Antal Zsuzsa blogja


Mi verte ki nálam a biztosítékot az Életrevalók-ból?

2012. július 10. - Antal Zsuzsa

 

Amikor megnéztem a filmet, majdnem minden jelenetet úgy éltem meg, hogy ez velem is megtörtént. Ha még nem, megtörténhet. Nem pontosan úgy, de nagyon hasonlóan. Vannak apró különbségek a film főhőse és köztem. Talán a leghatározottabb: nem vagyok dúsgazdag üzletember minden luxussal körülvéve. Tojásból sem Faberje-t gyűjtök, de ezt egyáltalán nem bánom. Bár meggondolandó! Ha anyagi problémáim átmeneti megoldásában segítség lenne egy-egy darab eladása, lehet, hogy nem okozna lelki traumát megválni tőlük, kivéve azt az egyet. A tojás, a tojás-gyűjteményem ... az más. 

Amikor új embert keresünk, mint most is, néhány dolgot leszámítva, majdnem úgy interjúzunk, mint a filmben. Eddig jól hangzik! Nem is egyszer fordult elő, hogy 20 önéletrajzot olvastunk el, mindenkivel külön egyeztettünk, több lépcsőben beszéltünk a jelentkezőkkel külön-külön. Nemcsak azért, mert nincs tágas, díszes várószobánk. Legutóbb, 4 jelölttel –legalább 20-ból indultunk- már a próbanapokon is túl voltunk, jónak látszott esetenként túl jónak és mégsem lett munkakapcsolat egyikből sem. Rémesen rossz szembesülni azzal, hogy alig találunk embert az ellátásomra. Damoklesz kardjaként lebeg a fejem fölött a lehetőség, hogy nem lesz ember, aki ellásson. Pedig nem szívességet kérek, munkát ajánlok. A körülményeim messze nem olyan jók, mint a filmben, az autóim közül sem nehéz kiválasztani az alkalomhoz illőt, adott esetben. A mi 8 éves Barnabásunk, autóparkunk egyetlen tagja. Füves és füvetlen cigit sem fogyasztok és a jövőben sem tervezem! Alulműködő tüdőm nem örülne a füstölgésnek! Viszont mi is kimozdulunk. Nem oda és nem úgy, mint ők, de majdnem. A valóságban ez sokkal összetettebb dolog, mint ahogy ezt a filmben megmutatták. Igyekszünk a háttérmunkát a háttérben elvégezni, alkalmat sem adva arra, hogy tudatosuljon bárkiben, milyen előkészület árán vagyunk ott, ahol vagyunk. Így látszott, vagyis nem látszott ez a filmben sem.
Nagyon ellentmondásos ez a helyzet nehéz érthetően leírni, megélni sem könnyű.  Az én döntésem, hogy vállalkozom-e egy dologra, vagy sem. Ha igen, attól kezdve beindul a folyamat, néha az adott esemény előtt napokkal elkezdődik a készülés, nem egyfolytában, apró lépésekben. Fontos, hogy minden rendben legyen körülöttem és velem, akkor is, ha rokont, vagy barátot látogatunk meg, vagy színházba megyünk, vagy leugrunk a piacra, ha itthon várunk valakit, meg akkor is, ha nem megyünk valahova és nem várunk valakit. A körülöttem levő emberek ezt pontosan tudják, az elvárásaimat is ismerik. Összehangoltan dolgozunk.  Ha megoldottuk a feladatokat, önfeledten tudjuk megélni azt, amiért dolgoztunk. Nem mindig sikerül a filmbelihez hasonló ideális alkatú segítőt találni, nem is ez a cél. Nem is hihető, hogy a tónustalan, négy végtagjára bénult testet egy ember jól, át tud ültetni a kerekesszékbe, bármilyen erős az illető.  A fizikai erő nem mindig a legfontosabb, ahogy azt többször láttuk a filmben is. Tudatosság, ösztönösség, elszántság, technika, empátia, alázat? Ezek keveréke és ki tudja még mi szükséges az összetett együttműködéshez.  Az empátia nem keverendő össze a gyengédséggel, kedvességgel, a sajnálattal főleg nem. Átérezni sem kell, amit lehetetlen is. A nyers-ség sem feltétlenül bántás. Jó, ha mindenki önmagát tudja adni. Még jobb, ha másikat is el tudja fogadni.  Ez természetesen rám is vonatkozik, rám mindenképpen.  A mozgatásomhoz vannak segédeszközeink, de az ember, az emberi erő nem kiváltható. Vannak mozzanatok, amik két-emberesek, egy segítő nem  elég. Sokszor az a feltétele annak, hogy elmehessek valahova, hogy egy időben tudjon velem lenni két ember, akik beültetnek a kerekesszékből az autó anyósülésébe, majd utunk céljánál az autóból át a kerekesszékbe, dolgunk végeztével ugyanez visszafelé. Néhány lépcső, az akadálymentesnek nevezett helyeken is akadhat, ha más nem a járdaszegélyek. De, hát mi tagadás, vonzó a séta esetükben a Szajna parton, nálunk a Duna parton, ami szinte végig akadálymentes és varázslatos. 

