Antal Zsuzsa blogja


1956

2015. október 31. - Antal Zs

Fiatal felnőtt voltam, amikor előkerült egy kisgyerekkori kép az emlékeimből.

1956 október 22- 23 24. Soproni, két szobás házunk egyik szobájában vagyunk ...

… ez a „miszobánk”. Itt zajlik a család élete ősztől tavaszig. Ebben a szobában alszunk mi, Mama, Edit és én. Az ablakok pokróccal letakarva. Még a két szoba közötti duplaajtó ovális üvegei is. Sok ember van a „miszobánkban”. Nem vendégek. Szomszédok, ismerősök főleg utcabeliek. Jönnek, mennek, üldögélnek. A szürkés fényben minden és mindenki szürke. Ölelő puha szürke. Nem nagyon kapcsolják fel a villanyt. Nem tudom miért. Néha ég egy - két gyertya. Mindenki halkan beszél. Többször hallom:  Antalúr … Antalúr …   Ő az én apukám. Beszélnek vele, kérdeznek tőle, mennek utána. A most itt levő emberek máskor nem szoktak bejönni a „miszobánkba”. Általában be sem jönnek a házba. Nyáron, az udvaron beszélgetnek főleg apámmal, hidegben legfeljebb a konyhába jönnek be, oda is erősen szabadkozva. Most pedig itt van a fél utca. Az furcsa, hogy mi mindenkivel jóban vagyunk, de bejönni nem szoktak. Most még az ÖregBalázsnéni is itt üldögél szótlanul, kendősen. Ő a szomszéd bácsi édesanyja, alig ismerjük, az udvarukra is ritkán jön ki. A sezlonyunkon mindig ül valaki, néha többen is. Máskor azon játszunk Edittel, ha megengedik… Van ott egy párna, (kör alakú, kissé kopott gobelines) izgulok, hogy azzal ne történjen semmi, mert a párna nem az ülő –fekvő alkalmatosság tartozéka, az a kedvenc párnám, de ezt ők nem tudhatják.  A ház összes széke a szobában van. Az ÖregBalázsnéni és miMamánk mindig ugyanazon a széken ül. A miMamánk az édesanyám édesanyja. Mások mindig máshol ülnek, de inkább állnak. Komoly mindenki. Pedig mi máskor sokat szoktunk nevetni, játszani. Érződik, hogy az ott lévőknek jól esik az én szelíd, halk szavú apám közelében lenni. Szívesen vannak a házunkban. Apu  úgy megy dolgozni, mint máskor. Ha nincs itthon, mindenki nagyon várja, hogy hazaérjen. Többször kimegyünk a konyhába, a falra szögelt recsegő vászonborítású rádiót hallgatjuk. A felnőttek értik amit mond. Én nem. Csak sistergést, kivehetetlen kiabálást hallok a rádióból. Egyébként sem tudom elképzelni, hogy kerül abba a dobozba a hang. Szokatlan dolgok történnek...

Nagyjából ennyi a határozott 1956-os emlékem. Nem emlékszem arra, hogy féltem volna. Csodálkoztam és nem értettem semmit abból, ami körülöttem történt. Örültem, hogy ők voltak nálunk és mi voltunk otthon.

Ezt a rövid dokumentumfilmet igyekszem tisztán őrizni. Október 23-án mindig beugrik, gyakran máskor is.

A ’70-es évek elején jutott eszembe először ez, a megélt történelem apró darabja. Többször is ellenőriztük családi körben, hogy valóban az emlékezetem epizódja-e, vagy a képzeletem és a másoktól hallott történet töredékek keveréke? Hihetetlennek tűnt, hogy egy alig három és fél éves kislányban határozott nyomot hagyott az a pár nap. Sokáig egyáltalán nem beszéltünk 56-ról, nem nagyon lehetett. Jobb, ha a gyerekek nem tudnak semmit, akkor nem eshet bajuk. Már beszélünk 56-ról, sokan sokfélét. A történetek időről időre rugalmasan illeszkednek a történelem változatosan formálódó képébe.

A mi házunkban akkor, spontán alakult társaság jött össze. Ott, azokban a napokban, abban a zavaros helyzetben, emberek olyan csoportja volt, akik bizalommal, tisztelettel voltak a végletekig korrekt apám iránt, és egymás iránt. Féltették és óvták az időseket és a gyerekeket. Senki nem tudta pontosan, hogy mi zajlik a városban, de érezték, jobb együtt lenni, mint külön- külön, netán egyedül. Bíztak apámban, a többi hír-hozóban és abban, hogy a mi házunk erős, stabil, és befogadó. Pár falat harapnivaló biztos akad. Valamit hozott mindenki. A bizalom volt a legfőbb összetartó erő. 56-ban nem fakult meg a II. világháború képe, ami nagyon viharos volt a mi utcánkban, a mi házunkban is. Még égtek azok sebek is.

