Antal Zsuzsa blogja


Sajátos mikrokozmosz

2013. június 12. - Antal Zsuzsa

VÍZ! VÍZ! VÍZ! a csapból is ez folyik … Nem tudok másról írni, pedig próbálkoztam.
Péntek délután, a kívánságomat is felülmúló napfényes időben arra készültem, hogy végre ismét –negyedszer- kimenjünk az utcára gyakorolni a vezetést. Tanulni, érezni az utcai közlekedést. Amikor indulni kellett mégis elbizonytalanodva kértem, hogy nyissák ki a bejárati ajtót, kimegyek. De férfiember nem mutatja ki a félelmét, nőiember pláne nem! Jó idő volt, mégis egész nap rossz volt a hő érzékelésem. Nem tudtam, hogy meleg van, netán túl meleg? Fáztam és melegem volt egyszerre … egy apró furcsaság, amivel együtt él minden magas nyaki gerincsérült.
Jó! indulunk! Hezitáltam, merre menjünk? Megkockáztassuk-e …? A szék döntött! egy huzatos sarkon balra fordult, irány egy távoli cél „A” fagyizó! Áron mellett, teljes biztonságban éreztem magam, ha azt mondja menni fog! nincs kérdés. A járdán indultunk, de pár méter megtétele után, muszáj volt lemenni az úttestre. Áthághatatlanok voltak a járda szintkülönbségei, pedig akadálymentesnek látszott a keskeny járda-csík.  Nem írok részletes tapasztalat-gyűjteményt, a lényeg, hogy 3-as sebességgel száguldva haladtunk. Egyet még: az úttest szélén egy fedél nélküli 30x30-as, másfél méter mély üreg tátongott, belegondolni sem jó, hogy mi történhet egy gyalogossal, biciklissel, ha nem veszi időben észre. Az autóknak is jár a defekt, ha belemennek. Kikerültük. Egy balrafordulás, máris a célegyenesben vagyunk! Az utca merőleges a Dunára, kicsit lejt a folyó felé. Lenti sarkán „A” hely. A látvány a kanyar után lenyűgöző! A horizont fölött egy keskeny ragyogó selyem szalagnak látszik a félelmetes bajkeverő. Lejjebb érve, egyre szélesebb a csík, egyre pontosabb kibomlanak a részletek. Úgy látszik, mintha a folyó magasabban lenne a Váci útnál. Lent, az út innenső oldalán, a látvány lenyűgözőbb és sokkolóbb!
Látóteremben legalább negyven ember tevékenykedik, több kisebb csoportban. Mögöttük hat sor magasan homokzsák fal. Ránézésre, mint a vakolatlan ház téglái, tökéletes rendben felépítve. Előttük sárgás homokhegy. Az egyik csapat fogyasztja a hegyet, kicsinek látszó lapáttal, kicsinek látszó emelésekkel töltik a zsákokat. Aki a lapát elé tartja a fehér zsák száját, három huppanás után automatikusan csavar egyet a zsák száján és a kupachoz dobja, mint egy stanecli cukorkát. Ő –történetesen- egy helyes, negyvenes, jól ápolt hölgy. Ritmusos mozdulataiktól egyre nagyobb halomba gyűlnek a zacskók. Azért, nem minden olyan, mint amilyennek látszik. Egy zsák homok 30 kiló, egy lapátnyi ebből 10! … mit mozgatnak meg a könnyednek látszó mozdulatokat végző emberek?! Aztán jön, egy jópofa piros gép szétnyitja magát és mint egy tátott szájú éhes bogár falja a homokhegyet. Úgy nézett ki a kis gép, mint ami mindjárt felbukik a nagy hasától. De nem. Viszi néhány métert a homokot és mint, aki túlette magát, kiönti a fölösleget –finoman szólva. Egy másik csapat szakszerűen falat épít a zsákokból. Aztán mindenki „lépik egyet” és a jól szervezett csoportok egy szakasszal lejjebb folytatják a dolgukat. Fegyelmezetten, felhajtás-mentesen, erejük határáig és még néhány lapáttal. Sok kell ahhoz, még ezen a rövid szakaszon is, hogy védjék a várost. Aki elfáradt, izzadttan lerogy egy homokzsákkupacra, iszik egyet, ráncolt homlokkal pihen egy keveset. Közben valaki beáll a helyére szó nélkül, nem vonva kétségbe társa kimerültségét. Az itt dolgozó emberek –külsős szemmel láthatóan is- több helyről jöttek, mégis egységes csapatként dolgoznak. Egy záró-védő vonalban rendőrök irányítják a forgalmat, biztosítják a parton dolgozókat, a Váci úton zajló forgalom folyamatosságát. Nem küldik el a gyalogosokat, nincs is szükség erre, minden előre jól megtervezetten zajlik. Senki senkivel nem veszekszik, idilli az együttműködés. Nyugalom, biztonság, erő, fenyegetettség, veszély van együtt, szokatlan diszharmonikus harmóniában.
Kerekes-székemmel lecövekelten álltam, az is lehet, hogy időnként tátott szájjal bámultam, távol a saját kis bajaimtól. Szívtam magamba azt a biztonságot az erő, amit a látottak sugároztak.
Tisztelettel néztem a mozgóképet, ahol mindenki hangyaszorgalommal küzd a háttérben ömlő, zabolázhatatlanul hömpölygő áradattal. Minden rendelkezésre állt, ami a munkához kellett, felfoghatatlan mennyiségben.
A fotó másnap készült ugyanott:

62_s.jpg

A célnál állva, nem kívántam a finom, édes kedvencet. Nem találom a megfelelő szavakat az érzésre, talán méltatlan, tiszteletlen lett volna fagyizni ott, akkor.
… szöveges pillanatkép az árvíz ujpesti mikrokozmoszáról. 

Elindultunk visszafelé, szerettem volna hátra nézni, de a nyakam nem volt hajlandó. Aki kitöri, az ne forgassa! Folytatódott a magam kicsinyes harca a buckákkal, járdaszegélyekkel. Már majdnem hazaértünk, amikor hatalmasat manővereztem a járdán, egy kutyakupac kikerüléséért. Nem sikerült! Ha szarba lépünk, szerencsénk lesz! Yesss! Megússzuk az árvizet! Biztos voltam ebben, már a parton is, nem kellett volna ez a pecsét …
Tisztelet és köszönet mindenkinek, aki részt vett a munkálatokban!  150 ezer ember dolgozott ezer kilométer hosszban, 980ezer homokzsák került, a jól átgondoltan megtervezett védvonalakba. Amikor ezeket a számokat hallottam, az villant be, hogy „na azért ne túlozzunk! ezer kilométer …?” Nem számoltam azzal, hogy kicsi országunkban –is- a Dunának két partja van … (és ezer arca)
Kitartást, további helytállást, türelmet, pénzt a még hátralevő mérhetetlen mennyiségű tennivalóhoz. Kemény utómunka jön hetekig, hónapokig, sőt … és ezt nem kíséri majd akkora figyelem, mint az eddigieket.
Szakmám megcsúfolása lenne, ha nem említem meg külön is, nagy elismeréssel: óriási szervezés!
… még aggodalommal vegyes Dunaszag van a levegőben.