A biztosíték története, mármint, ami a film nézése közben kiverődött nálam. ld: a bejegyzés címe. A filmben van egy jelenet, amelyben Dryss, az ápoló és Phpilippe, a béna férfi egy galériában vannak egy kép előtt, ülve, állva. Mit mondjak, egy megosztó művészi értékű kép előtt.  Az ápoló, cukorka ropogtatásával próbálja gyorsítani az akkor épp csak cammogó időt. A férfi szeretne enni a cukorkából. Az ápoló készül férfi a szájába tenni egy drazsét. A férfi nyitja száját, de az ápoló meggondolja, és nem kerül a nyitott szájba semmi. Vicces!? Ez a jelenet megismétlődik. Határozottan nem vicces!. Az ápoló tekintete és a férfi tekintete kifejező. Gúnyos megalázó fölényesség, szemben a vágyakozó, kiszolgáltatott tekintettel.  A kisember visszavág a nagyembernek. A piszok-szegény a piszok-gazdagnak. Ez a jelenet a kiszolgáltatottságot egyszerűen és érthetőn fejezi ki, adódhat az bármiből. Most a bénaságból. Édes cukormázba csomagolt, jelzésértékű megjelenítése a megalázásnak és a megalázottságnak. A múlt sok jelenete pörgött le az agyamban, másodpercek alatt. A Mégis, kinek az élete? egyik jelenete is beugrott, amikor a főorvos bead egy nyugtató injekciót Kennek, az ő határozott, tiltakozása ellenére. Vannak személyes tapasztalataim arról, mit kell elviselni emelt fővel! Persze, már rég nem a cukorkáról van szó. Amióta az eszemet tudom, nagyon nehezen viselem, ha valaki visszaél a helyzetével.  Nagyon sajnáltam az illetőket, pedig sajnálni valakit az nagyon tehetetlen, megalázó érzés. Ha netán gyerek volt a kiszolgáltatott, máig tartó sebeket hagyott bennem. Alig tudtam elolvasni, filmen megnézni ezeket a jeleneteket. Nagyon bántott és bánt ma is. Most, hogy látványosan a kiszolgáltatott oldalon élek, még inkább felkapom a fejem. Talán úgy tudom kezelni a jelenséget, ha arra gondolok, vajon miért csinálja? A konkrét esetben Driss, az ápoló. Nyilván annyi, de annyi sérelem érte őt tudattalan pici korától, hogy zsigerből törleszt, apróságokkal is. Sokat változott különös új helyzetében, de belelát barátja életmódjának a fonákságaiba és tiltakozik ellene. Na, mi van! mit érsz most a pénzeddel? Amit most akarsz, nálam van! Akkor kapsz belőle, ha én akarom!
Mi hiányzik ahhoz, hogy jól mérje fel a határokat, meddig mehet el? Lehet, hogy nem érti a bizalom, a barátság és a jó ízlés fogalmakat?  Dehogynem! Briliáns a születésnapi ajándéka? Az a tánc, az a hangulat! Hová lettek a társadalmi, kori stb különbségek? Na, és a randevú ötlete?
Van boncolgatható kérdés számtalan. Lehet, hogy a cukorkás eset szóra sem érdemes, túlértékelem. Akkor viszont máshol kell az okot keresnem, mert oka van mindennek. 

