Ebben az évadban, még nem láttam A darabot. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol tart most az előadás? A művészek, még a bemutató előtt mondták, hogy a daraboknak, előre megsaccolható pályája van. A bemutató körül van a legnagyobb felhajtás, de akkorra még épp csak kész van az előadás, mondjuk kijárta az iskolát, de még csak pályakezdő. A tizedik előadás táján, már tud csillogni imitt, amott.
A Mégis, kinek az élete? a Centrál Színházban, most a harmincadik körül jár. Ragyogó! Reméljük sok előadás lesz még!

Nagyon sokat változott a kezdetek óta. A legfőbb különbség, hogy a színészek játszanak a szerepeikben. Játszanak, de nem játszadoznak a figurákkal. Nem simán lejátsszák a darabot, nagyon „odateszik magukat ”. Már nem küzdenek a bonyolult technikával, használják. Jól értik, érzik egymást, az üzenet a fontos. Pontatlan, pongyola a fogalmazásom, görcsölve próbálom leírni, hogy ők már nem görcsölnek.

Bizonyos helyzetekben, Rudolf Péter jobb volt, mint én! Pedig tőlem tanulta, hogy milyen is egy béna mozgása illetve mozdulatlanága. Lehet, hogy közben az Életrevalókban játszó kollégájától is jött egy két dolgot, hacsak nem ő tanította François Cluzet-t. De az is lehet, hogy én is így csinálom, csak eddig nem vettem észre? Különös! 

Ezt a darabot nem tudtam, nem tudom úgy nézni, mint a nézőtéren ülő nézők – talán nem szerénytelenség, nem annak szánom-, de része vagyok egy kicsit.

Az előadás után leültünk(!)  beszélgetni a színész büfében. Péter odajött hozzám, szembeállva velem belekapaszkodott a kerekes székem karfáiba, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
-       Azért, egy kicsit megbántottál.
-       Én?Mivel? -soha nem tennék ilyet! villant át a gondolataimon a világegyetem.
-       Rosszul esett, hogy nem tapsoltál végén. Nem voltam jó?- és nézett rám, olyan tekintettel, hogy a kövek majdnem megindultak! 

Aztán elnevettük magunkat, ki-ki tüdőkapacitásából kitelő harsánysággal. Nem én okoztam nagyobb zajt! Eszméletlen! Színész volt, amikor hozzám fordult, olyan tökéletesen csinálta, hogy egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. No! ezt a poént nem sokan süthetik el velem! 100%-os a bizalom.

A színházi büfé! remek hely! Mint a pilótafülke a repülőn. Ha fél szóval hívnak valakit, valamikor oda, ne kéresse magát! menjen! Ha nem hívják csak, mintha… nyugodttan értse félre és menjen! Amilyen hangulat ott van, főleg, így a harmincadik előadás után, az pazar! Felemlegetődnek a bakik, a véletlen, vagy direkt késések, a díszletelemek önálló élete, az ebből kihozott helyzetek. Egymás kibeszélése. Totális feszültség levezetés. Totális őrület! A színész is ember. Az ember is színész, adódik a szójáték! és milyen igaz! Ki jobb, ki rosszabb.

De ezt nem is én találtam ki! pedig már azt hittem, még jó, hogy nem lett plágium!
Bocs Vili!

William Shakespeare: Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő

Ezek után a jövő kedden: Gödöllő

Mi is kezdődött jóval a baleset előtt? és milyen baleset? és kit érdekel ez?

A 80-as évek elején, több, mint 30 évvel ezelőtt, hát igen! akkor is éltek már fiatal felnőttek, idősebb felnőttek, sőt élt még a én drága nagymamám is –a mama- aki pedig már a múlt század előtti században, 1892-ben született. Láttam egy emlékezetes darabot a Madách Színházban. Bryan Clark: Mégis, kinek az élete? címmel. Szerencsésen megcsíptem két maradék jegyet az akkor még kiválóan működő, szocreál, vállalati közönségszervezőtől. A mellette ülő agit-propos persze figyelt … Azzal a meggyőződéssel vettem meg a jegyeket, hogy ami a Madáchban megy, az csak jó lehet! Ráadásul Huszti Péterrel.

