Antal Zsuzsa blogja


MIKOR LESZ A HAJÓS UTCA BOHÉMKORZÓ?

2013. február 13. - Antal Zsuzsa

Egy HVG cikk margójára:
Cím: Mikor lesz a Hajós utca a pesti bohémkorzó?
HVG,  2013. február 06., Szerző: Lukács Andrea
Bevezető: „Az Andrássy út Budapest büszkesége,  nem hiába épült a Champs Élysées mintájára 1896-ban, a belőle nyíló mellékutcák azonban egészen más képet festenek: a Hajós utca korzóstátuszát bontogatja 2002 óta. A magyar dizájnereket is megihlette a környék, az üzletek bérlői az Operaház árnyékában szellemi energiákat mozgósítanának és lefölöznék a belvárosi bohémia auráját.”

Egy barátnőmtől kaptam a cikk linkjét, vajon miért?  Habzsolva kezdtem olvasni a lokálpatrióta szememmel. Többször elolvastam, még nem nagyon értem, de nem adom fel… Elvégre, olvasni tudok, írni nem! 

Mielőtt fejest ugranék a témába, két adalék:
- a Hajós utca, a budapesti Operaház melletti sétáló utca. Az utca Andrássy útról nyíló része harmonikus  egység a dalszínházzal.
- 1995-től, 2010-ig ebben az utcában laktunk, a híres ház tőszomszédságában. Egy rokonom az mondta, amikor meglátogatott, hogy milyen jó nekem, csak felveszem a legszebb ruhám, kiülök az erkélyre és olyan, mintha az operában ülnék. Valóban! Mintha! 

Szerettünk ott élni. A házunk 1892-ben épült, egyes részei ma is az eredetiek, a gyönyörű vas-csipke korlátfolyam, a márvány lépcsősor, a födém, a pince jó része, … a bejáratnál aljzatmozaik! Élveztük az előnyeit, viseltük a hátrányait attól a perctől, amikor birtokba vettük a lakást. Még nem is volt a miénk, amikor már árgus szemek figyelték a régi lakók a várható új lakókat. Egy ilyen házban, mindenki gyanús! Szomszédasszonyunk azonnal elmondta, hogy mit nem szabad és mit tilos megtenni a házban. Mindent lehet itt, csak élni nem, összegeztük magunkban, eldugva kicsiny fiunkat, aki fő zavarója lehet a nyugodt csendes –polgári légkörnek. Megnyugodtunk, amikor a szomszéd házban levő henteshez bementünk „A” henteshez, ahol a cikkben is említett, volt bokszoló Pista, a tulaj’ –még hogy Pista bácsi!- örömmel üdvözölt minket, mint leendő törzsvevőit.
Egy vaskos könyvet megtöltő egyszeri és megismételhetetlen történet tolong a fejemben, csak néhányat írok le:
A reggeli napsütés nagyon jól állt az utcának, mi boldogan sétáltunk át reggelente az iskolába Szabolccsal. Az Operaház művészbejárójának díszes árkádja alatt mentünk, mert az „olyan ünnepi” volt. Csodák történtek velünk ott. Egyik reggel összefutottunk a legkedvencebb operaénekesemmel. A művész úr mosolyogva fordult felénk „Szép jó reggelt!” fakadt köszönésre a híres basszus. Megbúbolta Szabolcs fejét, nyújtotta a kezét felém, Gregor József- mutatkozott be. Tudom, válaszoltam őrült zavaromban, aztán belerebegtem a nevem a semmibe … és nem nyílt meg alattam a föld, pedig reméltem.
Egy másik reggel a feljáró macskakövei között lapult egy csillogó –bizsu- fülbevaló. A fiam megtalálta, felkapta, tanakodtunk, mit tegyünk vele. Délután megpróbáltuk leadni a pénztárnál, nem kérték. Megtartottuk. Hetekig, minden reggel kerestük a párját. Nem találtuk, de találtunk egy másikat.
A Tóni trafik – fogalom volt! Erről is esik szó a cikkben. A mai gyerekek vajon tudják, hogy milyen kincsesbányák voltak ezek a boltok?
A Balettcipő! különleges hely az Operaház háta mögött. Negyven éve még a művészek itt itták meg bátorító, vagy búfelejtő féldecijüket, ünnepi pezsgőiket. Volt itt sütemény, mignon, dobostorta, kaviáros szendvics is. Találkák, megbeszélések helyszínéül is szolgált.
Amikor ideköltöztünk már füstös söröző volt. Egy pár fakult, kopott rózsaszín szatén balettcipő a sörös pult fölött, ez volt a patinás névadó. Azóta újragondolták, átépítették. Egy időre a nevét is visszakapta. A kis kopott balettcipő most is kint van, jelezve, hogy a hely ma is hű eredeti küldetéséhez, alkalmazkodva a ma igényeihez. Kaviáros szendvics helyett salátatál, tortilla, menü, vonzó koktélcsodák. Celebek, művészek és átlagemberek találkozóhelye ma is. Nagy idők nagy tanúja! 