A hírforrások száma szinte nulla volt az ötvenes évek közepén. A kritikus napokban nem jöttek az újságok, az a pár létező rádióállomás alig működött. Telefon, két házban volt az egész utcában.  TV nem is létezett. Internet? Einstein fejében.

Ma már pontosan tudom, hogy mennyire különböző gondolkodású, eltérő társadalmi és anyagi helyzetű emberek voltak akkor nálunk. Így még nagyobb a pár napos együttlét értéke a szememben. Az egymástól minden szempontból nagyon távol levő emberek tudtak, mertek, akartak tisztelettel együtt lenni, együtt gondolkodni, emberi módon kommunikálni. A város szélén laktunk, a környékünkön nem zajlottak utcai események. A történelmi centrum a belváros és az egyetem környéke volt. Sopronban nem fajult vérontásig az 1956. októberi események sora, de fordulópont volt sok ember életében.

Azóta is –sok évtizede- tisztázatlanok, kibeszéletlenek az események. Történeti értékű emlékei sokaknak vannak, az enyémnél jóval nagyobbak. Többoldalú, hiteles, átfogó értékeléseket viszont ma sem találok. A napi aktualitás mindent felülír, átsző. Ijesztő, hogy nem tudjuk, mire emlékezzünk, mit és hogyan ünnepeljünk okt. 23-án. Menjünk? Ne menjünk? Hova menjünk? Kikkel menjünk? Mit mondjunk a gyerekeinknek?

Ünnep ez a nap, vagy csak hivatalos munkaszüneti nap? Piros betűs…

bl_109_56.png

OKTÓBER 23

Egy 3 éves tündéri, cserfes óvodás kislányt és babakocsis kistestvérét az anyukájuk átvitte a az ő anyukájához az ünnep előtti délután.
-       Nagyi, nagyi képzeld, ászlót festettük az oviban! –mesélte a nagy hírt a nagy ovis.
-       Kislányom, ezt úgy kell mondani, hogy zászlót –mondta a nagymama.
-       Jól van, akkor, zászlót. És alvás után, felvettük az ünnepi ruhát, mert abba kellet menni és mindenki fogta az ászlóját és elmentünk a parkba – hadarta.
-       Nyugi, nyugi, meghallgatlak, de tudod, zászló –csitította nagyanyja, az élménytől kipirosodott, lelkes gyereket.
-       Folytathatom?! És a parkban mindenki beledugta a földbe a saját ászlóját, és sokat szaladgáltunk és veszekedtünk…
-       És tudod miért vittétek a zászlót?
-       Nem, de olyan vicces volt az egész.
A nagyi már majdnem elkezdte harmadszor is a zászlós mondatát, amikor az ölében ülő hajasbaba szépségű kislány elkezdett sírni.
-       Mi baj? – kérdezte - majdnem sírva- az unokájától.  Már bánta, miért is kezdte újra ezt a zászló dolgot.
-       Az a baj, hogy az óvó néni azt mondta, hogy nem vagyok ünnepi ruhában, pedig a bordó csíkos…
-       Miért nem adtál ünneplőt erre a  gyerekre? – fordult a lányához, hangnemet váltva a nagyi.
-       Ünneplőt adtam rá, a legszebb ruháját, olvastam a hirdető falon, hogy ünneplőbe kell vinni. Fogalmam sem volt arról, hogy miért és hogy fehér blúz, sötét szoknya –nem farmer- az ünneplő az oviban!
Zavart csönd.
-       Akkor itt hagyhatom őket? Be kell vásárolnom az ünnepre. Annyian lesznek, mintha nem is tudom mire kellene készülni!
-       Hát, hogyne hagyhatnád … menj csak!
A történet hiteles forrásból származik, a nagyi mesélte el.
Már hetek óta mindenhol azt hallom, olvasom, mennyire készül az ország az 1956-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulójának, október 23-i méltó megünneplésére.
Valóban?
Ezt tavaly írtam le, de az idén is aktuális és elgondolkodtató!
Egyébként pedig … méltó ünneplés … reménykedjünk!.

77.jpg

HÓ HÓ HÓ HÓÓÓÓÓ

…helyzet van! Hó helyzet! Gyönyörű! Tenyérnyi pelyhek.
Most éppen tudok írni – működik a fejjel-vezérlőm-, most viszont nem működik az internet, behavazódott a virtuális tér is. Gondoltam elküldöm majd postagalambbal az üzenetet, de ebben a csodás hóesésben a madár se jár! Na, ebbe nem bonyolódom bele…mire befejezem, minden megváltozik és nem is erről akarok írni. 