De a hibaelhárítás egy biztosíték lecsapás esetén gyer-mek-já-ték manapság. Felnyomjuk a kis kapcsolót és kész! Vagy mégsem? a szomszédnál is sötét van! nna! az egész kerületben sötét van! nem működik a telefon, hol a mobil? tegnap még itt volt egy hülye gyertya! ok megvan, de a gyufa is most tűnik el… folytathatnám, de fölösleges. Egyszer csak megtaláljuk a lecsapódott biztosítékot, helyreáll a rend a világegyetemben, egy kis fogadkozás, hogy ezentúl mindig a helyén lesz a zseblámpa, működő elemmel stb.
A cukorkaevés végén azt gondoltam, köpd a pofájába, törlessz helyettem is! Philipp nem tette meg nekem ezt a szívességet, a gondolatai már máshol jártak. 

A saját gondolataim is máshol járnak már.

A jövő kedden: a családi fészek melege

 

Harmadikról negyedikre

A belvárosban laktunk, egy 1892-ben épült ház harmadik emeletén, szép nagy, tágas, világos polgári lakásban.  Az operaház tőszomszédságában. Én, tudatlan vidéki, azt hittem, hogy a polgári lakásban lakó polgárok mások, mint mi nem polgári lakásban élő polgárok. Jobban élnek, gazdagabbak, polgáribbak. Hát a valóság?  Kiábrándító volt, legalább is a mi házunkban. …pedig kovácsoltvas volt még a cselédlépcső is. Gyönyörű lépcsőből volt szép számmal a házban, a kaputól 99 darab vezetett a lakásunk ajtajáig. A költözés napján 19 és félszer tettem meg a földszint és a harmadik közötti szintkülönbséget. Az utolsó fél, fölfelé, nagyon nehéz volt. A szívem vitt haza, nem a lábam. 
            Nagyon szerettünk itt lakni. Nem zavart minket a három emelet. Egyetlen, olyan emlékem van, amikor a lépcsősor barátságtalan ellenfél volt. Minden szempontból rendkívüli eset: hajnali 2 és 3 között történt, hogy a kicsit lázas, nagyon alvó, 25 kilós Szabolcsot felcipeltem. Rajta kívül lógott rajtam még néhány szatyor. Már az indulásnál fáradt voltam. A gyerek is a csomagok is próbáltak szabadulni sanyarú helyzetükből. Szabolcs egyre beljebb csúszott a hozzá képest óriási hálózsákban és az egész szundikáló pakk lejjebb és lejjebb araszolt rajtam. A csomagok kezdtek tőlem megszabadulni, alig hallhatóan. Közben a lépcsőház-világitás állandóan lekapcsolódott, energia tudatos polgári ház volt a miénk. Nehezen értünk föl és akkor még elő kellett varázsolnom a kulcsokat a sötétben. Mikor már majdnem bejutottunk, nyílt a mellettünk levő lakás ajtaja és szomszédnénink kiszólt, hálóingben, kócosan: Ja, csak maga az! Azt hittem jött valaki!  Nagy nehezen bejutottunk. Végre a fiamat beejthettem az ágyába, lefeküdtem mellé a parkettára és a „jajdejóitthonvagyunk” gondolattal erőt vettem magamon és elindultam összeszedni hátrahagyott cuccaink.
            A baleset megváltoztatta az emeletekkel, lépcsőkkel kapcsolatos álláspontom (is).  Megváltozott a tulajdonostársak (nem egyszerűen: lakók) és a köztem levő viszony is. Egyetlen lakótárs volt például, a sötét, vizes belső udvari lakásban lakó, valaha jobb napokat látott, alkoholista hölgy –ez nem poénos szavak sorozata, ezek tények-, aki a baleset után meglátogatott. Mosolyogva váltottunk pár szót, ha néha találkoztunk. Mindenki más elzárkózott tőlem hosszú évekig, pedig a mozgó függönyök mögött, kíváncsi szemek figyelték sajátos életünket.
            Továbbra is nagyon szerettünk itt lakni. De már zavart a három emelet. Jó lett volna, közelebb lenni a természethez hiányzott a lehetőség, hogy bármikor elmehessek bárhova.  Igaz, ha nem itt lakunk, senki nem ismerte volna meg a szemközti ház öncélú szobordíszeit, senki nem csodálta volna önként olyan kitartással, mint én. Ezt láttam az ágyamból 12 évig. Egyszer, egy közepesen átgondolt gondolattól vezérelve szerettem volna liftet építtetni, megkönnyítendő a magasan lakók életét, köztük a magunkét, kerekesszékkel kiegészítve. A polgárok ökölrázós tiltakozásába fulladt a kezdeményezésem. Akkor tudtam meg, hogy a háznak lelke van!  Rosszul fogtam hozzá, beletapostam, mármint a lelkébe. Barátaink, ismerőseink, mind azt javasolták, hogy költözzünk el, minél hamarabb, lehetőleg kertes házba, szabaduljunk ki a belvárosból. Mi tudtuk, hogy a költözés lehetetlen, egy bonyolult tulajdonjogi okból. El kellett fogadni ezt a helyzetet. De a lakás és az itt-lakás számtalan előnyét, nagyon élveztük. Az operába, el sem kellett menni és nyáron lehetett élvezni a zenét az erkélyen. Filmforgatás minden második héten. Itt ült a kapuban napokig Spielberg, (csak egy példa). Tüntetések páholyból. Könnygáz, de csak mutatóban. Drágaság. Márkás üzletek. Minden közel, kiváló közlekedés.
            Szerettünk a város közepén élni. Róttuk az emeleteket, amik egyre nőttek. Ami engem illet, eleinte hordággyal vittek le és hoztak fel a magán mentő szolgáltatok emberei. Később kerekesszékben ülve vitt le és hozott fel, két ember. Kollégáim, barátaink az én segítő emberemmel. Nincsenek szavak, amikkel jól vissza tudnám adni azt az irgalmatlan érzést, amit ilyekor átéltem. Minden lépcsőfoknál, lélegzetem visszafojtva aggódtam, nehogy baja essék azoknak az embereknek, akik le-fel vittek + a 35 kiló kerekesszéket. Visszagondolni is szörnyű. Később gépesítve közlekedtünk. A gépesített lépcsőzés, a kreatív mérnököket is ámultba ejtő lépcsőjáróval zajlott. Ültem a kerekesszékben, majd a székre illesztették a lépcsőjárót, ami rémes csattogó hangot generálva lépkedett lépcsőről lépcsőre, 99 kis ütést mérve a gerincemre. A 100 éves márvány lépcső is tiltakozott, próbált kicsúszni alólunk, pláne, ha még pár csepp víz is besegített. Emberpróbáló megoldások voltak. VOLTAK! Mert egyszer csak ügyvédi bravúrok sorozatával végre miénk lett lakásunk.        