A filmesek kedvenc helye ez az utca. Első filmes élményem az Evita forgatása volt. Nem kellett 24 óra ahhoz, hogy Buenos Aires több helyszínévé alakítsák át a budapesti utcát. Volt itt Madonna, az ő jeleneteit órákig forgatták, negyvenszer felvéve ugyanazt. Banderas jött, egy próba civilben, egy jelmezben, egy forgatás, esetleg kettő… egy másik jelenet és már ott sem volt. Egyik jelenetet kétféle módon is felvették. A világsztár kétszer halt meg a mi utcánkban. Egész éjszaka harmadik emeleti erkélyünkön ültem. Össze sem hasonlíthatóan nagyobb élmény volt, mint a film. Ma már nincs meg a saját –titkos- felvételem, elajándékoztam egy Banderas rajongó kolléganőmnek. Hatalmas reflektorokkal nappali világosság volt az utcán, éjszaka is forgattak napsütésben játszódó jeleneteket. Aztán másnap régi autók kipufogó gázával telt meg az utca. 

… és amikor Spielberg munkaasztala a mi kapunkban volt? Nna, akkor volt felfordulás napokig! A stáb minden tagja rendkívül udvarias volt az ott lakókkal, tudták, hogy alaposan felborították az életünk. El kellett mennünk a forgatás idején valahova, nem volt mód megvárni az átmeneti fennakadás végét. Amikor látták a filmesek, hogy kerekesszékkel jövünk ki a házunkból, azonnal odaugrottak ketten is segíteni. Egyetlen villámgyors mozdulattal szétkapták a széket, aztán rémülten kértek elnézést, minden nyelven. Visszafelé már nem volt probléma, a rendezőt is arrébb tessékelték csak, hogy baj nélkül haza mehessünk.  Vettek fel romantikus és szinte háborús epizódokat is. Akkor láttunk először kommandós jeleneteket, színészek és statiszták előadásában.
Pár évvel később a valóságban is többször lezárták az utcát biztonsági okokból. Előfordult, hogy az éjszakás nővér rendőri kísérettel érkezett. Furcsa volt a TV-ben, helyszíni közvetítésben látni a házunk sarkánál zajló kommandós sorfalat. Másnapra persze nyoma sem volt semminek, ugyanúgy, mint a forgatások után. Amikor -pár nap múlva- a fiúk a történéseket kibeszélték, már történetek voltak a történtek, akár filmfelvétel volt, akár nem.
Furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy mikor lesz a Hajós utca bohémkorzó? Legyen, vagy ne legyen? Honnan fogjuk tudni, hogy már az?
… és mi az, hogy bohémkorzó? 

klikk a cikkre:  http://hvg.hu/divat_design/20130206_Hajos_utca_pesti_bohemkorzo

ADVENTI KOSZORÚ

Nem emlékszem, hogy mikor kezdődött a legeslegújabb kori népszokás, az adventi koszorú készítési őrülete, kultúrája, szokása, hagyománya! Az biztos, hogy gyerekkoromban –nálunk- még nem volt.
Tetszenek a szolid darabok, de a kissé, vagy nagyon giccsesek is. Régebben pontosan tudtam, mi a módi, ha magam nem is követtem, de képben voltam. Ma, minden másképp működik, de a hagyomány az hagyomány. Többször előfordult már, hogy léte négy hetében állandó átalakuláson ment át az alkotásunk és a végére sem nyerte el kívánatos formáját, mégis megtette a maga szolgálatát.

