Mi is kezdődött jóval a baleset előtt? és milyen baleset? és kit érdekel ez?

A 80-as évek elején, több, mint 30 évvel ezelőtt, hát igen! akkor is éltek már fiatal felnőttek, idősebb felnőttek, sőt élt még a én drága nagymamám is –a mama- aki pedig már a múlt század előtti században, 1892-ben született. Láttam egy emlékezetes darabot a Madách Színházban. Bryan Clark: Mégis, kinek az élete? címmel. Szerencsésen megcsíptem két maradék jegyet az akkor még kiválóan működő, szocreál, vállalati közönségszervezőtől. A mellette ülő agit-propos persze figyelt … Azzal a meggyőződéssel vettem meg a jegyeket, hogy ami a Madáchban megy, az csak jó lehet! Ráadásul Huszti Péterrel.

Elegánsan felöltözve –akkor ez még kötelező része volt a készülődésnek- elsétáltunk a férjemmel- a körúti színházba. A darabot illetően tájékozatlanul, de csinosan. Mentségünkre szolgáljon, hogy akkor még nem volt a mindentudó internet.

Meglepően indult az előadás: a színpad egy kórterem, poénok, kacagó nézőtér, valami nagyon furcsa, feszültség, zavar…(főnév is, ige is) Kis idő múlva minden világos: a főszereplő egy béna szobrász, aki egy autóbaleset következtében bénult meg mind a négy végtagjára. Gerincvelő sérülés. Hat hónappal a baleset után „úgy dönt, nem akar munka, szerelem és cél nélkül tovább élni. Harcba száll az élete és halála fölötti rendelkezés jogáért. Azt érezzük: élni jó - még akkor is, ha Ken Harrison azt mondja: nem minden áron.” Küzdelmében ökölbe szorított kézzel drukkolunk neki, amikor megnyeri perét, megszerzi az élete feletti rendelkezés jogát … mégsem érzünk örömöt.

Furcsa volt tapsolni az előadás végén. A színészek megérdemelték a közönség vastapsban kifejezett köszönetét. Bravúrosan játszottak. Mégis, jobban örültem volna, ha egy bécsi színházban ülök, ott nem szokás tapsolni. Ezzel a szokással amúgy nem értek egyet.

Szótlanul ballagtunk haza. Napokig alig szólaltam meg, mindenről a darab jutott eszembe. Biztosan ismerős az érzés. 

Hiányérzetem volt,  3 évtizedig. Miért nem tűzi műsorára valamelyik színház ezt a darabot?

Örömmel láttam, hogy Centrál Színházban már próbálják.

Motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne megkeresni a színházat, mi több a főszereplőt. Felajánlhatnám a – tutira első kézből (?) származó - segítségem.

Tépelődtem, hogy jövök én ahhoz, hogy megkeressek egy akkora színészt, mint Rudolf Péter? Ugyanakkor azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy ne keressem meg az általam nagyra becsült művészt.

Mindig az első gondolat a jó, szokták mondani. Vettem egy magamhoz képest nagy levegőt, és felhívtam a színházat. Elmondtam egy kissé zavaros történetet megokolva, hogy miért kérem a művész úr elérhetőségét. Természetesen nem kaptam meg, lehet hogy  hasonló esetben, én sem segítettem volna.

Nem vagyok egy feladós típus, kerestem más szálakat. Találtam.

Érleltem a gondolatot – mondhatnám, de valójában húztam, halasztottam az időt az első lépés megtételére. Aztán egy éjféli órán, a velem lévő segítőm döbbent tekintetével nem törődve, elkezdtem diktálni egy e-mailt, a kincsként őrzött címre. Százszor átíratva, megrágva minden szót. Amikor összeállt egy kisebb novella, kitöröltettem a megszólításon kívül mindent. Kezdtük újra. Írtunk néhány egyszerű mondatot, végezetül átírtuk a megszólítást és: küldés-gomb. Menjen, mielőtt megint meggondolom!

Szerinted jó? - kérdeztem.   

Majd meglátja! - volt a bölcs válasz.