            Abban a pillanatban elviselhetetlen lett a három emelet. 12 évet éltünk az emeletek csapdájában. Hamarosan elköltöztünk. Ismerőseim, akik nem voltak részesei az utolsó félév történéseinek, először igazolva érezték magukat, a költözés hírét hallva. Végre! Már, rég meg kellett volna, lépni! Na és kertes ház? Nem. Sorház? Nem. De kert azét van? Nincs. De kert kapcsolat? Nincs. Földszint? Nem. Hát akkor? Negyedik emelet. De lift van! 

Felcseréltük harmadik emeletet a negyedikre. Terézvárost, Újpestre. Egyetlen lépcsőt sem kell megtenni és kint vagyok a házból, egy ember segítségével. Két emberrel pedig, bármikor bárhova! Szabadság! Minőségi különbség! Kilátás a szabadsághegytől, a budai hegyeken, Csobánkán, Szentendrén át a váci kőbányáig –igaz a kettő között van egy kis takart rész. A felhők karnyújtásnyira, a paplanrepülők látótérben, az erkélyen terem a saját fügénk! Kérdem én: kell ennél jobb? Válaszolom én: kell, mindig kell jobb! De költözni nem szeretnék. 

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! Jó idő, virsli, vurstli, sör, zene, városliget.

A jövő kedden: JELES NAPOK

süti beállítások módosítása