Nem baj, ha tudjuk, hogy az adventi koszorú nem csupán asztaldísz. Első gyertyájának a lángja a karácsonyvárás nyitánya, a negyedik vasárnap mind a négy gyertya lángja egyszerre ég. A gyertyák a reményteli várakozás szimbólumai. Szép, mindig elvarázsol. Segít a hétköznapi gondoktól távolabb kerülni egy rövid időre.

Az adventi koszorú ősét 1839-ben, egy német evangélikus lelkész készítette. Egy felfüggesztett szekérkeréken 23 gyertyát helyezett el, melyek közül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig. Minden tiszteletem a lelkész úré, impozáns lehetett az a koszorú, sokkal több is annál, hatalmas összetartó erő. A gyertyák készítői is becsülettel dolgozhattak! Mai utódaik termékeiből sok rossz, gyertyának látszó tárgyat dobtunk már ki, bosszankodva. Pedig az adventi koszorú legfontosabb része nem a dísz, hanem a gyertya, ami lángjával szelíden fejezi ki az ünnepvárást.

A legszebb koszorúnk közel 30 éve volt. Szabolcs óvodájában, egy karácsonyi vásáron vettük. Arcpirítóan alacsony ára volt, nem értettem, miért? Az óvodában dolgozók készítették, só-liszt gyurmából. Egyszerű és nagyon szép volt. Használata  harmadik évében már erősen látszott rajta, hogy nem örök darab, aztán egy ráömlő pohár víz végleg megpecsételte a sorsát. Annyi szeretet, ügyesség, alkotás volt abban a koszorúban, a mai napig átfut egy mosoly a lelkemen, ha eszembe jut.
A másik emlékezetes koszorúnk történetéből mindenkinek érdemes levonnia a megfelelő következtetést. Biztos szép volt, de ez most nem fontos. A baleset után pár évvel történt, meggyújtottuk a koszorú negyedik gyertyáját, kicsit beszélgettünk és mindhárman – Robi, Szabolcs és én - lelkünk békéjében múlattuk a korán besötétedett vasárnap délutánt. R. nézett valamit a TV-ben, Sz. gépezett, én pihentem a nappalival egybenyíló szobámban. A koszorú gyertyáinak a fénye volt a világítás, no meg a TV és a monitor. Egy negyedóra múltán, mi ez a pattogás? kérdeztem. Semmi!- jött a fiúk egybehangzó válasza. Pár perc múlva: …és mi ez a fura szag? Ég az adventi! –ordította a két fiú. Robi egy lépéssel ott termett, felkapta a lángoló csomagot. Mit csináljak? és lépett az erkély felé. Ne!! Ne!! Vidd a fürdőkádba! Nyisd rá a vi …kiabáltam, de addigra ott is volt a zuhany alatt és a tűz már nem égett. Szabolcs odabújt mellém az ágyba, Robi is oda kuporodott, percekig megszólalni sem tudtunk. Nem mertünk belegondolni abba, hogy mi történhetett volna, csak nagyon szerettük egymást. Néztük, hogy úszik ki a füstgomolyag az erkélyajtón és viszi magával rémes szagát. Azóta nálunk nem lehet gyúlékony, éghető anyag a koszorúban és annak közelében! 

