A négy végtagjára bénult emberek többsége nem tud a saját kezével írni. Aki a C1-4 (Cervicalis=nyaki 1, 2, 3,4. csigolya) magasságában gerincvelő sérülést szenvedett - ritka kivételtől eltekintve - az érintett izmok beidegzésének hiányában nem képes a kezei és a karjai akaratlagos, irányított mozgatására. A C4 magasságában ficamodott a gerincvelőm, hajszálnyira a lehetőségtől, hogy a kezeimmel írni tudjak.

Az írástudáshoz persze a kézmozgatás képességén túl más is kell.  Ezek többségének birtokában vagyok. Fő hiányosságom a gerincvelőm folytonosságágának hiánya.

A sérülés után szinte azonnal a kézírásomra lett volna szükség.

„A bécsi intenzíven történt egy éjszaka. Beszélni nem tudtam, a gégemetszés következtében. Sziszegő hanggal jeleztem a nővérnek, hogy orvosra van szükségem, nagyon rosszul kaptam levegőt. Megérkezett az orvos, akinek nem tudtam értésére adni, hogy mi a problémám. Tanácstalanságában azt kérte „schreiben bitte” és gyors, firkáló kézmozdulataival mutatta, mit kér. Majd pár másodperc múltán, átlátva a helyzetet, minden nyelven és módon elnézést kért.”

A baleset utáni rehabilitáció időszakában - rendes gerincsérülttől elvárható módon  -  ellentmondtam minden olyan diagnózisnak, véleménynek, amelyik azt a jövőképet tárta elém, hogy többek között írni sem tudok majd.  Akkori állapotomat átmenetinek tekintettem és erről igyekeztem meggyőzni mindenkit. Akik ismertek azt mondták, hogy előttem nincsenek lehetetlenek, ha valaki, akkor én biztosan írni fogok. Tudván, hogy ezzel a diagnózissal ez még senkinek nem sikerült, de ők ismernek engem, én majd bebizonyítom! Dacolva, sőt szembefordulva a tényekkel, arcul mosolyogtam az orvosi protokollt és annak hirdetőit. Nagy energiákat fektettem az írás újra tanulásába. 

Kezdő sérült koromban két kezdő gyógytornásszal találkoztam, akikkel lelkesen világmegváltó elszántsággal dolgoztunk az írástanulás projekten. A napi 2x2 óra gyógytorna felét erre fordítottuk.

Az előkészületi szakasz több alfejezetre oszlott. A nulladik lépcső az volt, hogy olyan testhelyzetet alakítsunk ki, amelyben képes lehetek az írásra. volt. Az elektromos ágyban ültem, hátam kitámasztva, körülöttem tizenhat párnából épített párnahegység, előttem az ágyasztal, rajta papír és ceruza. Az ágyon volt még több féle rögzítő anyag, szalag, madzag, rongy, abból a célból, hogy a karom és kezem különböző részeihez rögzítsék a ceruzát.  Ennyi kiegészítővel még nem volt tökéletes a pozitúra, amikor a türelmem felmondta a szolgálatot és bár számtalan párna, ragasztó és ötlet volt még arra, mit hova tegyünk, hogy stabilabb legyen a számomra egyre bizonytalanabb helyzet mondtam, hogy elég volt! … mára! Másnap készítettek hőre lágyuló műanyagból, a karomra formált kék bársonnyal bélelt citromsárga kéz-sínt, ami a betűvetésben nem vitt előre, de kiválóan tudtam  -volna - verekedni vele. 

A/4 –es lapokon kezdtem el a gyakorlást, az első lépések az ívek formálásai voltak. A módszer kísértetiesen hasonlított az általános iskola első osztályában tanítotthoz, de a haladás ideje és a fejlődés tendenciája meg sem közelítette a kisiskolásokét. A béna kéz, a hatalmas akarat és koncentráció ellenére sem tudta teljesíteni az agyamból induló parancsokat. Fejben tökéletesen meg volt a mozdulat, tudtam, mit és hogyan szeretnék „írni”, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Ha rendben volt néhány milliméter, akkor a folytatásnál megindult a kezem lefelé és szaladt az ív a vonalakon át, akár a lap aljáig. Több spirálfüzetet teleírtam a betűk részleteit szimbolizáló jel töredékekkel, de a nevemet több ezer próbálkozás után sem tudtam kétszer egymáshoz hasonlóan leírni.