Elegánsan felöltözve –akkor ez még kötelező része volt a készülődésnek- elsétáltunk a férjemmel- a körúti színházba. A darabot illetően tájékozatlanul, de csinosan. Mentségünkre szolgáljon, hogy akkor még nem volt a mindentudó internet.

Meglepően indult az előadás: a színpad egy kórterem, poénok, kacagó nézőtér, valami nagyon furcsa, feszültség, zavar…(főnév is, ige is) Kis idő múlva minden világos: a főszereplő egy béna szobrász, aki egy autóbaleset következtében bénult meg mind a négy végtagjára. Gerincvelő sérülés. Hat hónappal a baleset után „úgy dönt, nem akar munka, szerelem és cél nélkül tovább élni. Harcba száll az élete és halála fölötti rendelkezés jogáért. Azt érezzük: élni jó - még akkor is, ha Ken Harrison azt mondja: nem minden áron.” Küzdelmében ökölbe szorított kézzel drukkolunk neki, amikor megnyeri perét, megszerzi az élete feletti rendelkezés jogát … mégsem érzünk örömöt.

Furcsa volt tapsolni az előadás végén. A színészek megérdemelték a közönség vastapsban kifejezett köszönetét. Bravúrosan játszottak. Mégis, jobban örültem volna, ha egy bécsi színházban ülök, ott nem szokás tapsolni. Ezzel a szokással amúgy nem értek egyet.

Szótlanul ballagtunk haza. Napokig alig szólaltam meg, mindenről a darab jutott eszembe. Biztosan ismerős az érzés. 

Hiányérzetem volt,  3 évtizedig. Miért nem tűzi műsorára valamelyik színház ezt a darabot?

Örömmel láttam, hogy Centrál Színházban már próbálják.

Motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne megkeresni a színházat, mi több a főszereplőt. Felajánlhatnám a – tutira első kézből (?) származó - segítségem.

Tépelődtem, hogy jövök én ahhoz, hogy megkeressek egy akkora színészt, mint Rudolf Péter? Ugyanakkor azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy ne keressem meg az általam nagyra becsült művészt.

Mindig az első gondolat a jó, szokták mondani. Vettem egy magamhoz képest nagy levegőt, és felhívtam a színházat. Elmondtam egy kissé zavaros történetet megokolva, hogy miért kérem a művész úr elérhetőségét. Természetesen nem kaptam meg, lehet hogy  hasonló esetben, én sem segítettem volna.

Nem vagyok egy feladós típus, kerestem más szálakat. Találtam.

Érleltem a gondolatot – mondhatnám, de valójában húztam, halasztottam az időt az első lépés megtételére. Aztán egy éjféli órán, a velem lévő segítőm döbbent tekintetével nem törődve, elkezdtem diktálni egy e-mailt, a kincsként őrzött címre. Százszor átíratva, megrágva minden szót. Amikor összeállt egy kisebb novella, kitöröltettem a megszólításon kívül mindent. Kezdtük újra. Írtunk néhány egyszerű mondatot, végezetül átírtuk a megszólítást és: küldés-gomb. Menjen, mielőtt megint meggondolom!

Szerinted jó? - kérdeztem.   

Majd meglátja! - volt a bölcs válasz.

Nnna, pont attól félek, hogy nem látom meg! -gondoltam, majd az esélytelenek biztonságával elkezdtük az éjszakai nyugalmatlanságra készülést. Ez bejött! Se másnap, se harmadnap nem láttam meg semmit. Amikor már nem nálam volt a labda, az idő vészesen kezdett fogyni a bemutatóig.