Így négy héttel karácsony előtt végleg kezdetét veszi a készülődés, a vásárlási őrület, a maga szélsőséges vadhajtásaival.
A karácsony, mint üzlet 1900 körül kezdődhetett, az adventi naptár népszokásának kialakulásával. Egy német édesanyához kötődik, akinek kisfia, már hetekkel az ünnep előtt türelmetlenkedett a várva-várt karácsonyi ajándékok miatt. Az édesanya ezért egy játékot talált ki gyermeke számára: egy kemény papírt huszonnégy részre osztott, mindegyik részre rátűzött egy-egy darab csokoládét, majd megengedte, hogy a gyermek minden este megegyen egyet-egyet közülük. Mikor a kisfiú felnőtt, nem felejtette el ezt és üzleti vállalkozásba kezdett. Olyan naptárat szerkesztett, amelyen huszonnégy ablakocska mögé egy-egy darab csokoládé vagy cukorka volt elrejtve, s ezek csak a spaletták kinyitása után váltak láthatóvá. Aztán fejlődött a dolog, csoki helyett apró tárgyak kerültek a spaletták mögé, kinek-kinek pénztárcája szerint.
Az adventi naptár ötlete, a családomban nem volt nagy siker. Fiam óvodás korában kapta az elsőt (igaz, akkor hármat egyszerre). Nagy mesével felvezettük a történetet, kibontotta az első ablakot, majd kisebb csata vette kezdetét: Legalább had még egyet! egyetlenegyet… nem engedtem. Büntetésből nem fürdethettem meg aznap, nem is mesélhettem lefekvés után. Apukája fektethette le. Puff, nekem!  Szabolcs, úgy egy órával a lefekvését követően - nyakig csokisan - megjelent az ajtóban, közölte, hogy nem is más minden csoki, csak négy féle van, a macis jó, a többi nem. Habogtam!  Lefektethettem újra, mesélhettem –ez azért járt nekem. Másnap reggel néztem meg a nyomokat, rendes munkát végzett a gyerek!  Azóta  adventi naptárt nem ajándékozok senkinek.

Hogy mit ajándékozok? Titok!

BENNE LESZEK A TV BEN

EGY TV RIPORT MARGÓJÁRA

A TV
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek komoly fejtörést okozott gyerekkorában, hogy kerülnek az emberek, a mesefigurák, a tárgyak bele abba a dobozba, mindenkinél ugyan azok, egy időben. Sokszor megnéztem a dobozt kívül belül, meglazítottam a hátulját is, de nem lettem sokkal okosabb. Azt viszont ismét tapasztaltam, hogy milyen az áramütés. Az első akkor ért, amikor hullámcsattal turkáltam a konnektorban. A bájos copfos jó kislány ugyanolyan érdeklődő, mint egy rosszcsont fiú. A rejtély azóta megoldódott, nagy dolog a tudomány! 

Az előkészítés
Egy hétfői napon felhívott egy nagyon kedves fiatalember, akit már a hangjáról megismertem, bemutatkozott, egyáltalán nem volt zavarban, de azért megkérdezte: Emlékszik rám? Ó Ádám, lehet magát elfejteni? Nem! –válaszolta, és már mondta is hívása okát. Szeretne készíteni velem egy riportot, fő témája a blogom írása. Benne vagyok? Igen –válaszoltam és lepergett előttem az előző együttműködésünk 1 másodpercbe sűrített eszenciája. Ádámtól kérdezni sem kellett, mint egy gondolatolvasó már mondta is a lehetséges időpontokat: holnap, kedden, vagy pénteken jönnének forgatni. Neem, holnap semmiképp. A péntek sem ideális – mondtam.  Tudtam, hogy egy nagyon gyors, pörgős riporter, de ennyire? Nem, nem, gondoltam magamban, az én koromban? hajfestés előtt pár nappal? ki lesz itt akkor? és,és... lehet, hogy kihallatszott belőlem a tiltakozás, mert reagált azonnal: Redben, átgondoljuk a főszerkesztővel, tudja Zsuzsa több dolog megy egyszerre. Jelenkezem! Kölcsönösen Minden jót! kívántunk egymásnak, ő letette a telefont, ettől nálam is letevődött. Néhány másodpercig mosolygott a lelkem, aztán folytattam a dolgom.
Bő egy hét múlva újabb telefon, új időpont, egyeztetés, megállapodás - kölcsönös rugalmassággal, korrekt. 

