Antal Zsuzsa blogja


OPERA-EDDY-TAVASZ

2013. április 09. - Antal Zsuzsa

Elvonási tüneteim vannak! Nagyon szeretnék egy kis töményet! Nem alkoholból, hanem napsütésből, természetből, Dunapart-ból, parkból, piacból, kultúrából, színházból, az Operaházról már ne is beszéljünk… Most, hogy a magam mozgatta eszközben ülök, főleg vágyom kimenni. Különben is március, április, május a színházi szezonom.

Mostanában többször is eszembe jutott egy régi, márciusi kultúrélmény. Helyszíne az Operaház:

53_1.jpg

Oda készültünk Judit barátnőmmel és Eddy-vel. Őt, néhány napra vendégül láttuk volna Jókai téri otthonunkban, ha hagyta volna magát vendégül látni! Nem hagyta, csak ott lakott. Aznap este mi lányok, már rég kész voltunk (zuhany, smink, öltözés) és türelmetlenül várakoztunk Eddy átmenti lakosztályának ajtaja előtt. „Gyere már! Csak egy férfi lehet ilyen rohadt lassú!” Sziszegtük, egyre idegesebben nézve az óránkra. Aztán megjelent Eddy a filozófus: ugyanabban a kockás ingben, amiben egész nap rótta az utcákat, feltűnően felemás zokniban, cipő nélkül, hóna alatt egy gombóccá gyűrt rongydarab reménykedtünk, hogy a zakója,. „Induljunk!”- adta ki a jelszót, figyelmen kívül hagyva cipőbeli hiányérzetünket. „Gyertek már!”- ismételte meg indulatosan! Mintha nem mi várnánk őt fél órája. Elindult, mit indult, elvágtatott. Elképedve rohantunk utána, folyamatosan mindenkitől elnézést kérve. Átvágtattunk mindenkin és mindenen. Percek alatt megérkeztünk. A zenészek már hangoltak, a gyülekező közönség zsongott mikor odaértük. 

53_2.jpg

Az Operaház hangulata mindig, mindenkit elvarázsol, itt mindenkinek sikerült lehiggadnia, átszellemülnie, Eddy-nek is. Nézett körbe-körbe majd lenyűgözötten helyet foglalt az emeleti erkély lépcsőjének közepén! Mozdíthatatlanul, kérlelhetetlenül. Kényelmesen kicsomagolta a zakóját és az abba göngyölgetett kockás tornacipőjét (87-ben vagyunk)! Dacolva a nála később érkező és előrébb ülő nézők, értetlenkedő bukdácsolásával, felvette a cipőjét, a zakóját és átszellemülten várta az előadás kezdetét. A zene csodát művelt. Mindenki élvezte az előadást. A mi Eddynk, időnként besegített a karmesternek és elragadtatottságában néha - nagyon diszkréten- zümmögött, tényleg alig hallhatóan. Nem az ő hibája, hogy az est két részből állt. Amikor az első résznek vége lett, a közönség előtte ülő része –annak rendje ’s módja szerint- megindult kifelé. Eddy erről próbált tudomást sem venni, ő ugyanis nem akart sütit enni a büfében. Óriási felfordulás kerekedett, sem megkerülni, sem átlépni nem lehetett a barátunkat. Végre valahogy elfogytak a kifelé tartó nézők, akkor viszont Eddy lett szomjas hirtelen. Nem folytatom, ezt mindenkinek a saját képzeletére bízom  … Judittal próbáltunk végig láthatatlannak tűnni, mert tudtuk, hogy itt vitának, meggyőzésnek helye nincs és egyszer úgyis vége lesz.
Az előadás után álldogáltunk egy kicsit a március végi, kora nyári estében (!), nagyon .drukkoltunk, hogy aznap este már más különösnek látszó dolog ne történjen. Leültünk egy kicsit a Jókai szobor mögé a fűre, hogy meghallgassuk vendégünk aznapi történetét: olyan furcsa emberek járnak a Nemzeti Múzeumba. Ő imádja és tanulmányozza az ősmagyar kultúrát. A Múzeumban talált egy remekül berendezett honfoglalás kori sátrat. Nézegette napokig, majd egyik nap szép óvatosan beült a sátorba a díszlet emberek közé. Csak ült átszellemülten, amikor odament hozzá néhány ember és durván kitessékelték őt. Idegesek és mérgesek voltak. Nem érti, hogy miért? Mi-ért? Ez már tegnap is megtörtént, de akkor nem zárták le a termet és két udvarias ember kérte meg, hogy távozzon. Nem értették meg, pedig próbálkozott 4-5 nyelven elmagyarázni, hogy ő semmi rosszat nem akar, csodálja és élvezi az ottani légkört, mondhatni fílinget, szinte vonzza őt. Meg sem hallgatták, kikísérték a kapun kívülre. Nagyon megértettük őt, vitatkozni nem is próbáltunk. Vigasztalásul meghívtuk egy Unikumra, aztán még egyre, csak hogy jó képe maradjon Budapestről.
Nagy kő esett le a családi szívről, amikor Eddy a filozófus-matematikus-informatikus, elhagyta hazánk légterét. Kicsit fura fickó, öntörvényű, minimális praktikus érzékkel. De óriási lelke van és hatalmas tudása, világcégek tanácsadója. Abban a pillanatban kezdtem is izgulni érte, amikor elindult, vajon hogy tolerálják őt, mint jelenséget utazása további célpontjain. Prága volt a következő.
Jó kis emlék. Ma más a helyzet, forgalmi akadályt képezni magam is tudok bármikor, ha kilépünk itthonról! Csak végre jussak ki. Nekem ehhez kell még +10 fok Celsius. A madarak már csiripelnek korán reggel, a sárgarigók is meg-meg jelennek az erkély korlátján! A rügyek pattanásig feszültek! Hamarosan töményen kapom, a napsütést … és mindent sorba, amire vágyom! Vágyunk! vágytok!

