Az elmúlt hét a paralimpia jegyében rohant el nálunk. Krajnyák Zsuzsi nevét mindenki megismerte a környezetünkben, aki eddig nem ismerte. Boldogan adtuk tovább a jobbnál jobb híreket, forró dróton mentek az első kézből származó információk. Zsuzsi anyukája volt a legbiztosabb láncszem, néha csak 1-2 szóban jött az sms, de az pontosan ült, mint a bajnok találatai. „Négyben”, „bronz”, „döntőt vív”- szóltak az üzenetek. A hivatalos hírforrások nem kényeztették el a hallgatóságot, de a nézőket még kevésbé. A közvetlen hírforrás Zsuzsa kolléganőm menye és fia volt, ők Londonból izzították a drótot. Az –kétségtelenül- a TV érdeme, hogy láthattuk, ahogy Zsuzsi a pásthoz vágta kék sisakját a boldogságtól, azt is, hogy milyenek voltak az olimpiai dobogós örömkönnyei. Azt is láttuk, milyen szomorú és csalódott a dobogó második fokáról lejövő vívónőnk ezüstéremmel a nyakában. Azok a könnyek, abban a pillanatban szívszorítóak voltak. Bármiféle vigasztalás nem ért volna semmit. Egy realista álom szertefoszlott! –ez nem képzavar, bár úgy is tűnhetne.
Érmes vívónőnk ma éjszaka érkezik haza. Úgy gondolom, ő és társai ugyanolyan elismerést és figyelmet kapnak, mint az Olimpia győztesei.
A paralimpia versenyeit nézve a lényegét érthettem meg a múlt héten, ha volt hozzá elég bátorságom. Néha még nekem is nehéz volt –érintettként- végignézni azt a heroikus küzdelmet, amit a paralimpikonok vívtak, önmagukkal és ellenfeleikkel. Időnként tátott szájjal bámulva a fizika, a logika, a biológia, a lélektan határait messze átlépő teljesítményeket. Lehet, hogy nekem nehezebb? Közelebb vagyok a sérült ember küzdelméhez és ezért nehezebb? Nem tudom. Talán Zsuzsival ezt majd jól kibeszélhetjük. Itt fogom leírni,hogy mire jutottunk.