Antal Zsuzsa blogja


HÓ HÓ HÓ HÓÓÓÓÓ

2013. január 22. - Antal Zsuzsa

…helyzet van! Hó helyzet! Gyönyörű! Tenyérnyi pelyhek.
Most éppen tudok írni – működik a fejjel-vezérlőm-, most viszont nem működik az internet, behavazódott a virtuális tér is. Gondoltam elküldöm majd postagalambbal az üzenetet, de ebben a csodás hóesésben a madár se jár! Na, ebbe nem bonyolódom bele…mire befejezem, minden megváltozik és nem is erről akarok írni. 

Két –merőben más- havas történetem:

  • 1989 januárjában egyik unokaöcsém esküvőjén voltunk Erdélyben, a határtól nem túl messze. Az esküvő reggelén elkezdett szállingózni a hó. Délben a családi legénybúcsút követően autókkal elindult a násznép egy része a kissé havas úton, kikérni a szomszéd faluban lakó menyasszonyt.  Elképzeltem, hogy öltöztették a nádszálvékony menyasszonyt, hogy ne dideregjen - annyira. Fért rá a meleg ruhákból bőven. Nagyon szép lett. És a szerelem, na az! megoldotta a ruhákkal megoldhatatlant is. Fázott már menyasszony valaha? Boldogságban, sírva-nevetve lezajlott a leánykérés és lassan indulni kellett a templomba. Addigra már csodás fehér lepel borította a táját. Mi, városlakók gondban voltunk, hogy most mi lesz? Hogy jutunk el a templomba aztán, vissza a másik faluba a lakodalomba?  A helyieken nem volt nyoma sem ilyen gondnak, izgalomnak. Nem volt össznépi sokk. Adott időben a vőfély előállt egy feldíszített lovas-szánnal, takarókkal és némi pálinkával. Indulhat a menet. Télen bizony havazik, alkalmazkodjunk.  Nekem csoda volt a falu behavazott utcáin ünneplő emberek, a lovas-szán. A dombtetőről a völgyben fekvő falura átnénézve az apó házak ablakaiból pislákoló fényekkel … a bakon a kocsis, mögötte mindenki szép sorjában, összebújva. A templomban az Igen! Igen! lehelet felhőbe hangzott el, kimondása utána már járt az egymást melengető ölelés a fiataloknak is. Kiharcoltam persze, hogy a szánon ülhessek, mintha közöm sem lenne a menetet képező, hóval küzdő, rém ideges autósokhoz. Az úton is az időben is minden csúszott. A fiatalok és az őket hozó násznép 2 óra késéssel érkezett meg a lakodalomba, éés háát , voltak más szokatlan részletek is, de ezeket fedje a feledés homálya. A havas esküvő romantikus élmény maradt a mai napig! Nem mellesleg a  házasság is tart a mai napig. Igaz mese volt.
  • 2011 január végén már  fél éve a negyedik emeleten laktunk. Az első itt töltött telünkön sok hó esett. Hólapátot vettünk, hó eltakarítás céljából.  Egyik havas napon egy barátnőm telefonált: ..add Szabolcsot, ő felírja? Nem tudom adni, havat lapátol. Hol? Az erkélyen. Hülyéskedsz!? Nem, tényleg! És valóban így volt. Ráadásul teljesen természetes volt, eleinte még szórakoztató is. A hómunkások rendesen nekiöltöztek a lapátolásnak, ahogy az húsz négyzetméter letisztításához kell. Közben szolid hógolyózás, még szolidabb hóember. A végén piros arccal jöttek be. Aztán forralt-bor, fülig érő mosolyok! De aznap mégegyszer, másnap is … nyűggé vált a hólapátolás.  Itt nincs vége a havas kalandunknak, mert két hét múlva az összelapátolt hóhegyek hirtelen olvadásnak indultak, zúdult –volna- le a hólé a negyedikről a járókelők nyakába. Ezt nem engedtük meg magunknak. Lovagiasan behordtuk a fürdőkádba és hagytuk olvadni a hajdan hófehér, mára galambszürke hólét a lefolyóba. Majd, nem kis erőfeszítéssel kisúroltuk a kádat. Vidéki rokonaim pukkadtra röhögték volna magukat, ha látták volna a mi hó-dolgunkat.

Nagyon szeretem a hóesést, a havat, de nem a városban, nem munkaidő kezdetén és végén, amikor időre kell menni a gyerekért, amikor nem tud járni a kenyeres… Nem praktikus. Pedig mennyire vártuk már a telet!
Lehet, hogy most sikerült addig húznom az időt, amíg lett internet, helyreállt a városi közlekedés, nincs elzárt település, már a Balaton vízszintje is az ideálisra emelkedett, kell ennél több?
Gyorsan befejezem mielőtt jön az árvíz, a belvíz valamint késői következménye a szúnyoginvázió. Látok ám a havon túl is, ha akarok, de most nem akarok, olyan szép! Itt a negyediken, a meleg szobából kinézve …

Gödöllő

Gödöllőről két dolog jutott eszembe: a kastély természetesen és - az épületek stílusát tekintve merőben más - a művelődési ház. A kastélyban sokszor voltam, a művelődési házban egyszer, pár éve gyönyörű, igényes pathwork kiállítást néztünk meg anyuval, aki a mai napig is aktív művelője a foltmunkáknak.

