Antal Zsuzsa blogja


1956

2015. október 31. - Antal Zs

Fiatal felnőtt voltam, amikor előkerült egy kisgyerekkori kép az emlékeimből.

1956 október 22- 23 24. Soproni, két szobás házunk egyik szobájában vagyunk ...

… ez a „miszobánk”. Itt zajlik a család élete ősztől tavaszig. Ebben a szobában alszunk mi, Mama, Edit és én. Az ablakok pokróccal letakarva. Még a két szoba közötti duplaajtó ovális üvegei is. Sok ember van a „miszobánkban”. Nem vendégek. Szomszédok, ismerősök főleg utcabeliek. Jönnek, mennek, üldögélnek. A szürkés fényben minden és mindenki szürke. Ölelő puha szürke. Nem nagyon kapcsolják fel a villanyt. Nem tudom miért. Néha ég egy - két gyertya. Mindenki halkan beszél. Többször hallom:  Antalúr … Antalúr …   Ő az én apukám. Beszélnek vele, kérdeznek tőle, mennek utána. A most itt levő emberek máskor nem szoktak bejönni a „miszobánkba”. Általában be sem jönnek a házba. Nyáron, az udvaron beszélgetnek főleg apámmal, hidegben legfeljebb a konyhába jönnek be, oda is erősen szabadkozva. Most pedig itt van a fél utca. Az furcsa, hogy mi mindenkivel jóban vagyunk, de bejönni nem szoktak. Most még az ÖregBalázsnéni is itt üldögél szótlanul, kendősen. Ő a szomszéd bácsi édesanyja, alig ismerjük, az udvarukra is ritkán jön ki. A sezlonyunkon mindig ül valaki, néha többen is. Máskor azon játszunk Edittel, ha megengedik… Van ott egy párna, (kör alakú, kissé kopott gobelines) izgulok, hogy azzal ne történjen semmi, mert a párna nem az ülő –fekvő alkalmatosság tartozéka, az a kedvenc párnám, de ezt ők nem tudhatják.  A ház összes széke a szobában van. Az ÖregBalázsnéni és miMamánk mindig ugyanazon a széken ül. A miMamánk az édesanyám édesanyja. Mások mindig máshol ülnek, de inkább állnak. Komoly mindenki. Pedig mi máskor sokat szoktunk nevetni, játszani. Érződik, hogy az ott lévőknek jól esik az én szelíd, halk szavú apám közelében lenni. Szívesen vannak a házunkban. Apu  úgy megy dolgozni, mint máskor. Ha nincs itthon, mindenki nagyon várja, hogy hazaérjen. Többször kimegyünk a konyhába, a falra szögelt recsegő vászonborítású rádiót hallgatjuk. A felnőttek értik amit mond. Én nem. Csak sistergést, kivehetetlen kiabálást hallok a rádióból. Egyébként sem tudom elképzelni, hogy kerül abba a dobozba a hang. Szokatlan dolgok történnek...

Nagyjából ennyi a határozott 1956-os emlékem. Nem emlékszem arra, hogy féltem volna. Csodálkoztam és nem értettem semmit abból, ami körülöttem történt. Örültem, hogy ők voltak nálunk és mi voltunk otthon.

Ezt a rövid dokumentumfilmet igyekszem tisztán őrizni. Október 23-án mindig beugrik, gyakran máskor is.

A ’70-es évek elején jutott eszembe először ez, a megélt történelem apró darabja. Többször is ellenőriztük családi körben, hogy valóban az emlékezetem epizódja-e, vagy a képzeletem és a másoktól hallott történet töredékek keveréke? Hihetetlennek tűnt, hogy egy alig három és fél éves kislányban határozott nyomot hagyott az a pár nap. Sokáig egyáltalán nem beszéltünk 56-ról, nem nagyon lehetett. Jobb, ha a gyerekek nem tudnak semmit, akkor nem eshet bajuk. Már beszélünk 56-ról, sokan sokfélét. A történetek időről időre rugalmasan illeszkednek a történelem változatosan formálódó képébe.

A mi házunkban akkor, spontán alakult társaság jött össze. Ott, azokban a napokban, abban a zavaros helyzetben, emberek olyan csoportja volt, akik bizalommal, tisztelettel voltak a végletekig korrekt apám iránt, és egymás iránt. Féltették és óvták az időseket és a gyerekeket. Senki nem tudta pontosan, hogy mi zajlik a városban, de érezték, jobb együtt lenni, mint külön- külön, netán egyedül. Bíztak apámban, a többi hír-hozóban és abban, hogy a mi házunk erős, stabil, és befogadó. Pár falat harapnivaló biztos akad. Valamit hozott mindenki. A bizalom volt a legfőbb összetartó erő. 56-ban nem fakult meg a II. világháború képe, ami nagyon viharos volt a mi utcánkban, a mi házunkban is. Még égtek azok sebek is.

