Az idén is sikerült óriás tojásfát állítanunk.

A tojásokkal megrakott barkacsokor régi szilkében áll a komódon. Ebben a cserépedényben a ’60-as évek végén erdélyi nagyanyám küldött nekünk szilvalekvárt Sopronba. Az edény falán most is ott vannak az üstben főtt szilvalekvár nyomai. Nem volt szívem lesikálni az odaszáradt cseppeket. … senki nem tudta volna meg a családi titkot, ha el nem fecsegem, itt is…

Legszívesebben a maga valóságában mutatnám meg ezt a gyönyörűséget mindenkinek és el is mesélném az egyes tojások történetét 1997-től napjainkig.
Erre is sor kerül …

A tojások készítői: Daru Péterné –Eszter, a Népművészet mestere/2013, Kustánczy Zita, Szlávikné Búzás Irén, Nemes Hajnal, Osváth Angéla, Pénzes Tímea, Széles Éva, Által Anikó, Orosz Anita, Nassim Timi, Szikra Zsuzsa és még sok –általam- név szerint ismeretlen tojás díszítő, festő, karcoló, hímző. Természetesen a tojásmesterek között van Bognár Laci, aki nincs már köztünk, a munkáit hagyta örökül.

Több, mint 20 éve, a budai vár Árpád sétányán láttam először „patkolt” tojásokat. Elbűvölten néztem, csodáltam a gyöngytyúktojástól, a strucctojásig kiállított seregletet. Amikor már sok szép hímes-tojásom volt kezdtem nézegetni a fémmel megmintázott, teleszögelt tojásokat.
(…ha a keresőbe egyszer beír az ember egy szót … beírja azt többször is! Később, már magától is megjelenik, gyanítom, hogy ezt a csapdát mások is ismerik.) Minél többször láttam, annál jobban tetszettek. Aztán kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy de jó lenne… hátha majd egyszer  … nekem is lehet ilyenem. Önigazolásul, sokaknak mutattam a patkolt tojások képeit, mindenki odavolt! Legalább is, aki beszélő viszonyban szándékozott maradni velem.
Aztán a sors 2011 márciusában, felkínálta a lehetőséget: tojásos barátnőm ismerte jól Bognár Lacit, azt a tojásdíszítőt, akinek az alkotásai a legjobban tetszettek. Megkaptam a számát, azonnal felhívtam. Nagyon kedves, mélyhangú, szűkszavú ember a vonal végén, kettő perces beszélgetésünk eredménye az lett, hogy megígérte, pár nap múlva elhozza hozzám a meg levő darabjait. Nincs sok, de azt szívesen megmutatja. A múlt héten vitt el 40 darabot a Liszt Ferenc repülőtér megnyitójára.
Vártam a találkozást, szép vászonabrosz az asztalon, verőfényes napsütés kint is bent is, legbelül ragyogás!. Végre csengetés, lassú az a lift, de ennyire? Aztán belépett az ajtón egy nagyon kedves, mélyhangú, termetes, férfiember. Nem akartam hinni a szememnek, ott állt előttem, arcán széles mosollyal az az ember, akit annak idején a Mesterségek ünnepén láttam.