Egy este átgondoltam, hogy közel fél év gyakorlással, több módszer kipróbálása után, honnan hova jutottam?  Ha merek tárgyilagos lenni, látnom kell, hogy az első és az utolsó aláírás próba között nincs különbség. Gyakorlással nem fejlődik az írásom minősége. A gyógytornászaim a saját kudarcuknak élték meg azt, hogy nem tudták kihozni belőlem a lehetetlent. Elfogadták a döntésem, de nem értettek egyet vele. Azt az érzetet, ami a történések mögött zajlott, vagy éppen hogy nem zajlott, nem tudtam jól elmagyarázni.

Nem volt könnyű belátnom, hogy  - jelen fizikai adottságaimmal -nem tudok írni.

Ösztönszerű volt az igényem arra, hogy az első szó, amit megtanulok leírni, az a nevem legyen. Sejtésem sem volt arról, hogy mitől menteném meg magam és a környezetem, ha legalább a nevem, vagy valami aláírást szimbolizáló jelet tudnék papírra vetni, többször egyformán, de legalább hasonlóan. Hihetetlen mennyiségű energia, utánjárás, tudakozódás, segítség, megaláztatás, pénz és Közjegyzői Okirat volt és lesz szükséges a saját kezű aláírásom helyettesítésére. Az elmúlt években ezer meg egy papírt kellett volna- aláírnom, hivatalos iratok tömkelegét. Eleinte tanácstalanok voltunk abban, hogyan helyettesítsük, a saját kezű aláírásom. Később jogászok, sorstársak és a józanész segítségével megtanultam uralni a helyzetek döntő többségét. Ma is van olyan ügyem, ami tizenkét éve rendezetlen, még nem tudtuk megoldani a gordiuszi csomónkat * Már tanulom a kardforgatást, hátha azzal sikerül átvágni a csomót! Békésen, de határozottan …

A pontatlan, vagy nem értelmezhető jogi szabályozottság, az emberi tudatlanság, a tájékozatlanság, a nem megfelelő hozzáállás számtalan vicces és annál sokszorta több kellemetlen, megalázó helyzetet idézett elő a mindennapok gyakorlatában írásképességemből fakadóan. A gyöngyszemek egy részét már leírtam egyszer dr Filó Mihály: Párbeszéd a halálról c. könyv egy fejezetében:

„Írás és mozgásképtelenségem okán, kollégáim intézték a nyugdíjazásom. Sokszor, sokakkal vitatkoztak hónapokon át. Már azt gondoltuk, hogy az utolsó lépés megtétele előtt állunk, amikor a következő furcsa helyzet állt elő „A” hivatalban: az ügyintéző ült az igazolásaim, bizonyítványaim, köztük a felsőfokú végzettségeimet is igazoló papírjaim fölött.  Hosszas gondolkodás és vitatkozás után úgy döntött, hogy, ha a „hölgy” – mármint én - nem tud írni, tegyen oda három ikszet és vége a procedúrának.” A kollégáim nem mesélték el ezt a történetet. Véletlenül tudtam meg.

„A bankos dolgom is említésre méltó. Saját lakásomban, a bankosok előzékeny közreműködésével nyitottam folyószámlát. Aláírásom: (mint korábban már sokszor) szóbeli meghatalmazás, plusz két tanú és aláírhatta a meghatalmazottam. Évekig rendszeresen folyt ilyen módon a számlakezelés.

Majd jött a pénzmosásról szóló törvény: minden számlatulajdonosnak adatokat kellett egyeztetni. Ezt a meghatalmazottam nem tehetett meg helyettem. Zárolták a számlám. Elmentem egy kisebb küldöttséggel a bankba. Nem kis riadalmat és feltűnést keltettünk. Jött egy kedves, készséges hölgy, elmondtam, miért jöttünk el személyesen, meghatalmazottakkal, tanúkkal. Összerakta a papírjainkat és az információkat, aztán elnézést kérve elment az adatokat egyeztetni. Fél óra múlva visszajött és mondta, hogy a jogászaik álláspontja szerint közjegyzői okiratba kell foglaltatnom a meghatalmazást, hogy ők bejegyezhessék a szükséges változtatást, esetemben, az útlevél számom. Addig zárolva kell tartaniuk a számlán lévő összeget. Hiába kértem, hogy jöjjenek le a jogászaik, vagy bárki a bankból, mert itt vagyok, azonosítsanak, hivatkoztam arra, hogy a számlanyitás is hasonló körben történt részünkről, mint ahogy itt vagyunk, néhányszáz ügyletet lebonyolítottunk az óta. Pár napja úgy tájékoztattak telefonon, hogy személyes megjelenésem esetén feloldják a zárlatot. Vártuk a döntést a nyári kánikulában hidegre hűtött gyönyörű aulában, ahol alig lézengett néhány ember, főleg ottani alkalmazottak. Újabb félórás jogászi tanácskozás után sem változtattak álláspontjukon. Megalázottan, kétségek között, dolgunk végezetlenül jöttünk haza. A hölgy kedves volt: sajnálatból, jó érzésből megoldotta, hogy hozzáférjek a pénzemhez. Tájékoztattak arról is, hogy számlám megszüntetését, közjegyzői okirattal tehetem meg. Végül mindenért kárpótolt, a napsütötte Andrássy út nagyvonalúságának lenyűgöző élménye.