A hírforrások száma szinte nulla volt az ötvenes évek közepén. A kritikus napokban nem jöttek az újságok, az a pár létező rádióállomás alig működött. Telefon, két házban volt az egész utcában.  TV nem is létezett. Internet? Einstein fejében.

Ma már pontosan tudom, hogy mennyire különböző gondolkodású, eltérő társadalmi és anyagi helyzetű emberek voltak akkor nálunk. Így még nagyobb a pár napos együttlét értéke a szememben. Az egymástól minden szempontból nagyon távol levő emberek tudtak, mertek, akartak tisztelettel együtt lenni, együtt gondolkodni, emberi módon kommunikálni. A város szélén laktunk, a környékünkön nem zajlottak utcai események. A történelmi centrum a belváros és az egyetem környéke volt. Sopronban nem fajult vérontásig az 1956. októberi események sora, de fordulópont volt sok ember életében.

Azóta is –sok évtizede- tisztázatlanok, kibeszéletlenek az események. Történeti értékű emlékei sokaknak vannak, az enyémnél jóval nagyobbak. Többoldalú, hiteles, átfogó értékeléseket viszont ma sem találok. A napi aktualitás mindent felülír, átsző. Ijesztő, hogy nem tudjuk, mire emlékezzünk, mit és hogyan ünnepeljünk okt. 23-án. Menjünk? Ne menjünk? Hova menjünk? Kikkel menjünk? Mit mondjunk a gyerekeinknek?

Ünnep ez a nap, vagy csak hivatalos munkaszüneti nap? Piros betűs…

bl_109_56.png

HUSZONÖT ÉVES TÖRTÉNET

Június 16. a szabadság napja!

Olvastam valahol, hogy akinek van emlékezetes története 1989. június 16-ról, írja meg …   

Maga a dátum nem beszédes. Első látásra semmiképp. Nem olyan, mint 1848. március 15., vagy 1956. október 23. Mégis -kis rásegítéssel - sokan emlékszünk arra a napra. Ki így, ki úgy!  ... én így:

A saját történetünk                                                                                                                                        

1989. június 16-án, az hajdani OTKI –Orvos Továbbképző Intézet, közismert nevén a Szabolcs utcai kórház, Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján feküdtem, a főlépcsővel szembeni nyolc ágyas szobában, az egyik ablak melletti ágyon. Viszonylag tágas és világos volt kórterem. A hatalmas ablakokat ritkán tárták ki … nyolc nő közül mindig fázott valaki, vagy huzatba került, vagy egyszerűen nem bírta … a tömény  hársfa illatot. … esetleg idegesítette az állatkertből behallatszó állati hangzavar. Bennem is mély nyomot hagytak a hangok.  A szépséges páva éktelen kiabálását hónapok alatt sem tudtam megszokni. Éles, jajgató, rikácsoló hangján akár egy fél órán át is fújta. Visította az ébresztőt minden hajnalban. Alig, ha nem, a hozzájuk képest szelíden éles hangú kakas-csapatot is a pávák keltették napkelte után… kukorékoljátok már el a klasszikus ébresztőt! Naponta többször hallottuk a sziamangok ijesztő, szirénázó, vonyító, sivalkodó hangját is. Akkor nem tudtam, hogy néznek ki. Évekkel később ismerkedtem meg a furcsa fazonú emberszabásúakkal(!) Számtalan más állatkerti hang szórakoztatott minket folyamatosan. A Klinika és az Állatkert között húzódott egy széles hangszigetelő sáv, maga a Nyugati Pályaudvar, annak is a rendező része. Innen időnként a vasúti zajok is behallatszottak … érzékeltük, hogy zajlik az élet! Ott tanultam meg, hogy a csend mennyire összetett hang együttes.

1_1.jpg

A kórházaknak sajátos mikroklímája van. Sokszor megéltem.  Amint befekvőként, beléptem a kórtermek bármelyikébe és az utcai ruhám, hálóingre, pongyolára, a cipőm papucsra cseréltem megszűnt a külvilág a maga hétköznapi probléma tengerével. A saját helyzetem megoldása lett az egyetlen, ami fontos. Különösen igaz volt ez, azokra az esetekre, amikor ketten voltunk egyben.  A világ történéseit nagyjából követtem, de nem éreztem magamhoz annyira közelinek, mint egy órával a kórházba költözésem előtt. A tájékozódás egyik eszköze mindig a rádió volt. A vizitek és a látogatások idején kívül szinte mindig bekapcsoltam, ha másért nem, azért, hogy motyogjon valami. Ne legyen kórházcsend! A híreket folyamatosan hallgattam, bár nem mindig hallottam.