Életrevalók

Ez egy fancia film, magyarra fordított címe. Néhány mondat azoknak, akik nem olvasták a könyvet, és nem látták a filmet –még.
Kik az életrevalók? Így első hallásra senki nem gondolná, hogy egy négy végtagjára bénult, középkorú dúsgazdag üzletember és egy (divatos, kétes értékű szóval leírható) mélyszegénységben élő, börtönviselt, alacsony műveltségű feka srác. Kapcsolatuk sikertörténet. Egy nagy kalandtúra a film, kisebb kalandtúrák sorozata. Lehetne elképzelt történet is, de nem az, mint ahogy nem az, az „És mégis, kinek az élete?” sem és több, hasonló alkotás. Nem elképzelt az én életem sem! Sőt, elképzelhetetlen! Mégis, vagy éppen ezért, félelmetes a hasonlóság, sok esetben, azonosság a filmben szereplő sorstársak helyzete és a saját helyzetem között. Lehet, hogy mégis igaz, amit az orvosok állítanak? Hogy az azonos csigolya-magasságban sérültek megmaradt képességei azonosak. Nem esik jól kimondani, de sok igazság van benne!
Érdekes, ezek a könyvek, filmek – legalább is amiket ismerek közülük-  férfiak történetei.
Ha ezek a könyvek, filmek, és színházi darabok sikeresek, olvasók és nézők millióit érdekli, a valóságnak ez az oldala, talán nem hiábavaló erről írni sem. Amikor nézzük a filmeket, nem gondoljuk, szinte kizárjuk a lehetőségét annak, hogy velünk is megtörténhet, mi is lehetünk valaha mozgássérültek, siketek, vagy rosszul hallók és vég nélkül sorolhatnám a nem kívánatos élethelyzeteket. Hárítunk, védekezünk. Ez így van jól! 

Bár, mindannyian tudjuk, hogy „az élet, nemi úton terjedő halálos betegség”. Lengyelül: Zycie jako smiertelna choroba przenoszona droga plciowa. Őrizzük, meg komolyságunkat, nincs vége! Ez, Zanussi, lengyel rendező filmjének a címe. Az alapja igaz történet, természetesen! Hogy a rendező neve, hasonló a hírhedt,hűtőszekrény márkához? Ez a véletlen műve! 

Pár napja beszélgettem egy fiúval arról, hogy hónapok óta senki nem vitte el a lottó főnyereményt, a több mint 3 milliárdot. Vegyünk lottót, hátha! Node, mi a valószínűsége annak, hogy nyerünk? Deha mégis? Biztos nem?  A kérdések sorozata végtelen.
Otromba párhuzam: mi a valószínűsége, annak hogy valaki elmegy otthonról és pont ő kitöri nyakát útközben? Ugyanannyi, mint az ötös találatnak! Vajon, hány matematikus lottózik? 