Beszélgettünk, mintha rég ismernénk egymást. Kicsit zavarban volt a kerekesszék okán, én nagyon zavarban voltam a megtiszteltség okán. Vártam, hogy előkerül egy biztonságos doboz, amiben a tojások érkeztek, de nem! Néhány jelentéktelen szatyorból kerültek elő sorra a vasalt remekművek. Laci sajnálkozva mondta, hogy strucctojást most nem hozott, majd legközelebb. Elkezdett mesélni, és közben művészi összevisszaságban szedte elő a a szépnél is szebb, míves tojásokat. Otthon, a szüleinél a levegőben is népi hagyományok voltak. Édesapja szinte minden régi mesterséget gyakorolt, természetes volt, hogy igyekezett ezeket továbbadni a fiának, aki amúgy is fogékony volt erre. Az eredeti motívumok felhasználásával, egyszerű, érthető meséket alkotott, sokféle kézműves technika alkalmazásával. Életét mégis a tánc határozta meg. Alkata, dinamizmusa, áradó életigenlése, ebben a kifejezési formában okozta neki a legnagyobb örömöt. Híres népi együttesek szólótáncosaként végigropta a világot. Hatalmas sikereket arattak, szívből táncoltak, a zene, a lendület repítette őket. Hogy gyakran sajgott közben ez meg az? észre sem vették. Eredeti ruhákat viseltek, ropogós vászoninget, fényes bőrcsizmát, ha kellett sarkantyúval, ha nem kellett, a nélkül ropták, a saját örömükre. Mégis, elő nem fordult, hogy a közönség talpa ne bizsergett volna a fellépés végére. …azok a finálék! Még Rábai Miklóssal is dolgoztunk. Magunknak táncoltunk. A hideg svédek, a távolságtartó franciák, a japánok,  imádták az előadásainkat. Hát még, ha egy kis kóstoló is lett volna a bőröndökben csempészett magyaros harapnivalókból!
Élete történtének mesélése közben sorra kerültek elő a BOGNARIKUMOK. Állandóan sápítoztam, hogy le ne essenek, meg ne repedjenek, stb. Röviden, kedvesen véget vetett az aggódásomnak: mindegyiknek négy lába van, álljon meg azon! A világ körbetáncolása mellett sok volt a szabadideje és bár az egész teste táncolt, a kezei nem fáradtak el. Volt olyan is, hogy külföldi szállodai szobájában tojást díszített, másnap jött érte a megrendelő. A külföldiek vették, mint a cukrot. A japánok például a barnás színű tojásokat kedvelték. Eleinte, el sem akarták hinni, hogy igazi natúr tojás- héjon van a fém disz, mert náluk a tojás színe fehér. Fiatal korától díszített tojásokat, szinte minden hagyományos módszert kipróbált, írókázott, karcolt, de a patkolás izgatta a legjobban, eredetét tekintve a legférfiasabb formája a tojásozásnak. Hosszú évekig dolgozott saját módszere kitalálásán. Nem árulom el a nekem elmesélt műhelytitkait, nyitva az út mindenki előtt az alkotásra! A keze alól kikerült tojások motívumai a népi formák továbbgondolásai. Az gyökereikből kinövő ágak az életfa, a szív a szeretet, a nap az élet, a tulipán a szerelem és a termékenység szimbólumai. Minden tojáson van patkó. Páros számú szöggel van felszögelve. Nyitott részével fölfelé áll, hogy ott hulljon bele a szerencse és maradjon is bent! A képen látható tojásomon is van két patkó, elrejtve kissé. Hja! tessék megdolgozni érte!

Laci patkolt tojásai nehezek. A mintákat rögzítő és díszítő fényes fejű, 2-3cm hosszú szögek a tojások belsejében vannak. Némelyikben 200-nál is több hegyes szög alkot különös formát, olyan, min egy sün bundája, befelé fordítva. _{… bocs,  nem én találtam ki!}   Ha ezekre a tojásokra rá süt a nap, ragyognak a domború szögfejek, mint a gyémántok.
Legszívesebben minden tojást megvettem volna az asztalra kirakott népes csoportból. Két BOGNARIKUM boldog tulajdonosa lettem végül. Túl a tojásokon: szavakkal ki nem fejezhető élmény volt a találkozás.  Abban maradtunk,hogy hétfőn bemegy a kórházba történjen, aminek történnie kell. Készít nekem is egy olyan csavartmintás pulykatojást és jelentkezik.
Talán ő is jól érezte magát nálunk. Kifelé menet, érezve a konyhából jövő leves illatát, visszalépett „na ez hiányzott nekem a legjobban bárhol voltam a világon! a jó levesek!” Maradjon, örömmel látjuk, ebédeljen velünk! –invitáltam. Nem, nem! Finom levessel vár a feleségem! …meg, hát…ilyen bajusszal az ember nem ebédel házon kívül jóízűen! Pajkos mosollyal a szeme sarkában kiindult, de csak visszalépett: Ismerik a lestyánt! Neem? Pedig levesekbe, főzelékbe kiváló, jó ízt ad nekik. A feleségemmel az ablakban neveljük otthon az utánpótlást. Leostyánnak is mondják. Hozok legközelebb! Most tényleg indulok …Jelenkezek!

Nem jelentkezett. Hajni barátnőmtől érdeklődtem mindig Bognár Laci felől. Egyszer örömmel újságolta, hogy ott volt a népművész-egyesület rendezvényén. Sovány még, furcsa a hangja, de velük volt, tojásozik.
Idén februárban jött a hír, hogy többé nincs velünk.

FOLYTASD AZ UTAD LACI! NÉHA FORDITS RÁNK EGY EGY TELE PATKÓT!
KÖSZÖNET A SORSNAK, HOGY VAGY NEKÜNK.

Gödöllőről két dolog jutott eszembe: a kastély természetesen és - az épületek stílusát tekintve merőben más - a művelődési ház. A kastélyban sokszor voltam, a művelődési házban egyszer, pár éve gyönyörű, igényes pathwork kiállítást néztünk meg anyuval, aki a mai napig is aktív művelője a foltmunkáknak.

Mától újabb intézmények kerültek közel hozzám: a Városi könyvtár és az Idősek Otthona.