Mától újabb intézmények kerültek közel hozzám: a Városi könyvtár és az Idősek Otthona.

Az Otthon a vezetője látott egy Tv-riportban, a Centrál színházban előadott „Mégis, kinek az élete? című darabbal kapcsolatosan, Rudolf Péterrel zajlott együttműködésünkről és az életemről. Felkeltette az érdeklődését, hogy és mint alakultak az események, hogy élek, mit csinálok, sajátos helyzetemben. Felkért, hogy vegyek részt az Esélyegyenlőségi hét nyitórendezvényén, beszélgessünk egy kicsit. A városi könyvtárban zajlott a beszélgetés.

Talán a szükséges, hosszú bevezetés után magáról a rendezvényről: Edittel, a beszélgetés vezetőjével helyet foglaltunk középen, szemben a majdnem üres teremmel, kicsivel a hivatalos kezdési időpont előtt. Vendéglátónk magyarázkodva mondta, hogy a 10 perc késés, gödöllői szokás, várjunk még. Nem zavart, hogy néhány érdeklődő ült a széksorokban, gondoltam, megkérem majd őket, hogy jöjjenek közelebb, legalább mikrofon sem kell, jó kis bensőséges beszélgetés lesz. Furcsa volt egy kicsit a terem berendezése. Kétharmada tele széksorokkal, a másik része üres, gondoltam ez is gödöllői szokás. Aztán, egy láthatatlan varázsütésre a terem kezdett megtelni és a szék nélküli részre kerekesszékesek gurultak be, ki önállóan, ki önkéntes segítővel. Pillanatok alatt telt meg a terem. A lélegzetem elállt, a hirtelen változástól. Most mi lesz? Érdemtelennek éreztem magam, hogy itt megszólaljak. Ha egyáltalán jön ki hang a torkomon. Itt mondjak én valamit az életemről, küzdelmeimről? Ennyi sorstársnak? Szerencsére, beszélgetőtársam nem hagyott sok időt a kétségbeesés mély átélésére, szempillantásával jelezte, kezdünk.

Ahogy elkezdődött a beszélgetés, gyorsan oldódott a feszültség bennem. Bátorított, hogy Edit kezében is remegett a papír. Ő is izgult, pedig hazai pálya, sok ismerőssel.  Az igazi segítség az volt, hogy a terem levegője egyre telítődött érdeklődéssel, érzelemmel, odafigyelő szeretettel, mindkét oldalról. Szó került a színházról, családról, soproni származásomról, életünk sok apró epizódjáról, mindenről csak érintőlegesen. Sorstársaim egy-egy konkrét élethelyzetem elmondása kapcsán egyetértésük jeléül bólogattak, tapsoltak, hangosan kommentálták a hallottakat. Nyomatékot adva annak, hogy bénaságunkból, fogyatékainkból adódó, naponta megoldandó problémáink jó része szinte azonos. Megoldjuk, nem nyafogunk. Kérjük, kapjuk, elfogadjuk és megköszönjük a segítséget. Adódtak vidám pillanatok, ilyenkor együtt nevettünk székesek és kerekesszékesek, sőt a szék nélkül maradtak is, tele volt a terem. Boldog voltam, amikor a hivatalos rész után, odagurultak körém néhányan és a legtermészetesebben beszélgettünk egy kicsit, mint egy cipőben járók. Egész pontosan főleg ők beszéltek, meséltek, mondták, mondták. Dőltek belőlük is a történeteik, egyszerűen, természetesen, nyíltan, mintha ismerők lennénk, akik rég találkoztak. Ha nem lettek volna kényszerítő körülmények, jól el lettünk volna órákig, de mindenkinek indulnia kellett. Kifelé jövet, egy korombeli úr megállított és mondta, hogy ő bizony nem szereti Sopront. Mi vár rám? villant át az agyamon. Már kezdtem fogalmazni a szülővárosom melletti védőbeszédet, mikor is kiderült, hogy ő idegenvezetőkét hónapokon át naponta kellett, hogy megtegye vonattal az utat Bp-Sopron, Sopron-Bp viszonylaton. Megértettem őt, nem a várossal volt baja. Váltottunk még néhány szót, aztán botja segítségével elindult 1200 lépéses útjára hazafelé az Otthonba.

Bő két órát töltöttük Gödöllőn, sokat tapasztaltam! Csodás ajándékokat kaptam, köztük egy tojást. Vajon miért? Csak bízni tudok abban, hogy a beszélgetésen résztvevők sem múlatták feleslegesen az időt. Mindenki derűsnek tűnt.
Az Otthonba hamarosan el fogok menni. Csak hozzájuk. Várnak.
Köszönöm a meghívást Mariann! Mindenki másnak is köszönöm, aki segített! Örülök, hogy el tudtunk menni, jó volt ott lenni, volt és van min elmélkedni.
Egy újabb kis dolog az emberiség történetében, dióhéjba gyömöszölve.


… következő kedden : Életrevalók-2