Kik az életrevalók? Például azok, akik kezük mozgatása nélkül meg tudják oldani, hogy a levegőben, havazásszerűen szálló vattafoszlányokat ne szippantsák be az orrukon, ne nyeljék le, ha már megelőzni nem sikerült, hogy a szájukba kerüljön! És ha mégis a szánkba került, küzdjünk a megfulladás ellen. Ja, ezt béna, vagy alig mozgó rekeszizommal! Tessék kipróbálni. Gyorsan, mert ha vége a szezonnak, várni kell egy évet a nyárfa virágzására. Bár addig még apró próbatételek garmadával bizonyíthatjuk életrevalóságunkat. Szándékaim szerint, írok még ezekből. 

Jövő kedden:  Mégis, kinek az élete? az évadban utoljára

Mégis, kinek az élete?

Mi is kezdődött jóval a baleset előtt? és milyen baleset? és kit érdekel ez?

A 80-as évek elején, több, mint 30 évvel ezelőtt, hát igen! akkor is éltek már fiatal felnőttek, idősebb felnőttek, sőt élt még a én drága nagymamám is –a mama- aki pedig már a múlt század előtti században, 1892-ben született. Láttam egy emlékezetes darabot a Madách Színházban. Bryan Clark: Mégis, kinek az élete? címmel. Szerencsésen megcsíptem két maradék jegyet az akkor még kiválóan működő, szocreál, vállalati közönségszervezőtől. A mellette ülő agit-propos persze figyelt … Azzal a meggyőződéssel vettem meg a jegyeket, hogy ami a Madáchban megy, az csak jó lehet! Ráadásul Huszti Péterrel.

Elegánsan felöltözve –akkor ez még kötelező része volt a készülődésnek- elsétáltunk a férjemmel- a körúti színházba. A darabot illetően tájékozatlanul, de csinosan. Mentségünkre szolgáljon, hogy akkor még nem volt a mindentudó internet.

Meglepően indult az előadás: a színpad egy kórterem, poénok, kacagó nézőtér, valami nagyon furcsa, feszültség, zavar…(főnév is, ige is) Kis idő múlva minden világos: a főszereplő egy béna szobrász, aki egy autóbaleset következtében bénult meg mind a négy végtagjára. Gerincvelő sérülés. Hat hónappal a baleset után „úgy dönt, nem akar munka, szerelem és cél nélkül tovább élni. Harcba száll az élete és halála fölötti rendelkezés jogáért. Azt érezzük: élni jó - még akkor is, ha Ken Harrison azt mondja: nem minden áron.” Küzdelmében ökölbe szorított kézzel drukkolunk neki, amikor megnyeri perét, megszerzi az élete feletti rendelkezés jogát … mégsem érzünk örömöt.

Furcsa volt tapsolni az előadás végén. A színészek megérdemelték a közönség vastapsban kifejezett köszönetét. Bravúrosan játszottak. Mégis, jobban örültem volna, ha egy bécsi színházban ülök, ott nem szokás tapsolni. Ezzel a szokással amúgy nem értek egyet.

Szótlanul ballagtunk haza. Napokig alig szólaltam meg, mindenről a darab jutott eszembe. Biztosan ismerős az érzés. 

Hiányérzetem volt,  3 évtizedig. Miért nem tűzi műsorára valamelyik színház ezt a darabot?

Örömmel láttam, hogy Centrál Színházban már próbálják.

Motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne megkeresni a színházat, mi több a főszereplőt. Felajánlhatnám a – tutira első kézből (?) származó - segítségem.

Tépelődtem, hogy jövök én ahhoz, hogy megkeressek egy akkora színészt, mint Rudolf Péter? Ugyanakkor azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy ne keressem meg az általam nagyra becsült művészt.

Mindig az első gondolat a jó, szokták mondani. Vettem egy magamhoz képest nagy levegőt, és felhívtam a színházat. Elmondtam egy kissé zavaros történetet megokolva, hogy miért kérem a művész úr elérhetőségét. Természetesen nem kaptam meg, lehet hogy  hasonló esetben, én sem segítettem volna.

Nem vagyok egy feladós típus, kerestem más szálakat. Találtam.

Érleltem a gondolatot – mondhatnám, de valójában húztam, halasztottam az időt az első lépés megtételére. Aztán egy éjféli órán, a velem lévő segítőm döbbent tekintetével nem törődve, elkezdtem diktálni egy e-mailt, a kincsként őrzött címre. Százszor átíratva, megrágva minden szót. Amikor összeállt egy kisebb novella, kitöröltettem a megszólításon kívül mindent. Kezdtük újra. Írtunk néhány egyszerű mondatot, végezetül átírtuk a megszólítást és: küldés-gomb. Menjen, mielőtt megint meggondolom!