Az Otthon a vezetője látott egy Tv-riportban, a Centrál színházban előadott „Mégis, kinek az élete? című darabbal kapcsolatosan, Rudolf Péterrel zajlott együttműködésünkről és az életemről. Felkeltette az érdeklődését, hogy és mint alakultak az események, hogy élek, mit csinálok, sajátos helyzetemben. Felkért, hogy vegyek részt az Esélyegyenlőségi hét nyitórendezvényén, beszélgessünk egy kicsit. A városi könyvtárban zajlott a beszélgetés.

Talán a szükséges, hosszú bevezetés után magáról a rendezvényről: Edittel, a beszélgetés vezetőjével helyet foglaltunk középen, szemben a majdnem üres teremmel, kicsivel a hivatalos kezdési időpont előtt. Vendéglátónk magyarázkodva mondta, hogy a 10 perc késés, gödöllői szokás, várjunk még. Nem zavart, hogy néhány érdeklődő ült a széksorokban, gondoltam, megkérem majd őket, hogy jöjjenek közelebb, legalább mikrofon sem kell, jó kis bensőséges beszélgetés lesz. Furcsa volt egy kicsit a terem berendezése. Kétharmada tele széksorokkal, a másik része üres, gondoltam ez is gödöllői szokás. Aztán, egy láthatatlan varázsütésre a terem kezdett megtelni és a szék nélküli részre kerekesszékesek gurultak be, ki önállóan, ki önkéntes segítővel. Pillanatok alatt telt meg a terem. A lélegzetem elállt, a hirtelen változástól. Most mi lesz? Érdemtelennek éreztem magam, hogy itt megszólaljak. Ha egyáltalán jön ki hang a torkomon. Itt mondjak én valamit az életemről, küzdelmeimről? Ennyi sorstársnak? Szerencsére, beszélgetőtársam nem hagyott sok időt a kétségbeesés mély átélésére, szempillantásával jelezte, kezdünk.

Ahogy elkezdődött a beszélgetés, gyorsan oldódott a feszültség bennem. Bátorított, hogy Edit kezében is remegett a papír. Ő is izgult, pedig hazai pálya, sok ismerőssel.  Az igazi segítség az volt, hogy a terem levegője egyre telítődött érdeklődéssel, érzelemmel, odafigyelő szeretettel, mindkét oldalról. Szó került a színházról, családról, soproni származásomról, életünk sok apró epizódjáról, mindenről csak érintőlegesen. Sorstársaim egy-egy konkrét élethelyzetem elmondása kapcsán egyetértésük jeléül bólogattak, tapsoltak, hangosan kommentálták a hallottakat. Nyomatékot adva annak, hogy bénaságunkból, fogyatékainkból adódó, naponta megoldandó problémáink jó része szinte azonos. Megoldjuk, nem nyafogunk. Kérjük, kapjuk, elfogadjuk és megköszönjük a segítséget. Adódtak vidám pillanatok, ilyenkor együtt nevettünk székesek és kerekesszékesek, sőt a szék nélkül maradtak is, tele volt a terem. Boldog voltam, amikor a hivatalos rész után, odagurultak körém néhányan és a legtermészetesebben beszélgettünk egy kicsit, mint egy cipőben járók. Egész pontosan főleg ők beszéltek, meséltek, mondták, mondták. Dőltek belőlük is a történeteik, egyszerűen, természetesen, nyíltan, mintha ismerők lennénk, akik rég találkoztak. Ha nem lettek volna kényszerítő körülmények, jól el lettünk volna órákig, de mindenkinek indulnia kellett. Kifelé jövet, egy korombeli úr megállított és mondta, hogy ő bizony nem szereti Sopront. Mi vár rám? villant át az agyamon. Már kezdtem fogalmazni a szülővárosom melletti védőbeszédet, mikor is kiderült, hogy ő idegenvezetőkét hónapokon át naponta kellett, hogy megtegye vonattal az utat Bp-Sopron, Sopron-Bp viszonylaton. Megértettem őt, nem a várossal volt baja. Váltottunk még néhány szót, aztán botja segítségével elindult 1200 lépéses útjára hazafelé az Otthonba.

Bő két órát töltöttük Gödöllőn, sokat tapasztaltam! Csodás ajándékokat kaptam, köztük egy tojást. Vajon miért? Csak bízni tudok abban, hogy a beszélgetésen résztvevők sem múlatták feleslegesen az időt. Mindenki derűsnek tűnt.
Az Otthonba hamarosan el fogok menni. Csak hozzájuk. Várnak.
Köszönöm a meghívást Mariann! Mindenki másnak is köszönöm, aki segített! Örülök, hogy el tudtunk menni, jó volt ott lenni, volt és van min elmélkedni.
Egy újabb kis dolog az emberiség történetében, dióhéjba gyömöszölve.

… következő kedden : Életrevalók-2