Nem írom le azt a szót, ami tav-vel kezdődik és asz-al végződik, mert úgyis mindenki erről beszél, a levegő is ezzel van tele - meg virágporral. Szerencse, hogy a csapból még víz folyik!
Csoda, ami történik. Szemmel láthatóan nőnek a nővények, zöldülnek a fák. Már-már esőre vágyunk.  Abban a szerencsés, szerencsétlen – nem kívánt szó törlendő- helyzetben vagyok, hogy az ágyam végétől egy jó méterre kezdődik az erkély, ahol telel, nyaral a növényeim egy része. Némelyik már a hó alatt is rügyekkel húzta meg magát, mások még csak most ébredeznek, de az árvácskák már színes divatbemutatóval froclizzák egymást. Nem baj, jöjjön csak a színorgia. Az erkélyt és az ott folyó életet rendszeresen, sokat látom, nem azért, mert ágyban-fekvő vagyok, hanem azért, mert bizonyos élettani esemény közel négy óránként visszaszólítanak egy-egy húsz percre. Így hát 4 óránként követhetem a változásokat. Látványos! Pár mm órák alatt. Valaki azt mondta, hogy a növényeknek most kell behozniuk a három hetes lemaradást. Igyekeznek is, nem lehet panaszunk.

Van élet a hó alatt, 2013. március 27.

A napsütés mégis más, 2013. április 15.

Bámulatos, amit a természet produkál. Az egyik fügefámon van egy párányi mini tél-túlélő füge. A szakirodalom szerint nyár elején beérhet. A későbbi virágai(!) őszre érnek be. Tavaly már megkóstoltuk az első termést, sokfelé osztva. Alig várom, hogy ontsa a gyümölcsét, ami a virága.

Füge, 2013. április 14.

Az erkélyen és a bővebb látókörömben állatok is vannak természetesen. Már vannak méhek, tényleg szorgosak! Van néhány közöttük, aki személyes ismerősként megjelenik minden reggel és délután. Órát lehetne hozzájuk igazítani. Jönnek idegen méhek is, jut nekik is virágpor. A kolibri méretű darazsakért nem rajongunk! Tavaly betévedt egy szép méretes példány a szobámba. Engem gyorsan letakartak egy lepedővel. Szegény szabadulni vágyó darázs néha nekiröpült az ablaknak, akkorát szólt! Nagy küzdelem után, mindenki élve megúszta. Ez persze kis dolognak látszik ahhoz képest, amikor a Hajós utcai lakásunkba betévedt egy denevér. Gyorsan a fejemre húzták a paplant. A hajam lógott csak ki. Akkor valódi pánik volt! Nehezen találtunk fogást a problémán. Rémes volt! Végül, ott is mindenki élve távozott. Hú, de csúnya volt az a kis állat.
Tábort vernek itt időnként egész pici fura élőlények, első pillantásra nem is látszanak, másodikra hangyának vélem, aztán valaki beszól „nem tetű?” Kész! Abban a pillanatban megy a növény –állatostul- az elkülönítőbe. Minden betegért küzdünk. Mániás vagy! –szokta ilyenkor mondani az anyu. (Örökség ez is, -mármint a mániásság- nem csak a toronyóra- gondolom ilyenkor.)
Vannak nagy testű ragadozóink is, álságos dalnokok, akik zuhanórepülésben érkezve leeszik a rügyet az ágról, jó izléssel kiválogatva a legfrissebbeket, aztán gyorsan kieszik a magot a földből, végül percek alatt szétfürdik a földet a cserépből. Mindez a távoltartásukra földbeszúrt, észvesztően pörgő-forgó, sárga alkalmatosságtól 10-15 centire zajlik. Végül a kis szemétláda felül a korlátra és farkasszemet néz velem. Velem! Aztán, huss. Nem barátom a feketerigó!
A mi lakóparknak nevezett telepükön gazdag a madárvilág! Nem gondoltam volna, hogy a negyedik emeleti lakásunkban fogom életem legtöbb madártani tapasztalatát gyűjteni. Igaz, városi madarakkal élünk együtt, akik már génmódosultak, a természetben élő vidéki rokonokhoz képest. A városi galambok beképzeltek, dagadtak, telhetetlenek, pofátlanok és nem tartják be az alapvető higiénés szabályokat sem. Nem arra gondolok, hogy WC használat után, moss kezet! De az illemhely megválasztásra figyelhetnének. Fertőzést sem kötelező terjeszteni!
Sok sirály is van a környéken. Velük nem lenne bajom, ha nem láttam volna Hitchcock: Madarak című filmjét. Az itteniek nem nagyok, szerény dunai madarak, nem zavarjuk egymás köreit. Téli, csapatos kirándulásaik, nagyon szórakoztatóak. Repkedésük gyakran céltalan örömrepülésnek látszik.
A szarkák tényleg imádják a csillogó tárgyakat és kíváncsiak és valóban lopnak is. Egy kint felejtett fényes papírdarabért simán megkockáztatják, hogy bekukkantanak az erkélyre. Válogatás nélkül lopkodják a csillogó tárgyakat, biztos mást is. Gyakran széttárt szárnyakkal röpködnek a fejünk fölött. Ilyenkor jól látszik, hogy milyen elegáns szép madarak. Olyan műrepülő mutatványokat adnak elő, időnként frászt kapok, hogy „most jön be!” De nem, a fal előtt egy kicsivel irányt váltanak!
A veréb szép madár, a felénk repkedők kimondottan csinosak. Nem szürkék, egyáltalán.
A kis madár gyerekek nagyon helyesek! Amikor repülni tanulnak…édesek, bentről nézve nagyon izgalmas és mókás!

