Antal Zsuzsa blogja


VELENCEI ÁLOM

Bejegyzés alcíme...

2013. május 07. - Antal Zsuzsa

Végre fagyi szezon!
Ha jól emlékszem, régen nem is lehetett fagylaltot kapni éven-át azaz egész évben. Gyerekkorunkban Sopron két leghíresebb cukrásza a Hoffer és a Hofman volt. Mi, az előbbit látogattuk gyakrabban, amikor vasárnaponként családi sétára mentünk. Elől Edit és én, mögöttünk a szüleink, rendszerint karonfogva. Az ötvenes évek végén, a hatvanas években nem volt még sokféle fagyi, vanília, csoki, citrom, puncs, néha karamell mint alap és eper, málna idényjelleggel. Tutira gyümölcsből, aroma nélkül. Kétféle méret létezett, az 50 filléres kisgombóc, és az 1 Ft-os nagygombóc. Nem részletezem a családi vitákat, ezek apu tűréshatáráig tartottak, hogy miért csak ekkora…, miért nem …, bezzeg az anyu két 1foritosat kapott. Vegyesen! Majd, ha nagy leszek … gondoltam.
Lássunk csodát, nagy lettem! Annyira mindenképp, hogy fagyi ügyben teljes önállóságom volt - a balesetig. Változik a világ, ez a fagylalt fejlődéstörténetén is követhető. A választék óriási, ízben, színben, állagban és árban is. Ma már vannak fagylalt mesterek, akik kreálják és diktálják a divatot. Kivételes szerencsénk van, mindig van a lakásunk közelében egy, két, há… jó fagyizó. A lakásunkhoz közel az egyik helyen, keddenként fél áron mérik a hűsítő gombócokat. Itt az egyik kedvencem a velencei álom, már a neve megéri az ára felét. Végül is keddenként ingyen van, csak a nevét kell megfizetni!
Ez a kép akkor készült, amikor még én sem éltem, pedig elég régi vagyok már. Az unatkozó 6. számú fagylaltos fiú arra vár, hogy a pózoló kislány döntsön, melyiket is válassza a lehetséges kétféléből:

57_1s.jpg

Pár szó Velence krémes álmáról.  Volt egy hely az Accademia mellett, oda nagyon jó lett volna egy fagyi-bérlet! Ott minden lapáttal egy velencei álmot kaptam a jóképű olasz fagyistól. Csinos hölgyek nagyobb lapáttal, nem azért, de  ...
Ha már Velence szóba került: ugyanabban a kiskoromban, - amikor a fagyis történettel adtam közre családi titkaink egy gombócát- akartam, de nem tudtam megfejteni a „késő bánat, ebgondolat” közmondás jelentését. Rontott a helyzetemen, hogy késő bánat, ebgondola formában kerestem a megoldást, nem nagyon tudtam mit kezdeni a t-vel az ebgondola a végén, biztos nem a múlt idő jele, de ha ott van, legyen! A késő bánat nem izgatott, majd később. Tudtam, mi az eb, mi a gondola, így hát minden okom megvolt arra, hogy komolyan, vegyem a dolgot. Az eb-gondola, mint velencei jármű, szereposztásán sokat törtem a fejem: eb a gondolás, vagy az utazó, esetleg mindkettő? Annyit nevettem magamban az utóbbin, az eb, mint-gondolás áll a díszes gondolán, a népes alom ugra-bugrál romantikára vágyó szülei körül. Bidres-bodros ruhában a kutya kislányok, mellényes csokor-pórázos öltözékben az eb legénykék. A legviccesebb mind közül a gitáros eb, aki mély átéléssel vonyítja az „Oh sole mió-t. Ezt így játszottam el magamban többször is, az ebek iránti teljes tisztelettel, a kifigurázás szándéka nélkül. Aki volt már gyerek, pontosan tudja, miről beszélek. Aki ma is az, maradjon gyerek amíg csak lehet!
Mi lenne, ha ezek közül választana képzeletem kutya- családja? Adják meg a módját!

57_2s.jpg

Már értem a közmondás jelentését régóta. De tényleg, miért pont az eb? Azért, mert az eb ura fakó? Ráadásul, eben guba? Öreg, tisztességben őszülő pulin mákos-guba? 

