nincs elzárt település, már a Balaton vízszintje is az ideálisra emelkedett, kell ennél több?
Gyorsan befejezem mielőtt jön az árvíz, a belvíz valamint késői következménye a szúnyoginvázió. Látok ám a havon túl is, ha akarok, de most nem akarok, olyan szép! Itt a negyediken, a meleg szobából kinézve …