A rozsdás vasszög esete

„… mindent megeszek. A rozsdás vasszöget is! …” írta egy barátnőm, a szövegkörnyezetéből torzítatlanul kiragadott  szavakat.

Lehet, hogy ő nem szereti, de rozsda kimondottan rajong a vasszögért, és adott esetben a kismamák is lelkesen fogyasztják. …utóbbiak csak akkor, ha ez az utolsó előtti lehetőségük a szervezetükből hiányzó vas pótlására. Egy sokat próbált anyajelölt, alig várja, hogy megehesse azt az almát, amiben már 24 órája díszelgett 15-22 db méretes vasszög. Tömören ennyi a kismama és a vasszög története, na de a részletek…

Sokáig fenntartásaim voltak a vasszöges almás népi gyógymóddal kapcsolatban, de ezekben mindig van valami igazság, évszázadok bölcsessége. Miért ne hinnék pont ebben? … rosszabb nem lesz, próbáljuk ki! Már túl voltam sokféle cseppen, tablettán és egy félelmetes injekciókúrán –ami hetekig tartó, fájdalmas, kőkemény, lilás fekete tömböket épített mindkét tompromba. Garantáltan 8 napon túl gyógyult, bár a vasam egyetlen nano-mikro grammot sem szaporodott tőle.

A dolog úgy kezdődött, hogy amikor kiderült a kóros vashiány, sokan javasolták azt, hogy egyek olyan almát, amibe előtte vas szögeket rozsdásítottunk. Hosszú ideig tiltakoztam, de a fent leírt próbálkozások után megadtam magam és tanuk előtt azt mondtam, hogy „most kérem a vasszöget és az almákat”. Amikor visszavonhatatlan kijelentésem elhangzott, azok csodálkoztak a legjobban, akik az ötletadók voltak. Bizonygatnom kellett, hogy tényleg és igazán komolyan gondolom! … pedig adott helyzetben az ember lánya nem viccel.

Nyári volt. A gyönyörű, nagy alma vásárlása nem volt egyszerű dolog. Borízű nyári alma már volt a piacon, de az olyan kis zörgő magvú, lágy húsú volt. … ha már bor íz, inkább „valami jóféle házi kékfrankos” javasolta az egyik orvos. Rajta nem múlik, felírja receptre. Az előkóstolást is bevállalta volna, kizárólag a terápia sikere érdekében.

A valódi vasszög beszerzése sem volt könnyű … ki tudta -már akkor is-, hogy valóban vasból van-e a vasszögnek nevezett és annak kinéző tárgy?  Apukám semmit nem bízott a véletlenre. Elment a Hajós utca, Paulay Ede utca sarkán lévő vaskereskedés, csavaráru szakboltjába és vett nekem fél kiló, tíz centis garantáltan öntöttvas szöget. „Sorja” volt annak … Nem reszelte le, mert reményeink szerint a vékony öntési hibákat könnyebben oldja ki az almasav! Aki volt már hasonló helyzetben, az pontosan tudja, miről írok. Aki nem volt … ne is legyen! Nagy izgalommal és sok házilag fertőtlenített szerszámmal készült az első darab. Vonzó lett. Mágnes híján, a tekinteteket vonzotta.

Egyeseket sokkolt a szöges-alma látványa, pedig frissen vasalva jól nézett ki.  A nagyvizitek idején is odajöttek hozzám, hogy ez mi? Kabala? … csak neem? …

Amikor az első -huszonnégy órás kezelésen átesett alma belsejét megláttam- fölmerült bennem, hogy tényleg akarom én ezt? Az ízletes, ress almabelső tele volt sötétszürke, gusztustalan járatokkal… egyáltalán nem vigasztalt, hogy az alma-marta vasszög sem nézett ki valami fényesen. Az almadarabok szagán és ízén valóban érződött a vas.

… nem mondom, hogy finom dolog, de vannak helyzetek, amikor az ember nem mérlegel… ha ezt kell enni, hát ezt eszem. A frissen vágott, falusi rántott-csirkét már úgyis untam… végül is, 25 év távlatából… volt is abba valami kellemetlenül szokatlan, az ízlelőbimbók végső határát súroló íz élmény. Két-három héten át naponta ettem, eszegettem ezt a gasztronómiai kihívást.