Korábbi ebes, kutyás bejegyzések:
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/06/12/felhok_768
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/10/16/ur_es_kutya
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/10/24/ur_es_kutya_a_magam_olvasataban
http://eselyegyenlotlen.blog.hu/2012/11/27/ur_es_kutya_harmadszor

ÉLETREVALÓK - MrA

Tavaly  December 25-én, csúcsot döntöttem, negyedszer néztem, néztük meg az ÉLETREVALÓK című francia filmet. Kényelmetlenül helyet foglaltam halmozottan kényelmetlen kerekes-székemben és teljes odaadással néztem. Folyamatosan és nagyon irigykedtem Philippe kerekes-székének karfájára, pontosabban karfáira.
A történet: „Az ejtőernyős baleset után kerekes-székbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára.”
Az egyik főszereplő, állapota szinte azonos az enyémmel. A helyzetünk is nagyon hasonló. Kivéve azt a szóra is alig érdemes eltérést, hogy ő egy dúsgazdag üzletember, én pedig az utolsó tartalékaimat felélő, a létfenntartás költségeinek előteremtéséért küzdő szervező vagyok. Egyébként, mindketten nyakunkat szegett bénák vagyunk. Felháborító módon, életszerű életet akarunk élni, bár részleteiben másképp, ki-ki a maga módján.
Ezt elöljáróban a „filmvígjáték” margójára. Jó szívvel ajánlom, nézze meg, aki nem látta. Másfél óra, reklám nélkül. 

Nem dicsekvésből mondom, de nekem is volt egy extravagáns ápolóm. Alulról jött, de nem annyira, mint Driss. Nem én választottam őt, az akkori nővérszolgálat cserkészte be, szükségmegoldásként, nem volt más. Vékony srác volt, de nagyon erős meglepően jó, speciális ápolási gyakorlattal. A továbbiakban: MrA. Egyedül ki tudott volna ültetni a fotelba, vagy a kerekes-székbe, ha az első próbálkozás után nem tiltakoztam volna oly hevesen … De tiltakoztam, így hát elbizonytalanodott, hozta az emelőt. Az első nap átszervezte volna az életem, ha kicsit nem figyelek. Óriási élmény volt például minden étkezés a segítségével! Rendelt a konyhánkból, mint egy pincér, mintha nem az ő feladata lett volna az elkészített étel tálalása. Étkezés közben úgy kezelt, mint értelmi fogyatékos felnőtt és egy rosszcsont csecsemő keverékét. Mindaddig, mígnem úgy becsuktam a szám egy gügyögő, bárgyú poénját követőn, hogy rajtam kívül csak sebész tudta volna kinyitni. Feladta! Nyitott számmal emlékeztettem ide vonatkozó mondásomra: nem hülye, béna! Az első műszak befejezése után, reggel lekuporodott az ágyam mellé és azt mondta, hogy rohadt, szemét a világ. Ő, az egészséges pénzt keres a bénaságomból adódó rászorultságomból. Forog a gyomra ettől, nem tudja, hogy jön-e még! Jött, erről többet nem esett szó. MrA, Adidas rajongó volt, fülétől a fa..opparodon, talpáig. Fülbevalótól cipőig. Ez utóbbival úgy ismerkedtem meg, hogy amikor belépett a lakásajtón 46-os cipőjét két elegáns bokamozdulattal megküldte az előszobán és a nappalin át bízva abban, hogy a 12 méterre levő erkélyajtó megállítja a cipők repülését. Ellenkező esetben a Hajós utca rossz helyen tartózkodó népe cipőbecsapódást szenvedett volna. A rúgást hangos –hellómegjöttem! kiáltás kísérte. Ki jött? kérdeztem válaszul, ha volt kedvem felvenni a kesztyűt. Apropó kesztyű! A filmben is többször feltűnik – diszkréten, jelzésértékkel. Fontos kellék, az ápolás higiénés mozzanataiban, az anyagcsere produktumok eltávolításánál a kölcsönös fertőzés megelőzésében és sorolhatnám. MrA nem használt kesztyűt. Ez