Két –merőben más- havas történetem:

  • 1989 januárjában egyik unokaöcsém esküvőjén voltunk Erdélyben, a határtól nem túl messze. Az esküvő reggelén elkezdett szállingózni a hó. Délben a családi legénybúcsút követően autókkal elindult a násznép egy része a kissé havas úton, kikérni a szomszéd faluban lakó menyasszonyt.  Elképzeltem, hogy öltöztették a nádszálvékony menyasszonyt, hogy ne dideregjen - annyira. Fért rá a meleg ruhákból bőven. Nagyon szép lett. És a szerelem, na az! megoldotta a ruhákkal megoldhatatlant is. Fázott már menyasszony valaha? Boldogságban, sírva-nevetve lezajlott a leánykérés és lassan indulni kellett a templomba. Addigra már csodás fehér lepel borította a táját. Mi, városlakók gondban voltunk, hogy most mi lesz? Hogy jutunk el a templomba aztán, vissza a másik faluba a lakodalomba?  A helyieken nem volt nyoma sem ilyen gondnak, izgalomnak. Nem volt össznépi sokk. Adott időben a vőfély előállt egy feldíszített lovas-szánnal, takarókkal és némi pálinkával. Indulhat a menet. Télen bizony havazik, alkalmazkodjunk.  Nekem csoda volt a falu behavazott utcáin ünneplő emberek, a lovas-szán. A dombtetőről a völgyben fekvő falura átnénézve az apó házak ablakaiból pislákoló fényekkel … a bakon a kocsis, mögötte mindenki szép sorjában, összebújva. A templomban az Igen! Igen! lehelet felhőbe hangzott el, kimondása utána már járt az egymást melengető ölelés a fiataloknak is. Kiharcoltam persze, hogy a szánon ülhessek, mintha közöm sem lenne a menetet képező, hóval küzdő, rém ideges autósokhoz. Az úton is az időben is minden csúszott. A fiatalok és az őket hozó násznép 2 óra késéssel érkezett meg a lakodalomba, éés háát , voltak más szokatlan részletek is, de ezeket fedje a feledés homálya. A havas esküvő romantikus élmény maradt a mai napig! Nem mellesleg a  házasság is tart a mai napig. Igaz mese volt.
  • 2011 január végén már  fél éve a negyedik emeleten laktunk. Az első itt töltött telünkön sok hó esett. Hólapátot vettünk, hó eltakarítás céljából.  Egyik havas napon egy barátnőm telefonált: ..add Szabolcsot, ő felírja? Nem tudom adni, havat lapátol. Hol? Az erkélyen. Hülyéskedsz!? Nem, tényleg! És valóban így volt. Ráadásul teljesen természetes volt, eleinte még szórakoztató is. A hómunkások rendesen nekiöltöztek a lapátolásnak, ahogy az húsz négyzetméter letisztításához kell. Közben szolid hógolyózás, még szolidabb hóember. A végén piros arccal jöttek be. Aztán forralt-bor, fülig érő mosolyok! De aznap mégegyszer, másnap is … nyűggé vált a hólapátolás.  Itt nincs vége a havas kalandunknak, mert két hét múlva az összelapátolt hóhegyek hirtelen olvadásnak indultak, zúdult –volna- le a hólé a negyedikről a járókelők nyakába. Ezt nem engedtük meg magunknak. Lovagiasan behordtuk a fürdőkádba és hagytuk olvadni a hajdan hófehér, mára galambszürke hólét a lefolyóba. Majd, nem kis erőfeszítéssel kisúroltuk a kádat. Vidéki rokonaim pukkadtra röhögték volna magukat, ha látták volna a mi hó-dolgunkat.

Nagyon szeretem a hóesést, a havat, de nem a városban, nem munkaidő kezdetén és végén, amikor időre kell menni a gyerekért, amikor nem tud járni a kenyeres… Nem praktikus. Pedig mennyire vártuk már a telet!
Lehet, hogy most sikerült addig húznom az időt, amíg lett internet, helyreállt a városi közlekedés, nincs elzárt település, már a Balaton vízszintje is az ideálisra emelkedett, kell ennél több?
Gyorsan befejezem mielőtt jön az árvíz, a belvíz valamint késői következménye a szúnyoginvázió. Látok ám a havon túl is, ha akarok, de most nem akarok, olyan szép! Itt a negyediken, a meleg szobából kinézve …

süti beállítások módosítása