Számtalan tudománytalan megfigyelésem van még a madarak titkairól. Amikor a szobából nézem őket, gyakran gondolom azt, hogy igazán nem rendes dolog kifigyelni másokat … de olyan jó!

A belvárosban laktunk, egy 1892-ben épült ház harmadik emeletén, szép nagy, tágas, világos polgári lakásban.  Az operaház tőszomszédságában. Én, tudatlan vidéki, azt hittem, hogy a polgári lakásban lakó polgárok mások, mint mi nem polgári lakásban élő polgárok. Jobban élnek, gazdagabbak, polgáribbak. Hát a valóság?  Kiábrándító volt, legalább is a mi házunkban. …pedig kovácsoltvas volt még a cselédlépcső is. Gyönyörű lépcsőből volt szép számmal a házban, a kaputól 99 darab vezetett a lakásunk ajtajáig. A költözés napján 19 és félszer tettem meg a földszint és a harmadik közötti szintkülönbséget. Az utolsó fél, fölfelé, nagyon nehéz volt. A szívem vitt haza, nem a lábam. 
            Nagyon szerettünk itt lakni. Nem zavart minket a három emelet. Egyetlen, olyan emlékem van, amikor a lépcsősor barátságtalan ellenfél volt. Minden szempontból rendkívüli eset: hajnali 2 és 3 között történt, hogy a kicsit lázas, nagyon alvó, 25 kilós Szabolcsot felcipeltem. Rajta kívül lógott rajtam még néhány szatyor. Már az indulásnál fáradt voltam. A gyerek is a csomagok is próbáltak szabadulni sanyarú helyzetükből. Szabolcs egyre beljebb csúszott a hozzá képest óriási hálózsákban és az egész szundikáló pakk lejjebb és lejjebb araszolt rajtam. A csomagok kezdtek tőlem megszabadulni, alig hallhatóan. Közben a lépcsőház-világitás állandóan lekapcsolódott, energia tudatos polgári ház volt a miénk. Nehezen értünk föl és akkor még elő kellett varázsolnom a kulcsokat a sötétben. Mikor már majdnem bejutottunk, nyílt a mellettünk levő lakás ajtaja és szomszédnénink kiszólt, hálóingben, kócosan: Ja, csak maga az! Azt hittem jött valaki!  Nagy nehezen bejutottunk. Végre a fiamat beejthettem az ágyába, lefeküdtem mellé a parkettára és a „jajdejóitthonvagyunk” gondolattal erőt vettem magamon és elindultam összeszedni hátrahagyott cuccaink.
            A baleset megváltoztatta az emeletekkel, lépcsőkkel kapcsolatos álláspontom (is).  Megváltozott a tulajdonostársak (nem egyszerűen: lakók) és a köztem levő viszony is. Egyetlen lakótárs volt például, a sötét, vizes belső udvari lakásban lakó, valaha jobb napokat látott, alkoholista hölgy –ez nem poénos szavak sorozata, ezek tények-, aki a baleset után meglátogatott. Mosolyogva váltottunk pár szót, ha néha találkoztunk. Mindenki más elzárkózott tőlem hosszú évekig, pedig a mozgó függönyök mögött, kíváncsi szemek figyelték sajátos életünket.