1989 júniusában pontosan tudtam, hogy 16-án lesz Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a Hősök terén. Tudtam, hogy nagyszabású rendezvény készülődik, mégis meglepődtem, amikor egy héttel az esemény előtt, egy békés délután állathangos csendjébe szokatlan zajok keveredtek. Az üres tereket bekongó hangok jelezték, hogy a Hősök terén megkezdődött a készülődés. Napokon át az építkezés zajai hallatszottak, később csatlakozott a hangosító szekció, az óriás hangszórókból bömbölő mikrofon hangokkal és más próbálkozások zajával. Egy-kettő-három mikrofonpróba. Mikrofonpróba 1-2-3. Hangzott folyamatosan. A hangzás katasztrofális volt, tetézve a gerjedés idegtépő üveghangjaival. Az esti híradókból már pontosabban érzékeltem a Hősök terén készülő rendezvény gigantikusságát. Több tízezer, akár százezer ember részvételére készültek. A Műcsarnok lépcsőjét hatalmas ravatallá alakították, ahol másnap elhelyezték Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsóit. Az öt mártír ravatala mellé emeltek egy hatodikat, a név szerint felsorolhatatlan mártírok jelképes koporsóját. Megrendítő látvány volt az előkészített üres tér.  

Aznap reggel a pávák korábban keltek, mint máskor. A térhangosító műszakiak, nem különben! Ők talán le sem feküdtek … részükről is elhangzott még néhány utolsó hajnalhasító hang-gerjedés, aztán beállt a kezdés előtti néma csend.  

Kórterem lakóként, sajátos módon vettünk részt az ünnepélyes újratemetésen. A kulisszák és a televízió egyenes adása közé beszorulva, kényszerpályán követtük a történéseket. A térről jövő - torzulásig fokozott - kihangosítást nem lehetett kikapcsolni, ezért úgy döntöttünk, hogy a TV – tőlünk kőhajításnyira levő Hősök teréről közvetített- adását nézzük és a Térről üvöltve, érthetetlenül visszhangzó dobozhangot hallgatjuk!  Sinkovits Imre gyönyörű bársonyos hangja felismerhetetlenül karcolta a levegőt.  Gyász-zene, koszorúzások, ünnepi beszédek szónoklatok, következtek egymás után. Torz, erőltetetett hangok. Ezzel párhuzamosan emberek végeláthatatlan sora haladt el a ravatalok előtt, kezükben virággal. Sokak arcán mély ráncok, a fejekben ki nem mondott gondolatok. Az elhangzott szöveget inkább csak érteni véltük, mint értettük. Az erős, durva zajok bántóak voltak, amiket az akusztikus hatás megtöbbszörözött. Nehezen raktuk össze a képernyőn látottakat és a térről jövő hangokat.

Néztem, hallgattam jó ideig, de egyszer csak elkezdett szétcsúszni a figyelmem. Nem tudtam jól követni az eseményeket …  időnként követni sem. Vissza-, visszatért bennem az újratemetés - mint az utolsó búcsú- hiányérzete. Történelmi személyiségek ők, de anyák fiai és lányai, gyerekek szülei … összezavart a résztvevők hatalmas tömege, az ünnepség túlrendezettsége, a „minden” bizonyításának  akarása, a szónoklatok fennköltsége, a szónokok testbeszéde, fokozva a durván visszhangzó dobozok ijesztően üres hangjával … nem érzékeltem az újratemetett emberek iránti tiszteletet!  Nem tudtam értelmezni a történelmi igazságtétel fogalmát. A gigantikus rendezvény az egymást méregető erők átmeneti békéjének tűnt. Ott és akkor –számomra- ellentmondásos volt minden. Nem volt jó érzésem.  Hallottam az óriáshangszórók százaiból jövő lelkes vagy lelketlen szófoszlányokat, a  beszéd részletek  visszafogott, vagy heves hangvételét. Lankadó figyelmemet az „Oroszok menjetek haza!”  felszólítás kólintotta fejbe. Jól hallottam? … nem tudom, hogy a valóságban többször elhangzott-e, vagy a visszhang ismételte a fülemben. A rendezvény ezt követően még hosszú órákig folyt, számomra követhetetlenül.

 2_1.jpg

A kórház ingerszegény környezetében minden erősebben hat, mint a civil életben. Domborodó hassal az asszonyok amúgy is érzékenyebbek és védtelenebbek, mint máskor. Féltem, zaklatott voltam.  Alig vártam, hogy jöjjön, hozzám a családomból valaki, öleljen át és nyugtasson meg, hogy nincs baj, mennek a dolgok az eufória és a félelem hullámvasútján.

Másnap hajnalban a páva ugyanolyan rikácsolással ébresztett, mint korábban. Jelezte, hogy rend van a világegyetemben! Örültem, megnyugodtam. Tetszett a páva hangja!