Pár héttel később kaptam egy postai csomagot. A postás feljött a harmadikra, a csomagommal a kezében. Írásképtelenségem felfedve ajánlottam, hogy sajátkezű aláírás helyett, itt előtte adok szóbeli meghatalmazást, írásban, két tanúval igazoltan, orvosi igazolást mellékelve. Tanakodott, felhívta a főnökét, döntöttek, hogy vigye vissza a csomagot. Az az illető veheti át a küldeményt, akit postai meghatalmazással erre meghatalmazok! Sajnáltam a postás srácot, ez volt élete első munkanapja.” 

Az elmúlt 16 évben nagyon sok aláírási krízishelyzetet éltem át és oldottunk meg.  Legutóbb ez év elején (2015. 03. 02) kaptam egy levelet egy országos hatáskörű intézménytől, amelyben - sokadszor-  is leírták, hogy el tudják fogadni, ha s.k. aláírás gyanánt egy X-et írok a kipontozott vonal fölé. … és én, még ennek az igazán gáláns ajánlatnak sem tettem eleget. Kerülő úton - segédeimmel - üzentem, hogy szíveskedjenek figyelemmel lenni az aktám széljegyzetén levő főigazgatói bejegyzésben foglaltakra, mi szerint: s.k. aláírás alól főorvosi igazolással, szakhatósági felügyeleti pecséttel, „állapota végleges” megjegyzéssel felmentett vagyok. 

Sokunk esetében az írás képtelenség nem azonos az írástudatlansággal! Előbbi - a tudomány mai állása szerint – nem orvosolható.

* Balázs János: A gordiuszi csomó

Idézet egy korábbi írásomból,  amely a Literatura medica  könyvkiadó gondozásában a Párbeszéd a halálról c. könyvben jelent  meg, 2011-ben.
Korábban már említettem, van egy különleges szerkezetem az íráshoz „fényvezérléssel irányítható egér és billentyűzet.  A monitorra épített, maroknyi kis érzékelő, a mögötte futó program kommunikál a szemüvegemre ragasztott kis korong segítségével. Apró fejmozdulatokkal kezelem a képernyőre kirajzolt virtuális egeret és billentyűzetet. Lassú, nagyon koncentrált műveletsor, amit minden egyes karakter leütéséért megteszek.
Az első készülék 9 év folyamatos használat után javíthatatlanul meghibásodott. A kollégáim azonnal elkezdtek keresni egy hasonlót. A szálak végül az eredeti forráshoz vezettek. Ezt az eszközt, sajnos most is csak a tengeren túlról lehet beszerezni. Szinte hihetetlen, pedig igaz. Megrendeltük, és 5 nap múlva itt volt, működött.  Amíg megtaláltuk, és megérkezett az új, vergődtem. Kétségbeejtő pánikban voltam. Nem gondoltam, hogy ez a kis dolog, ennyire nagydolog az életemben. Valódi önállóságom egyetlen eszköze. Az önkifejezésem önállóan használható eszköztára a hangom, a tekintetem, és ez a szerkezet.” 