Szerinted jó? - kérdeztem.   

Majd meglátja! - volt a bölcs válasz.

Nnna, pont attól félek, hogy nem látom meg! -gondoltam, majd az esélytelenek biztonságával elkezdtük az éjszakai nyugalmatlanságra készülést. Ez bejött! Se másnap, se harmadnap nem láttam meg semmit. Amikor már nem nálam volt a labda, az idő vészesen kezdett fogyni a bemutatóig.

Harmadnap csörgött a mobilom. Füldugó be, zöld gomb benyom: rudolfpétervagyok antalzsuzsávalszeretnékbeszélni. Kis szünet és a világ legtermészetellenesebb hangján közöltem a váratlant: ééén vaagyook. Mint egy dallamcsengő! Hát így kezdődött.

A beszélgetés végén megkértem a nővért, hogy rögzítse be a számot Nagykálózy név alatt. 2 és fél évig ez volt Péter álneve, titkos kódja. Nehogy valaki visszaéljen az információval. Csak Szabolcsnak mondtam meg, hogy kivel beszéltem. Másnap robbant a hir.

29 óra múlva: kapucsengő, három emelet lift nélkül, ajtócsengő, megjöttek! Az előszoba hét métere fél-maratonnak tűnt, amíg beért a nappaliba Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. Ebben a –bátorsági- sorrendben. Nem két nagy színész jött el hozzám, hanem két ember. Három megilletődött ember kezdett el beszélgetni. Hatékony oldószer volt a nagy csokor tulipán, úgy november végén.

Eszter szerényen a háttérben maradt, mint oly sokszor, Péter leült velem szemben a fotelba, és figyelt, figyelt, figyelt. Figyelte mozdulataim, a levegővételem, amit mondok, és ahogy mondom. Időnként kérdezett, röviden és pontosan. Igyekeztem röviden és pontosan válaszolni. Ma ezt úgy értékelem, hogy az első pillanattól szerepformálás intenzív tanfolyama zajlott. Reggelig tudtunk volna beszélgetni, de mindketten elfáradtunk, a vége felé már úgy vette a levegőt, mint én. Olyan rosszul, de jól! Csemege egy logopédusnak. Folytatjuk, abban maradtunk. Azt azért nem gondoltuk, hogy két héttel később a szobámban próbál majd az egész társulat, és együtt dolgozunk, azon, hogy a nézőket ne letaglózza Ken állapota, hanem pontosan értsék: egy béna ember ugyanolyan személyiség, ugyanolyan jogokkal  mint  bárki más, de döntésének okait is el tudják fogadni. Jó hangulatban, véresen komolyan vitatkoztunk, mert ők másképp látták a dolgokat, mint én. Élményözön! Vér is folyt. Na jó, nem annyira..Szerencsére Puskás Tamás, rendező mindenre nyitott volt. Esetenként engedékeny. Esetenként hajthatatlan. (Van egyetlen szó, ami a meggyőződésem ellen valóan hangzik el, de ez maradjon a mi titkunk. Lehet, hogy már csak az enyém? Zárójel befejezve. Fontos volt, hogy  átadjam, hogyan tudja Ken teste nagy részét, fegyelmezett mozdulatlanságban tartani, és a mozgásra képes kis résszel pedig, a tökéletesen működő agy üzenetét nyomatékosítani Sikerült!. Talán ez a szerep hiteles megformálásának egyik titka. Nekem most adottság, ahogy ülök bénaként az ágyban, a kerekesszékben, de egy olyan mozgékony embernek, mint Péter, hihetetlen megpróbáltatás. Láttam már lejönni őt a színpadról a darab után, miközben a taps zúgott a nézőtéren. Mégis, kinek az élete?

Az előadás nagyon markáns. Rudolf Péter egy újságírónak azt mondta ezzel kapcsolatban: Minden, ami megkarcolja a lelket, az jó. Ez jó előadás

A darab után ma is, ugyanúgy elcsendesedve jönnek ki a nézők, mint a 30 éve mi is.
Ami engem illet: most másként élem meg, mint annak idején. Azért nem lenne a barátom, aki akkor ott a körúton előrevetíti várható jövőm képét. Vagy igen?

… folytatom egy hét múlva, egész mással, ha egyáltalán …

 

Addig is megyek tojást hímezni, hátha sikerül!