            Továbbra is nagyon szerettünk itt lakni. De már zavart a három emelet. Jó lett volna, közelebb lenni a természethez hiányzott a lehetőség, hogy bármikor elmehessek bárhova.  Igaz, ha nem itt lakunk, senki nem ismerte volna meg a szemközti ház öncélú szobordíszeit, senki nem csodálta volna önként olyan kitartással, mint én. Ezt láttam az ágyamból 12 évig. Egyszer, egy közepesen átgondolt gondolattól vezérelve szerettem volna liftet építtetni, megkönnyítendő a magasan lakók életét, köztük a magunkét, kerekesszékkel kiegészítve. A polgárok ökölrázós tiltakozásába fulladt a kezdeményezésem. Akkor tudtam meg, hogy a háznak lelke van!  Rosszul fogtam hozzá, beletapostam, mármint a lelkébe. Barátaink, ismerőseink, mind azt javasolták, hogy költözzünk el, minél hamarabb, lehetőleg kertes házba, szabaduljunk ki a belvárosból. Mi tudtuk, hogy a költözés lehetetlen, egy bonyolult tulajdonjogi okból. El kellett fogadni ezt a helyzetet. De a lakás és az itt-lakás számtalan előnyét, nagyon élveztük. Az operába, el sem kellett menni és nyáron lehetett élvezni a zenét az erkélyen. Filmforgatás minden második héten. Itt ült a kapuban napokig Spielberg, (csak egy példa). Tüntetések páholyból. Könnygáz, de csak mutatóban. Drágaság. Márkás üzletek. Minden közel, kiváló közlekedés.
            Szerettünk a város közepén élni. Róttuk az emeleteket, amik egyre nőttek. Ami engem illet, eleinte hordággyal vittek le és hoztak fel a magán mentő szolgáltatok emberei. Később kerekesszékben ülve vitt le és hozott fel, két ember. Kollégáim, barátaink az én segítő emberemmel. Nincsenek szavak, amikkel jól vissza tudnám adni azt az irgalmatlan érzést, amit ilyekor átéltem. Minden lépcsőfoknál, lélegzetem visszafojtva aggódtam, nehogy baja essék azoknak az embereknek, akik le-fel vittek + a 35 kiló kerekesszéket. Visszagondolni is szörnyű. Később gépesítve közlekedtünk. A gépesített lépcsőzés, a kreatív mérnököket is ámultba ejtő lépcsőjáróval zajlott. Ültem a kerekesszékben, majd a székre illesztették a lépcsőjárót, ami rémes csattogó hangot generálva lépkedett lépcsőről lépcsőre, 99 kis ütést mérve a gerincemre. A 100 éves márvány lépcső is tiltakozott, próbált kicsúszni alólunk, pláne, ha még pár csepp víz is besegített. Emberpróbáló megoldások voltak. VOLTAK! Mert egyszer csak ügyvédi bravúrok sorozatával végre miénk lett lakásunk.        

            Abban a pillanatban elviselhetetlen lett a három emelet. 12 évet éltünk az emeletek csapdájában. Hamarosan elköltöztünk. Ismerőseim, akik nem voltak részesei az utolsó félév történéseinek, először igazolva érezték magukat, a költözés hírét hallva. Végre! Már, rég meg kellett volna, lépni! Na és kertes ház? Nem. Sorház? Nem. De kert azét van? Nincs. De kert kapcsolat? Nincs. Földszint? Nem. Hát akkor? Negyedik emelet. De lift van! 

Felcseréltük harmadik emeletet a negyedikre. Terézvárost, Újpestre. Egyetlen lépcsőt sem kell megtenni és kint vagyok a házból, egy ember segítségével. Két emberrel pedig, bármikor bárhova! Szabadság! Minőségi különbség! Kilátás a szabadsághegytől, a budai hegyeken, Csobánkán, Szentendrén át a váci kőbányáig –igaz a kettő között van egy kis takart rész. A felhők karnyújtásnyira, a paplanrepülők látótérben, az erkélyen terem a saját fügénk! Kérdem én: kell ennél jobb? Válaszolom én: kell, mindig kell jobb! De költözni nem szeretnék. 

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! Jó idő, virsli, vurstli, sör, zene, városliget.

A jövő kedden: JELES NAPOK