az ő döntése volt, nekem nem okozott problémát. Illetve! Jegelni kellett valamit és ezt vízzel töltött mélyhűtött gumikesztyűvel tette. Egy alkalommal MrA rálépett a nagyjából felolvadt, jégkásával teli kesztyűre. Vicces látvány volt, nyomdafestéket nem tűrő kísérőszöveggel. Egy másik alkalommal látta, hogy a komód alól egy nagyméretű, fél-negyedig kész puzzle lóg ki. Szabolcs(12) és barátai hetek óta dolgoztak az összerakásán –erősen változó aktivitással. Emberem megkérdezte, hogy befejezheti-e reggelre? Áá, az lehetetlen ennyi idő alatt és még anyu is…(mint hátráltató tényező). Nem vitatkoztak sokat Szabolccsal nekiálltak, haladtak is rendesen. Jó volt nézni. Aztán egy hullámvölgynél a fiam távozott, mondván: kész, vége, lehetetlen befejezni. Csak fehér darabkák maradtak százan, százötvenen. Reggelre kész lett! és még én is belefértem. Két óránként fordított az ágyban, ilyenkor kicsit kibeszéltük a puzzle építés állását.
Rövid együttlétünk csúcspontja az volt, amikor egy nagyobb társasággal, felmentünk a Normafához. Nos, az a kerekes-székes rodeó, amiben ott részem volt, azóta is rémálom kategória. Biztonsági öv nélküli ámokfutás zajlott. „Vigyázzanak! Jövünk! Nem látják, hogy beteget tolok!” Ugráltak előttünk kicsik és nagyok. Ordítva tiltakoztam, hogy ezt ne! ez borzasztó! Azonnal vegye ki valaki ennek az őrültnek a kezéből a székem! Mire MrA „Nem kell betojni! Meglátom milyen k…va jó lesz! Tudja ő mit csinál! A kórháziakkal gyakran jár erre, ismer minden kis buktatót!” Amikor végre jó kezekbe kerültem próbáltam lazítani, élvezni a kilátást, töltekezni a nap hátralévő részére.
Ki volt ő? Korábban mentőzött, az volt az ő világa. Pörgés, készenlét a veszély elhárításra. Állandó kihívás. Minden adottsága megvolt hozzá, hogy ezt profin művelje. Határtalan lustasága legyőzte őt ebben! A végletek embere volt. A leggyakrabban durva, mint smirgli. De, tudtommal ő volt az egyetlen – a meglehetősen gazdag választékomból – aki gyakran összekészítette váltótársának a vesetálat - ha szólok, hogy katéterezzünk, fel lehetett kapni és nem kellett adott esetben kapkodva összerakni 4-5 eszközt a speciális vizeletürítéshez. Kicsi dolog, de ebben a nagyon bonyolult kapcsolatrendszerben ez az apró figyelmesség a kolléga felé, nem szokványos. Tisztaság mániás volt. A végletekig tisztán tartatta a környezetem is. Követelt a kollégáitól, mint egy főnök. Állandóan „beszólt” mindenkinek a hátam mögött, az érdekemben. 
Utólag poén, de akkor tragédia volt a sportműsorokra szorítkozó Tv nézés. MrA a műsorkezdésig hátralevő időtől függő gondossággal elhelyezett az ágyban, a szokásos módon. Ő is elhelyezkedett a Tv-vel szembeni kanapén, zoknis lábait - lazán keresztbetéve - feltette a 80 éves intarziás körasztal szélére. Tovább is van, írjam még?
Rövid ideig dolgoztunk együtt. Én kezdeményeztem, hogy ne jöjjön többet. Nehezen viseltem a trágárságát, otrombaságait. Nem lett volna szerencsés, ha kiskamasz fiamnak mintaként szolgál vagánynak tűnő viselkedése. Ő maga szeretet-hiánnyal küzdött, jobban érezte magát nálunk, mint ahogy arra számított.
Sokszor megfordult azóta a fejemben, hogy felhívom , jöjjön, segítsen például elmenni valahova. Eddig nem hívtam. Csak a Normafás kirándulást tudnám feledni!
Sokat kaptam tőle a puzzle befejezésén túl is. Bízom abban, hogy ő sem csak fizetést kapott tőlem. Ha felismeri valaki MrA-t, az nem a véletlen műve. 