Bennem így rakódott össze a tények és az érzelmek negyedszázada megélt mozaikja. 

TAKARÍTÁS –TAKARÍTÁS

TAKARÍTÁS

Régi történet, mondhatom örökzöld!
Takarításban nem vagyok jó - sok egyéb mellett, ebben sem. Nem is voltam. De történeteim a dologról bőven vannak … sikerélményem kevés.
Talán ezért is nem értettem meg azokat a kolleganőimet, akik szabadságot vettek ki, hogy otthon alaposan kitakarítsanak. Az volt ugyanis határozott véleményem, hogy a szabadság nem arra való! A szabadság azért van, hogy az ember valami pihentető, feltöltő kikapcsoló dolgot csináljon, ami nem kell, hogy feltétlenül hasznos legyen. Ma már belátom, hogy a lakás kitakarítása is lehet örömforrás, de valahogy –vessen meg érte bárki- mégsem irigylem azokat a nőtársakat, akiknek ez a hobbija. Viszont, őszinte tiszteletem az övék, a nagyon tiszavirág életű, szivet-lelket gyönyörködtető gyorsan múló eredményű tevékenységükért!
Akinek ez a kenyere, az más.
Egyetlen példa a saját tapasztalataimból. Egy takarítós napomon –nem emlékszem, hogy miért adódott így- lehet, hogy aznap szabira ment az egész világegyetem a bolygóközi forgalommal együtt -  már éppen helyére tettem a söprű-lapát romantikus duettjét és azt gondoltam, egy villámgyors zuhany után lesz pár percem … amikor
-       Sziamamimegjöttem! csatakiáltással végigrohant egyetlen fiókám az előszobán, röpült a nyakamba és azonnal, sértődötten kérdőre vont
-       Te nem is örülsz nekem?” - lehet, hogy hátsó gondolataiban felsejlett a kétség  „…anyu beszélt a tanító nénivel!? ”
-       Dehogynem, drága gyerekem, most fejeztem be … - mit mondjak, ebből úgysem lehet jól kijönni- … csak, tudod egész délelőtt takarítottam és, és most … na gyere, vetkőzz és ebédeljünk. – az, hogy ebben elfáradtam az nem érv, egy anya egyszerűen nem lehet fáradt, nincs bekalkulálva …
-       De még nem vagyok éhes, egy kicsit még autópályázok! Jóó?
-       Nem egyáltalán nem jó, … de akkor csak egy kicsit, addig megterítek.
-       Anyaaa! mit csináltál a szobámban? hol a garázs? tudod, amit tegnap építettem? … erős logisztikai próbatétel volt a terítés, ilyen kérdések kereszttűzében.
-       Na, látod, hogy igazam volt tegnap is … minek állandóan pakolni? Úgyis mindent elő kell venni újra …  - Csak nem az a hullámpapír-doboz-halom volt az?- futott át … nem, az nem lehet!. … vagy mégis? … már mindegy, a kukából nem hozzuk fel! …tettem vettem, terítettem …
-       Már éhes vagyok, mi az ebéd? … eez a rondaság? … mi ez? –és már ott is volt a konyhában -reméltem, hogy elfelejti az építmény dolgot …  Micsoda?
-       Mi az, hogy rondaság az én rakott karfiolom? Kisfiam! tegnap még ez volt a kedvenced? … - én balga, még a piacra is lementem …
-       Igen, de Attila hozott reggelire hurkás szendvicset és úgy megkívántam, de csak egy harapást kaptam …
-       Eddig nem is szeretted a hurkát. Sőt kimondottan …
-       Megszerettem! –majd szép, szótlan családi ebéd következett…
-       Van hozzá cékla, kérsz? – jutott eszembe a mentőöv …
-       Te főzted?
-       Igen.
-       Akkor lehet, hogy jó! Mert a múltkor ettünk Zsófiéknál és olyan csúnya volt. Nem olyan, olyan …mint amilyent a nagyi szokott csinálni. – vajon elég szép, a saját céklám, mert az ízére figyeltem, nem a szépségére …  Huh, nem volt panasz!
-       Köszi anyu! egy kicsit céklás lett az asztal, letörölöd? … akkor megkeresem a garázst és már ott sem volt
-       … az autópálya megvan! – jaj, de jó! legalább az …
Gyerek el, anyja romjaiban … meg a lakás egy része is. De ebből a hurkával kevert garázs ügyből mi lesz? …
Minden múlandó. A tisztaság a rend, de még a garázs is!
… hát, biztosan ezért nem éreztem a takarításban rejlő örömöket szabadságnak.

81.jpg

Ezek a régi szép idők …itt még csak kunyhóépítés folyt, kettős kígyókerítéssel … a garázs csak később jött …