 Aztán egy reggel megérkezett a szobánkba Joli néni. Bemutatkozásként, óriási lendülettel, egy szuszra elmesélte az élettörténetét. Többek között azt, hogy az ő vészesen vérszegény barátnőjének az életét a Béres-csepp mentette meg. A nulla vastartalmú nénit –akit addig havonta mentő vitt vérátömlesztésre a kórházba- egy hónap alatt olyan egészségessé varázsolta a csodacsepp, hogy még az orvosok is csak lestek! Ez után a fél ország Béres-cseppet keresett nekünk. Szerencsére voltak jó kapcsolataink, tudtunk szerezni néhány üvegcsével, itta az egész kórterem. Nos hát, ez hatékonyabbnak bizonyult mint a szöges alma. Valóban, három hét múlva már javult a vérképem. Azóta is mindig ajánlom annak, aki vérszegény. Igaz, a Béres-csepp íze is elég rossz és a tea is fekete lesz tőle. Cserébe rémesen vas ízű, szürkíti a fogakat… viszont, roppant hatékony!  Nálam is csak lestek az orvosok!

Azóta, ha valaki azt mondja, hogy „a vas szöget is megenném”, ez a történet jut eszembe. Szöget enni… nem is olyan nagydolog! … ha a vasgyúrókhoz vezető út szöges almával van kikövezve! Enni kell! … ennyi az egész.

Napi tipp: rézhiányosoknak, berezelt alma:

Június 16. a szabadság napja!

Olvastam valahol, hogy akinek van emlékezetes története 1989. június 16-ról, írja meg …   

Maga a dátum nem beszédes. Első látásra semmiképp. Nem olyan, mint 1848. március 15., vagy 1956. október 23. Mégis -kis rásegítéssel - sokan emlékszünk arra a napra. Ki így, ki úgy!  ... én így:

A saját történetünk                                                                                                                                        

1989. június 16-án, az hajdani OTKI –Orvos Továbbképző Intézet, közismert nevén a Szabolcs utcai kórház, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján feküdtem, a főlépcsővel szembeni nyolc ágyas szobában, az egyik ablak melletti ágyon. Viszonylag tágas és világos volt kórterem. A hatalmas ablakokat ritkán tárták ki … nyolc nő közül mindig fázott valaki, vagy huzatba került, vagy egyszerűen nem bírta … a tömény  hársfa illatot. … esetleg idegesítette az állatkertből behallatszó állati hangzavar. Bennem is mély nyomot hagytak a hangok.  A szépséges páva éktelen kiabálását hónapok alatt sem tudtam megszokni. Éles, jajgató, rikácsoló hangján akár egy fél órán át is fújta. Visította az ébresztőt minden hajnalban. Alig, ha nem, a hozzájuk képest szelíden éles hangú kakas-csapatot is a pávák keltették napkelte után… kukorékoljátok már el a klasszikus ébresztőt! Naponta többször hallottuk a sziamangok ijesztő, szirénázó, vonyító, sivalkodó hangját is. Akkor nem tudtam, hogy néznek ki. Évekkel később ismerkedtem meg a furcsa fazonú emberszabásúakkal(!) Számtalan más állatkerti hang szórakoztatott minket folyamatosan. A Klinika és az Állatkert között húzódott egy széles hangszigetelő sáv, maga a Nyugati Pályaudvar, annak is a rendező része. Innen időnként a vasúti zajok is behallatszottak … érzékeltük, hogy zajlik az élet! Ott tanultam meg, hogy a csend mennyire összetett hang együttes.

A kórházaknak sajátos mikroklímája van. Sokszor megéltem.  Amint befekvőként, beléptem a kórtermek bármelyikébe és az utcai ruhám, hálóingre, pongyolára, a cipőm papucsra cseréltem megszűnt a külvilág a maga hétköznapi probléma tengerével. A saját helyzetem megoldása lett az egyetlen, ami fontos. Különösen igaz volt ez, azokra az esetekre, amikor ketten voltunk egyben.  A világ történéseit nagyjából követtem, de nem éreztem magamhoz annyira közelinek, mint egy órával a kórházba költözésem előtt. A tájékozódás egyik eszköze mindig a rádió volt. A vizitek és a látogatások idején kívül szinte mindig bekapcsoltam, ha másért nem, azért, hogy motyogjon valami. Ne legyen kórházcsend! A híreket folyamatosan hallgattam, bár nem mindig hallottam.