Jövő kedd: kézfogás

ADVENTI KOSZORÚ

Nem emlékszem, hogy mikor kezdődött a legeslegújabb kori népszokás, az adventi koszorú készítési őrülete, kultúrája, szokása, hagyománya! Az biztos, hogy gyerekkoromban –nálunk- még nem volt.
Tetszenek a szolid darabok, de a kissé, vagy nagyon giccsesek is. Régebben pontosan tudtam, mi a módi, ha magam nem is követtem, de képben voltam. Ma, minden másképp működik, de a hagyomány az hagyomány. Többször előfordult már, hogy léte négy hetében állandó átalakuláson ment át az alkotásunk és a végére sem nyerte el kívánatos formáját, mégis megtette a maga szolgálatát.

Nem baj, ha tudjuk, hogy az adventi koszorú nem csupán asztaldísz. Első gyertyájának a lángja a karácsonyvárás nyitánya, a negyedik vasárnap mind a négy gyertya lángja egyszerre ég. A gyertyák a reményteli várakozás szimbólumai. Szép, mindig elvarázsol. Segít a hétköznapi gondoktól távolabb kerülni egy rövid időre.

Az adventi koszorú ősét 1839-ben, egy német evangélikus lelkész készítette. Egy felfüggesztett szekérkeréken 23 gyertyát helyezett el, melyek közül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig. Minden tiszteletem a lelkész úré, impozáns lehetett az a koszorú, sokkal több is annál, hatalmas összetartó erő. A gyertyák készítői is becsülettel dolgozhattak! Mai utódaik termékeiből sok rossz, gyertyának látszó tárgyat dobtunk már ki, bosszankodva. Pedig az adventi koszorú legfontosabb része nem a dísz, hanem a gyertya, ami lángjával szelíden fejezi ki az ünnepvárást.

A legszebb koszorúnk közel 30 éve volt. Szabolcs óvodájában, egy karácsonyi vásáron vettük. Arcpirítóan alacsony ára volt, nem értettem, miért? Az óvodában dolgozók készítették, só-liszt gyurmából. Egyszerű és nagyon szép volt. Használata  harmadik évében már erősen látszott rajta, hogy nem örök darab, aztán egy ráömlő pohár víz végleg megpecsételte a sorsát. Annyi szeretet, ügyesség, alkotás volt abban a koszorúban, a mai napig átfut egy mosoly a lelkemen, ha eszembe jut.
A másik emlékezetes koszorúnk történetéből mindenkinek érdemes levonnia a megfelelő következtetést. Biztos szép volt, de ez most nem fontos. A baleset után pár évvel történt, meggyújtottuk a koszorú negyedik gyertyáját, kicsit beszélgettünk és mindhárman – Robi, Szabolcs és én - lelkünk békéjében múlattuk a korán besötétedett vasárnap délutánt. R. nézett valamit a TV-ben, Sz. gépezett, én pihentem a nappalival egybenyíló szobámban. A koszorú gyertyáinak a fénye volt a világítás, no meg a TV és a monitor. Egy negyedóra múltán, mi ez a pattogás? kérdeztem. Semmi!- jött a fiúk egybehangzó válasza. Pár perc múlva: …és mi ez a fura szag? Ég az adventi! –ordította a két fiú. Robi egy lépéssel ott termett, felkapta a lángoló csomagot. Mit csináljak? és lépett az erkély felé. Ne!! Ne!! Vidd a fürdőkádba! Nyisd rá a vi …kiabáltam, de addigra ott is volt a zuhany alatt és a tűz már nem égett. Szabolcs odabújt mellém az ágyba, Robi is oda kuporodott, percekig megszólalni sem tudtunk. Nem mertünk belegondolni abba, hogy mi történhetett volna, csak nagyon szerettük egymást. Néztük, hogy úszik ki a füstgomolyag az erkélyajtón és viszi magával rémes szagát. Azóta nálunk nem lehet gyúlékony, éghető anyag a koszorúban és annak közelében! 

Így négy héttel karácsony előtt végleg kezdetét veszi a készülődés, a vásárlási őrület, a maga szélsőséges vadhajtásaival.
A karácsony, mint üzlet 1900 körül kezdődhetett, az adventi naptár népszokásának kialakulásával. Egy német édesanyához kötődik, akinek kisfia, már hetekkel az ünnep előtt türelmetlenkedett a várva-várt karácsonyi ajándékok miatt. Az édesanya ezért egy játékot talált ki gyermeke számára: egy kemény papírt huszonnégy részre osztott, mindegyik részre rátűzött egy-egy darab csokoládét, majd megengedte, hogy a gyermek minden este megegyen egyet-egyet közülük. Mikor a kisfiú felnőtt, nem felejtette el ezt és üzleti vállalkozásba kezdett. Olyan naptárat szerkesztett, amelyen huszonnégy ablakocska mögé egy-egy darab csokoládé vagy cukorka volt elrejtve, s ezek csak a spaletták kinyitása után váltak láthatóvá. Aztán fejlődött a dolog, csoki helyett apró tárgyak kerültek a spaletták mögé, kinek-kinek pénztárcája szerint.
Az adventi naptár ötlete, a családomban nem volt nagy siker. Fiam óvodás korában kapta az elsőt (igaz, akkor hármat egyszerre). Nagy mesével felvezettük a történetet, kibontotta az első ablakot, majd kisebb csata vette kezdetét: Legalább had még egyet! egyetlenegyet… nem engedtem. Büntetésből nem fürdethettem meg aznap, nem is mesélhettem lefekvés után. Apukája fektethette le. Puff, nekem!  Szabolcs, úgy egy órával a lefekvését követően - nyakig csokisan - megjelent az ajtóban, közölte, hogy nem is más minden csoki, csak négy féle van, a macis jó, a többi nem. Habogtam!  Lefektethettem újra, mesélhettem –ez azért járt nekem. Másnap reggel néztem meg a nyomokat, rendes munkát végzett a gyerek!  Azóta  adventi naptárt nem ajándékozok senkinek.

Hogy mit ajándékozok? Titok!

süti beállítások módosítása