A riport
Reggel frissen, fiatalosan… maradtam az ágyban, öltöztető, sminkes segítségével a legjobb formámat hoztuk, az amúgy szürke, párás novemberi reggelen. Nem kellett izgulnom, az életemből naprakész vagyok, a blogot magam írom, ha vannak idegen forrásból vett idézetek azt dokumentálom, plágium gyanúját elkerülendő, nehogy megfoszthasson bárki is „blogger” címemtől.
Ahogy megbeszéltük, 10:45 kor megszólalt a kapucsengő és perceken múlva három TV-s töltötte meg jelenlétével és a felvétel kellékeivel csöppnyi előszobánkat. Nagyon rövid dramaturgiai egyeztetés, kamera próba, egy óriás nagyon világos ernyővel fehér állítás(?), az ernyő szép, geometrikus formái néha elvitték a tekintetem, aztán felvétel. A riporter, Zakar Ádám, felkészülten, célirányosan kérdezett és nem válaszolta meg a saját kérdéseit, még az is lehet, hogy érdekelte, mit fog hallani. Mosolygott, mértéktartó volt. Amikor igazán belejöttem, akkor Ádám azt mondta: No, ennyi elég, bár ő még szívesen akár estig… Ez így 45 perc riportanyag, a tervezett 30 perccel szemben, és ebből a töredéke hangzik majd el. Érdekes, sem azt nem ettem észre, hogy ennyi idő eltelt, sem azt, hogy ez riport volt.
Ahogy jöttek, úgy távoztak: viharsebesen, mentek tovább, forgatni. Jó lett az alapanyag, úgy éreztem. A továbbiak nem rajtam múlnak. 

Kampányolás
Az adást megelőző délután jött a hír, hogy másnapi Család-barát műsorban le is adják a riportot. Azonnal elkezdtem szervezni a közönségem. Sok email, telefon hogy, holnap benne leszek a TV-ben! Majd, amikor már szétkürtöltem a hírt, lecsapott a kétség, mi van, ha nem lesz jó a riport, legalább is nekem nem fog tetszeni? Volt már ilyen. Próbáltam végiggondolni, mit mondtam, hogy mondtam? Vajon, hogy fogok kinézni a gyönyörű, különlegesen fényben? Mindegy is, a kocka el van vetve! De mégis, annyi minden múlik a „narráción”, a vágásokon, akár megváltoztathatja a mondanivalóm értelmét. Lesz e üzenete, mondanivalója az összerakott elemeknek? Volt-e mondanivalóm? Volt!  De, ahogy írtam is, alea iacta est! 

            Az eddigieket, az adás előtt írtam le.  Aztán végre leültünk médiumok titkos doboza elé:

A műsor
Nem sokat tévézek, idejét nem tudom mikor vártam ennyire műsorkezdést. Három-fős csapatban ültünk a nappaliban. Anyu, Ildikó nővér és én. Izgultam. Az első percek után, nem voltam biztos abban, hogy a megfelelő csatornát nézzük. Később is kérdezgettem magamtól, hogy jön ide az én témám, ha egyáltalán jön, a műsor-előzetesekben sem jelezték. Nem kapcsolgattunk, bíztam Ádámban. Egyre többször néztük az órát, már-már lemondóan. Aztán egy közeli kép a műsorvezetőnőről, aki kicsit zavarban felvezette a rólam szóló riportot. Az első kockától kezdve otthon éreztem magam. Szokatlan idő és kép-zavar a TV-ben látni ugyanazt a helyet, ahol most más történik, mint amit az adásban látunk. Ez egy ilyen műfaj, a látvány, megelőzi a mondanivalót, aztán –szerencsés esetben- összhang alakul ki a forma és a tartalom között. A mai riport ilyen volt. Furcsa magamat kívülről látni, hallani pedig –magunk közt szólva- még furcsább.
Nem tudtam mindenre figyelni, pedig szerettem volna. Megnézem még néhányszor, mindig fogok találni valami jót és valami javítani valót. Például: a hangos szövegolvasást érdemes lenne gyakorolnom, talán javítaná  a légvételem, a virtuális klaviatúra kezelésnél tegyek kisebb fejmozdulatokat, jobban állítsuk be a monitor magasságát, ha írok. Ezeknél is fontosabb, hogy pontosabban, talán rövidebben válaszoljak a feltett kérdésekre. Úgy érzem, bizony kell és érdemes dolgozni azért a célért, hogy ne legyen akkora távolság, mint amekkora ma van a kerekesszékkel élők és nem kerekesszékkel élők között. Ne attól legyek érdekes, mert nem tudom mozgatni a végtagjaim.
Örülök, hogy elkészült ez a riport, nagyon köszönöm a lehetőséget! 

BENNE VOLTAM A TV BEN

link: http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/11/20/12/Csalad_barat_2012_november_20_.aspx

(Ha valakinek nincs ideje végignézni a műsort, a velem készült riport az 54 perc után látható - hallható.)

süti beállítások módosítása