1989 júniusában pontosan tudtam, hogy 16-án lesz Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a Hősök terén. Tudtam, hogy nagyszabású rendezvény készülődik, mégis meglepődtem, amikor egy héttel az esemény előtt, egy békés délután állathangos csendjébe szokatlan zajok keveredtek. Az üres tereket bekongó hangok jelezték, hogy a Hősök terén megkezdődött a készülődés. Napokon át az építkezés zajai hallatszottak, később csatlakozott a hangosító szekció, az óriás hangszórókból bömbölő mikrofon hangokkal és más próbálkozások zajával. Egy-kettő-három mikrofonpróba. Mikrofonpróba 1-2-3. Hangzott folyamatosan. A hangzás katasztrofális volt, tetézve a gerjedés idegtépő üveghangjaival. Az esti híradókból már pontosabban érzékeltem a Hősök terén készülő rendezvény gigantikusságát. Több tízezer, akár százezer ember részvételére készültek. A Műcsarnok lépcsőjét hatalmas ravatallá alakították, ahol másnap elhelyezték Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsóit. Az öt mártír ravatala mellé emeltek egy hatodikat, a név szerint felsorolhatatlan mártírok jelképes koporsóját. Megrendítő látvány volt az előkészített üres tér.  

Aznap reggel a pávák korábban keltek, mint máskor. A térhangosító műszakiak, nem különben! Ők talán le sem feküdtek … részükről is elhangzott még néhány utolsó hajnalhasító hang-gerjedés, aztán beállt a kezdés előtti néma csend.  

Kórterem lakóként, sajátos módon vettünk részt az ünnepélyes újratemetésen. A kulisszák és a televízió egyenes adása közé beszorulva, kényszerpályán követtük a történéseket. A térről jövő - torzulásig fokozott - kihangosítást nem lehetett kikapcsolni, ezért úgy döntöttünk, hogy a TV – tőlünk kőhajításnyira levő Hősök teréről közvetített- adását nézzük és a Térről üvöltve, érthetetlenül visszhangzó dobozhangot hallgatjuk!  Sinkovits Imre gyönyörű bársonyos hangja felismerhetetlenül karcolta a levegőt.  Gyász-zene, koszorúzások, ünnepi beszédek szónoklatok, következtek egymás után. Torz, erőltetetett hangok. Ezzel párhuzamosan emberek végeláthatatlan sora haladt el a ravatalok előtt, kezükben virággal. Sokak arcán mély ráncok, a fejekben ki nem mondott gondolatok. Az elhangzott szöveget inkább csak érteni véltük, mint értettük. Az erős, durva zajok bántóak voltak, amiket az akusztikus hatás megtöbbszörözött. Nehezen raktuk össze a képernyőn látottakat és a térről jövő hangokat.

Néztem, hallgattam jó ideig, de egyszer csak elkezdett szétcsúszni a figyelmem. Nem tudtam jól követni az eseményeket …  időnként követni sem. Vissza-, visszatért bennem az újratemetés - mint az utolsó búcsú- hiányérzete. Történelmi személyiségek ők, de anyák fiai és lányai, gyerekek szülei … összezavart a résztvevők hatalmas tömege, az ünnepség túlrendezettsége, a „minden” bizonyításának  akarása, a szónoklatok fennköltsége, a szónokok testbeszéde, fokozva a durván visszhangzó dobozok ijesztően üres hangjával … nem érzékeltem az újratemetett emberek iránti tiszteletet!  Nem tudtam értelmezni a történelmi igazságtétel fogalmát. A gigantikus rendezvény az egymást méregető erők átmeneti békéjének tűnt. Ott és akkor –számomra- ellentmondásos volt minden. Nem volt jó érzésem.  Hallottam az óriáshangszórók százaiból jövő lelkes vagy lelketlen szófoszlányokat, a  beszéd részletek  visszafogott, vagy heves hangvételét. Lankadó figyelmemet az „Oroszok menjetek haza!”  felszólítás kólintotta fejbe. Jól hallottam? … nem tudom, hogy a valóságban többször elhangzott-e, vagy a visszhang ismételte a fülemben. A rendezvény ezt követően még hosszú órákig folyt, számomra követhetetlenül.