Harmadnap csörgött a mobilom. Füldugó be, zöld gomb benyom: rudolfpétervagyok antalzsuzsávalszeretnékbeszélni. Kis szünet és a világ legtermészetellenesebb hangján közöltem a váratlant: ééén vaagyook. Mint egy dallamcsengő! Hát így kezdődött.

A beszélgetés végén megkértem a nővért, hogy rögzítse be a számot Nagykálózy név alatt. 2 és fél évig ez volt Péter álneve, titkos kódja. Nehogy valaki visszaéljen az információval. Csak Szabolcsnak mondtam meg, hogy kivel beszéltem. Másnap robbant a hir.

29 óra múlva: kapucsengő, három emelet lift nélkül, ajtócsengő, megjöttek! Az előszoba hét métere fél-maratonnak tűnt, amíg beért a nappaliba Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. Ebben a –bátorsági- sorrendben. Nem két nagy színész jött el hozzám, hanem két ember. Három megilletődött ember kezdett el beszélgetni. Hatékony oldószer volt a nagy csokor tulipán, úgy november végén.

Eszter szerényen a háttérben maradt, mint oly sokszor, Péter leült velem szemben a fotelba, és figyelt, figyelt, figyelt. Figyelte mozdulataim, a levegővételem, amit mondok, és ahogy mondom. Időnként kérdezett, röviden és pontosan. Igyekeztem röviden és pontosan válaszolni. Ma ezt úgy értékelem, hogy az első pillanattól szerepformálás intenzív tanfolyama zajlott. Reggelig tudtunk volna beszélgetni, de mindketten elfáradtunk, a vége felé már úgy vette a levegőt, mint én. Olyan rosszul, de jól! Csemege egy logopédusnak. Folytatjuk, abban maradtunk. Azt azért nem gondoltuk, hogy két héttel később a szobámban próbál majd az egész társulat, és együtt dolgozunk, azon, hogy a nézőket ne letaglózza Ken állapota, hanem pontosan értsék: egy béna ember ugyanolyan személyiség, ugyanolyan jogokkal  mint  bárki más, de döntésének okait is el tudják fogadni. Jó hangulatban, véresen komolyan vitatkoztunk, mert ők másképp látták a dolgokat, mint én. Élményözön! Vér is folyt. Na jó, nem annyira..Szerencsére Puskás Tamás, rendező mindenre nyitott volt. Esetenként engedékeny. Esetenként hajthatatlan. (Van egyetlen szó, ami a meggyőződésem ellen valóan hangzik el, de ez maradjon a mi titkunk. Lehet, hogy már csak az enyém? Zárójel befejezve. Fontos volt, hogy  átadjam, hogyan tudja Ken teste nagy részét, fegyelmezett mozdulatlanságban tartani, és a mozgásra képes kis résszel pedig, a tökéletesen működő agy üzenetét nyomatékosítani Sikerült!. Talán ez a szerep hiteles megformálásának egyik titka. Nekem most adottság, ahogy ülök bénaként az ágyban, a kerekesszékben, de egy olyan mozgékony embernek, mint Péter, hihetetlen megpróbáltatás. Láttam már lejönni őt a színpadról a darab után, miközben a taps zúgott a nézőtéren. Mégis, kinek az élete?

Az előadás nagyon markáns. Rudolf Péter egy újságírónak azt mondta ezzel kapcsolatban: Minden, ami megkarcolja a lelket, az jó. Ez jó előadás

A darab után ma is, ugyanúgy elcsendesedve jönnek ki a nézők, mint a 30 éve mi is.
Ami engem illet: most másként élem meg, mint annak idején. Azért nem lenne a barátom, aki akkor ott a körúton előrevetíti várható jövőm képét. Vagy igen?

… folytatom egy hét múlva, egész mással, ha egyáltalán …

Addig is megyek tojást hímezni, hátha sikerül!