A 2 éve beszerzett új eszköz mostanában, néha furcsa jelenségeket produkál. Van esély arra, hogy romlásnak indult HAJDAN ERŐS... Határozottan hessegetem el magamtól még a lehetőség gondolatát is, de már nem zárom ki. Közben, valahányszor bekapcsoljuk a számítógépet - hogy odaülhessek tevékenykedni- gombóc van a torkomban, hogy működik e? Biztatom, drukkolok, hátha erősebb lesz a mágneses erőtér. Eddig nem hagyott végleg cserben, de ha bekövetkezik … Nem, velem ez nem fordulhat elő! Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, sokunkkal előfordult már hasonló tépelődés. Miért hagyjuk, hogy az utolsókig feszüljön a húr, miért várjuk meg míg elszakad. Aztán jön a pánik, az idegbaj és a „semmi nem számit” megoldás. Nagy eséllyel a probléma cserével orvosolható, de mi van, ha mégsem, ha nem is a szerkezet hibásodott meg, hanem valami más. De, mi más? A felelősségteljes magatartás az lenne, ha a fiókban várakozna a váltótárs. Ráadásul Szabolcs, mindig figyelmeztet, hogy nem úszom meg a cserét. Ő festi az ördögöt falra! Persze tudok okokat felsorolni, miért nem rendelek könnyedén, summásakat is. 

A saját problémámból kiindulva jutott eszembe pár dolog:
            Egyre kiszolgáltatottabbá válunk, minél több okos, ügyes praktikus, szép csoda kütyü segítségét vesszük igénybe. Önként, büszkén sétálunk be a csapdákba! Egymást is segítjük. Okos telefonjainkon nem könnyű telefonálni, viszont annyi minden másra jók. Igaz, ez sem akadálymentes. Gondoltam, hogy fel kellene találni az akadálymentesített érintőképernyőt. Bár lehet, hogy már van ilyen, csak nem ért magyarul.
            A műszaki eszközök élettartama egyre csökken, függőségünk egyre nő, állandóan cserélni kell újabbra, okosabbra, nem mellékesen drágábbra! Mi pedig fizetünk, lustulunk és butulunk! Nem nagyon, de kihagyjuk a mindennapi agy- tréninget, mondhatnám agy-fitnesznek is.  Apró példák: nem túl rég fejből tudtunk nagyon sok telefonszámot. Gond nélkül fel tudtuk hívni anyánkat, gyerekünket, munkahelyünket akár egy utcai készülékről. Manapság nem is nagyon törekszünk arra, hogy megjegyezzük, a mobilunk tudja. Ha véletlenül mégsem, felhívunk valakit, aki már küldi is sms-ben. Az utcánk végén lévő népboltban –ahova kis és nagylány koromban naponta bementem-  fillérre, mert akkor még az is volt-  pontosan tudtam mennyit fizetek a kezemben levő(!) kosár tartalmáért, mert sorbanállás közben kiszámoltam. Rémesen bosszantott, ha rosszul számoltam. A tizedes számmal is boldogultam, simán! Ja! közben előkészítettem a fizetendőt, már csak azért is, ha nem futotta a nálam levő készpénzből, akkor visszatettem a polcra a legkevésbé fontos dolgot. De később, a nagybevásárlásoknál is tudtam, hogy mennyinél tartok a vásárlásban, ha nem is forintra pontosan. A 99-re végződő árak voltak az emeltszintű nehezítések. Adott esetben bankkártyánkhoz ez nem volt szükséges, ha netán bőven volt rajta költeni való. 
Baj van, ha elromlanak, még nagyobb baj, ha elvesznek okos készülékeink. Nálunk pár éve csak egy kis buta veszett el és mégis több órán át kerestük a papírjait, napokig foglalkoztunk nemléte igazolásával. Közben vadul kezdtük pótolni az elveszett információkat. És! vettünk egy számmal okosabb kisbutát.  A költség, ráfordított idő stb. mellékes tényezőkről szót sem ejtek, annyira lényegtelenek. 

A felhalmozódó tudás ijesztő gyorsaságú, a tudomány túllépte az emberi aggyal még követhető következmények határait. Az átlagember már rég esélytelen. A tudósok sem tudnak, vagy nem akarnak, esetleg nem is mernek egyértelmű választ adni arra, hogy merre halad a fejlődés. Úgy érzem, hogy a MÁTRIX már itt van! Újabb filmajánló. 

Visszatérve az eredeti problémámhoz, most az a kérdés, hogy elkerüli-e az a felénk rohanó csillag a földet 20 ezer év múlva vagy sem? Mert, ha úgysem kerüli el, akkor minek nekem az a kütyü erre a kis időre? 

bocs, most hívnak szkájpon, 

akkor kedden: mi verte ki nálam a biztosítékot az Éltrevalók-ból?