A kórház ingerszegény környezetében minden erősebben hat, mint a civil életben. Domborodó hassal az asszonyok amúgy is érzékenyebbek és védtelenebbek, mint máskor. Féltem, zaklatott voltam.  Alig vártam, hogy jöjjön, hozzám a családomból valaki, öleljen át és nyugtasson meg, hogy nincs baj, mennek a dolgok az eufória és a félelem hullámvasútján.

Másnap hajnalban a páva ugyanolyan rikácsolással ébresztett, mint korábban. Jelezte, hogy rend van a világegyetemben! Örültem, megnyugodtam. Tetszett a páva hangja!

Bennem így rakódott össze a tények és az érzelmek negyedszázada megélt mozaikja. 

Tavaly  December 25-én, csúcsot döntöttem, negyedszer néztem, néztük meg az ÉLETREVALÓK című francia filmet. Kényelmetlenül helyet foglaltam halmozottan kényelmetlen kerekes-székemben és teljes odaadással néztem. Folyamatosan és nagyon irigykedtem Philippe kerekes-székének karfájára, pontosabban karfáira.
A történet: „Az ejtőernyős baleset után kerekes-székbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára.”
Az egyik főszereplő, állapota szinte azonos az enyémmel. A helyzetünk is nagyon hasonló. Kivéve azt a szóra is alig érdemes eltérést, hogy ő egy dúsgazdag üzletember, én pedig az utolsó tartalékaimat felélő, a létfenntartás költségeinek előteremtéséért küzdő szervező vagyok. Egyébként, mindketten nyakunkat szegett bénák vagyunk. Felháborító módon, életszerű életet akarunk élni, bár részleteiben másképp, ki-ki a maga módján.
Ezt elöljáróban a „filmvígjáték” margójára. Jó szívvel ajánlom, nézze meg, aki nem látta. Másfél óra, reklám nélkül. 