Nnna, pont attól félek, hogy nem látom meg! -gondoltam, majd az esélytelenek biztonságával elkezdtük az éjszakai nyugalmatlanságra készülést. Ez bejött! Se másnap, se harmadnap nem láttam meg semmit. Amikor már nem nálam volt a labda, az idő vészesen kezdett fogyni a bemutatóig.

Harmadnap csörgött a mobilom. Füldugó be, zöld gomb benyom: rudolfpétervagyok antalzsuzsávalszeretnékbeszélni. Kis szünet és a világ legtermészetellenesebb hangján közöltem a váratlant: ééén vaagyook. Mint egy dallamcsengő! Hát így kezdődött.

A beszélgetés végén megkértem a nővért, hogy rögzítse be a számot Nagykálózy név alatt. 2 és fél évig ez volt Péter álneve, titkos kódja. Nehogy valaki visszaéljen az információval. Csak Szabolcsnak mondtam meg, hogy kivel beszéltem. Másnap robbant a hir.

29 óra múlva: kapucsengő, három emelet lift nélkül, ajtócsengő, megjöttek! Az előszoba hét métere fél-maratonnak tűnt, amíg beért a nappaliba Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. Ebben a –bátorsági- sorrendben. Nem két nagy színész jött el hozzám, hanem két ember. Három megilletődött ember kezdett el beszélgetni. Hatékony oldószer volt a nagy csokor tulipán, úgy november végén.

Eszter szerényen a háttérben maradt, mint oly sokszor, Péter leült velem szemben a fotelba, és figyelt, figyelt, figyelt. Figyelte mozdulataim, a levegővételem, amit mondok, és ahogy mondom. Időnként kérdezett, röviden és pontosan. Igyekeztem röviden és pontosan válaszolni. Ma ezt úgy értékelem, hogy az első pillanattól szerepformálás intenzív tanfolyama zajlott. Reggelig tudtunk volna beszélgetni, de mindketten elfáradtunk, a vége felé már úgy vette a levegőt, mint én. Olyan rosszul, de jól! Csemege egy logopédusnak. Folytatjuk, abban maradtunk. Azt azért nem gondoltuk, hogy két héttel később a szobámban próbál majd az egész társulat, és együtt dolgozunk, azon, hogy a nézőket ne letaglózza Ken állapota, hanem pontosan értsék: egy béna ember ugyanolyan személyiség, ugyanolyan jogokkal  mint  bárki más, de döntésének okait is el tudják fogadni. Jó hangulatban, véresen komolyan vitatkoztunk, mert ők másképp látták a dolgokat, mint én. Élményözön! Vér is folyt. Na jó, nem annyira..Szerencsére Puskás Tamás, rendező mindenre nyitott volt. Esetenként engedékeny. Esetenként hajthatatlan. (Van egyetlen szó, ami a meggyőződésem ellen valóan hangzik el, de ez maradjon a mi titkunk. Lehet, hogy már csak az enyém? Zárójel befejezve. Fontos volt, hogy  átadjam, hogyan tudja Ken teste nagy részét, fegyelmezett mozdulatlanságban tartani, és a mozgásra képes kis résszel pedig, a tökéletesen működő agy üzenetét nyomatékosítani Sikerült!. Talán ez a szerep hiteles megformálásának egyik titka. Nekem most adottság, ahogy ülök bénaként az ágyban, a kerekesszékben, de egy olyan mozgékony embernek, mint Péter, hihetetlen megpróbáltatás. Láttam már lejönni őt a színpadról a darab után, miközben a taps zúgott a nézőtéren. Mégis, kinek az élete?

Az előadás nagyon markáns. Rudolf Péter egy újságírónak azt mondta ezzel kapcsolatban: Minden, ami megkarcolja a lelket, az jó. Ez jó előadás

A darab után ma is, ugyanúgy elcsendesedve jönnek ki a nézők, mint a 30 éve mi is.
Ami engem illet: most másként élem meg, mint annak idején. Azért nem lenne a barátom, aki akkor ott a körúton előrevetíti várható jövőm képét. Vagy igen?

… folytatom egy hét múlva, egész mással, ha egyáltalán …

Addig is megyek tojást hímezni, hátha sikerül!