Antal Zsuzsa blogja

FELTÉTEL NÉLKÜL

2013. május 23. - Antal Zsuzsa

A bőség zavarában és az idő szűkének szorításában szenvedek, de inkább tobzódom a posztolásra kívánkozó témák között. Sok írás 90%-os készültségben van, már csak a maradék 90%-ot kell hozzátennem és kész. A félig leírtakat általában újra írom. Legtöbbször aztán egy még újabb megírásába kezdek, vágom a fát magam alatt … annyi minden történik ..

Szeretem az állatokat, a kutyákat is, de rajongójuknak nem nevezem magam.  A baleset óta nem félek tőlük, talán nagyobb a bizalmam irántuk, vagy csak szkeptikusabb vagyok? … mi történhet ? legfeljebb megkóstol.

Nemrég vendégségben voltunk és történt valami, valami megfogalmazhatatlan… leírhatatlan, azért megpróbálom … A családban él a nagyon helyes, korát meghazudtolóan fiatalos 13 éves uszkár-lány -Vanda és egy korosodó játszótéri keverék-úr -Bubu, akit farkaskutyának tippeltem. A fiúk, Szabolcs és Robi azonnal tudták, hogy kell viszonyulni a kutyákhoz. Ők négyen spanok lettek másodpercek alatt. Bubu nem udvariaskodott, azonnal hozta a szájában kedvenc sárga labdáját, az orrával bökdöste Szabolcs lábához jelezve, hogy ez az ő játéka és részéről kezdődhet … már repült is labda. Oda-vissza szaladt, repült farkát csóválva a nagy kutya, szájában mindig visszahozta az eldobott sárga labdát. Amíg ők játszottak, mi sétáltunk az arborétum szépségű kertben. Leültek az állók is –így zajlik ez a kerekes-székben ülő szemszögéből, az őt szeretettel körül álló kis társaságban. Egy síkba kerültünk. Vandus lustálkodott, néha odaszaladt közénk, jelezve –itt vagyok. Bubu hol itt nyúlt el, hol ott, miközben mi a kerti békében beszélgettük, világmegváltó tervek nélkül, csak úgy ... Egyszer -szinte észrevétlen- Bubu odajött hozzám, szájában sárga labdájával. Amikor látta, hogy mozdulatlan kezemmel nem nyúlok a labdáért szájával próbálta az ölembe tenni, sikerült is egy pillanatra, de a kis sárga gömb elindult a térdem között a földre, ő villámgyorsan elkapta, mielőtt az talajt ért volna és türelmesen újra odajött hozzám szájában a labdával, ismét ölembe helyezve kínálta kedvenc játékát. A labda újra legurult, megismétlődött a korábbi jelenet. Harmadszori próbálkozásunkba Szabolcs besegített, elvette a kutya szájából a labdát, eldobta, Bubu lelkesen elszaladt érte, majd pofájában tartva visszahozta … nekem … Hosszasan néztünk egymás szemébe a két testi fogyatékos élőlény. Tökéletesen értettük egymást. Ahogy ez a feltétel nélküli elfogadás ott és akkor kifejeződött... Az egyik nem beszél, a másik nem mozog és mégis ...   Az is lehet, hogy ott, akkor egy kicsit megállt az idő. Annyira mindenképp, hogy megértsük és bevésődjön a pillanat, jó mélyre … Átszellemülten néztünk egymásra, gazdái nagyon megdicsérték Bubut. Köszönöm! –gondoltam magamban a szégyenlősen elsomfordáló kutya után nézve. 

59.jpg

Majd felébredt az állat vadászszenvedélye, hatalmas ugrással egy hatalmas bokorra vetette magát. A háziak felugrottak „hol a gyík?!”, „Bubu vissza!” Pár szóval rendet teremtettek sajátos  szimbiózisukban. A gyik-fiú feje a párzási időszakban ilyen kék. Ő, párjával egy ezüstfenyő felsőszintű luxus lakosztályában él évek óta. Bubuval nem túl nagy békében. Vagy, ki tudja?

A bejegyzés trackback címe:

https://eselyegyenlotlen.blog.hu/api/trackback/id/tr375314477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.