Nem dicsekvésből mondom, de nekem is volt egy extravagáns ápolóm. Alulról jött, de nem annyira, mint Driss. Nem én választottam őt, az akkori nővérszolgálat cserkészte be, szükségmegoldásként, nem volt más. Vékony srác volt, de nagyon erős meglepően jó, speciális ápolási gyakorlattal. A továbbiakban: MrA. Egyedül ki tudott volna ültetni a fotelba, vagy a kerekes-székbe, ha az első próbálkozás után nem tiltakoztam volna oly hevesen … De tiltakoztam, így hát elbizonytalanodott, hozta az emelőt. Az első nap átszervezte volna az életem, ha kicsit nem figyelek. Óriási élmény volt például minden étkezés a segítségével! Rendelt a konyhánkból, mint egy pincér, mintha nem az ő feladata lett volna az elkészített étel tálalása. Étkezés közben úgy kezelt, mint értelmi fogyatékos felnőtt és egy rosszcsont csecsemő keverékét. Mindaddig, mígnem úgy becsuktam a szám egy gügyögő, bárgyú poénját követőn, hogy rajtam kívül csak sebész tudta volna kinyitni. Feladta! Nyitott számmal emlékeztettem ide vonatkozó mondásomra: nem hülye, béna! Az első műszak befejezése után, reggel lekuporodott az ágyam mellé és azt mondta, hogy rohadt, szemét a világ. Ő, az egészséges pénzt keres a bénaságomból adódó rászorultságomból. Forog a gyomra ettől, nem tudja, hogy jön-e még! Jött, erről többet nem esett szó. MrA, Adidas rajongó volt, fülétől a fa..opparodon, talpáig. Fülbevalótól cipőig. Ez utóbbival úgy ismerkedtem meg, hogy amikor belépett a lakásajtón 46-os cipőjét két elegáns bokamozdulattal megküldte az előszobán és a nappalin át bízva abban, hogy a 12 méterre levő erkélyajtó megállítja a cipők repülését. Ellenkező esetben a Hajós utca rossz helyen tartózkodó népe cipőbecsapódást szenvedett volna. A rúgást hangos –hellómegjöttem! kiáltás kísérte. Ki jött? kérdeztem válaszul, ha volt kedvem felvenni a kesztyűt. Apropó kesztyű! A filmben is többször feltűnik – diszkréten, jelzésértékkel. Fontos kellék, az ápolás higiénés mozzanataiban, az anyagcsere produktumok eltávolításánál a kölcsönös fertőzés megelőzésében és sorolhatnám. MrA nem használt kesztyűt. Ez az ő döntése volt, nekem nem okozott problémát. Illetve! Jegelni kellett valamit és ezt vízzel töltött mélyhűtött gumikesztyűvel tette. Egy alkalommal MrA rálépett a nagyjából felolvadt, jégkásával teli kesztyűre. Vicces látvány volt, nyomdafestéket nem tűrő kísérőszöveggel. Egy másik alkalommal látta, hogy a komód alól egy nagyméretű, fél-negyedig kész puzzle lóg ki. Szabolcs(12) és barátai hetek óta dolgoztak az összerakásán –erősen változó aktivitással. Emberem megkérdezte, hogy befejezheti-e reggelre? Áá, az lehetetlen ennyi idő alatt és még anyu is…(mint hátráltató tényező). Nem vitatkoztak sokat Szabolccsal nekiálltak, haladtak is rendesen. Jó volt nézni. Aztán egy hullámvölgynél a fiam távozott, mondván: kész, vége, lehetetlen befejezni. Csak fehér darabkák maradtak százan, százötvenen. Reggelre kész lett! és még én is belefértem. Két óránként fordított az ágyban, ilyenkor kicsit kibeszéltük a puzzle építés állását.
Rövid együttlétünk csúcspontja az volt, amikor egy nagyobb társasággal, felmentünk a Normafához. Nos, az a kerekes-székes rodeó, amiben ott részem volt, azóta is rémálom kategória. Biztonsági öv nélküli ámokfutás zajlott. „Vigyázzanak! Jövünk! Nem látják, hogy beteget tolok!” Ugráltak előttünk kicsik és nagyok. Ordítva tiltakoztam, hogy ezt ne! ez borzasztó! Azonnal vegye ki valaki ennek az őrültnek a kezéből a székem! Mire MrA „Nem kell betojni! Meglátom milyen k…va jó lesz! Tudja ő mit csinál! A kórháziakkal gyakran jár erre, ismer minden kis buktatót!” Amikor végre jó kezekbe kerültem próbáltam lazítani, élvezni a kilátást, töltekezni a nap hátralévő részére.
Ki volt ő? Korábban mentőzött, az volt az ő világa. Pörgés, készenlét a veszély elhárításra. Állandó kihívás. Minden adottsága megvolt hozzá, hogy ezt profin művelje. Határtalan lustasága legyőzte őt ebben! A végletek embere volt. A leggyakrabban durva, mint smirgli. De, tudtommal ő volt az egyetlen – a meglehetősen gazdag választékomból – aki gyakran összekészítette váltótársának a vesetálat - ha szólok, hogy katéterezzünk, fel lehetett kapni és nem kellett adott esetben kapkodva összerakni 4-5 eszközt a speciális vizeletürítéshez. Kicsi dolog, de ebben a nagyon bonyolult kapcsolatrendszerben ez az apró figyelmesség a kolléga felé, nem szokványos. Tisztaság mániás volt. A végletekig tisztán tartatta a környezetem is. Követelt a kollégáitól, mint egy főnök. Állandóan „beszólt” mindenkinek a hátam mögött, az érdekemben. 
Utólag poén, de akkor tragédia volt a sportműsorokra szorítkozó Tv nézés. MrA a műsorkezdésig hátralevő időtől függő gondossággal elhelyezett az ágyban, a szokásos módon. Ő is elhelyezkedett a Tv-vel szembeni kanapén, zoknis lábait - lazán keresztbetéve - feltette a 80 éves intarziás körasztal szélére. Tovább is van, írjam még?
Rövid ideig dolgoztunk együtt. Én kezdeményeztem, hogy ne jöjjön többet. Nehezen viseltem a trágárságát, otrombaságait. Nem lett volna szerencsés, ha kiskamasz fiamnak mintaként szolgál vagánynak tűnő viselkedése. Ő maga szeretet-hiánnyal küzdött, jobban érezte magát nálunk, mint ahogy arra számított.
Sokszor megfordult azóta a fejemben, hogy felhívom , jöjjön, segítsen például elmenni valahova. Eddig nem hívtam. Csak a Normafás kirándulást tudnám feledni!
Sokat kaptam tőle a puzzle befejezésén túl is. Bízom abban, hogy ő sem csak fizetést kapott tőlem. Ha felismeri valaki MrA-t, az nem a véletlen műve. 

Jövő kedd: kézfogás