Antal Zsuzsa blogja


A SZÚNYOG

Bejegyzés alcíme...

2013. július 23. - Antal Zsuzsa

- Vanda? te tudod hány napig él egy szúnyog?- hangzott a kérdés egy barátnős csevegésen, heves vakaródzás közben, dramaturgiailag tökéletes drámaisággal.
- Én nem! Miért? Te tudod?
- Nem, én sem tudom! De majd … 

… abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben vagyok – nem kívánt rész törlendő -, hogy a testfelületem parányi részén van olyan érző bőrfelület, ahol szabadon garázdálkodhat a vérszívó szörny és vámpírtársai. Az érző felület is gyakran szabad préda, mert a mai, városlakóvá szocializálódott szúnyogok meg sem rezdülnek, ha fejem rázva próbálom megakadályozni szúró-szívó táplálkozásukat. A nem érző bőrfelületeimen simán végignézem, hogy issza magát dagadtra a véremből ez a kis szemét galád, ha nem elég gyors a segítőm, vagy ha nem jajveszékelek elég hangosan.  Majd jól megfigyelhetem a napokig meglevő látványos duzzanat változásait. No problem, nem viszket, vagy ha viszket is, nem érzem!  
No, de meddig él egy szúnyog?
… amíg le nem csapjuk! – azért mérlegeljük mi mit ér meg! Mindenkinek megvan a saját bevált taktikája. Igyekezzünk költséghatékonyak maradni, kíméljük a csillárt, a nagyi fejét stb.!
Néhány folt a falon … elmegy! Lesz még több is!
Sok folt a falon … a gyerek nyári gyakorlata térképészet-tanból, vörös pacákkal!
Nagyon sok folt a falon … festetni kéne! Úgyis esedékes volt már.
Még több folt a falon … muszáj lesz lefesteni legalább azt a két falat, meg a plafont…
Ha nem sikerül elkapni a vérengzőt - vagy legalább a szomszédba áttessékelni, akkor bizony … vesztésre állunk …
De meddig él …?
Vanda! most figyelj: „a szúnyogok átlagos élettartama 1-6 hét. A nőstények esetében ez lehet sokkal kevesebb, mert jóval nagyobb veszélynek vannak kitéve. A fajfenntartás érdekében rájuk hárul a vérszívás folyamata, ami cseppet sem kockázat nélküli dolog!” Kockáztatniuk kell, meg árkot ugrani … 

67.jpgÁrkot ugrott a szúnyog, kitörött a lába,
Szaladtak a szúnyogok szúnyogpatikába.

Szúnyog úr a patikus maga rakta sínbe,
Nem vitték a kórházba kinn fekszik a színbe’.

Jönnek is a rokonok, ismerősök sorra,
Gyűlik a sok sütemény, rétes, béles, torta.

Meg is gyógyult egy-kettőre, összeforrt a lába,
S örömében fölmászott a jegenyefára.
Gazdag Erzsébet: Árkot ugrott a szúnyog

Drága patikus úr! nem kell annyira igyekezni…minek arra a kis-időre! … egyébként is, idén óriási a túlnépesedés. Nincs náluk családtervezés! ..bár óriástestvéreik, a spec.mez.gazd. repülők sokat dolgoznak ellenük.
Közlemény: A holnapi irtó nagy grillparti is elmarad, szúnyogirtás miatt!

Sajátos mikrokozmosz

VÍZ! VÍZ! VÍZ! a csapból is ez folyik … Nem tudok másról írni, pedig próbálkoztam.
Péntek délután, a kívánságomat is felülmúló napfényes időben arra készültem, hogy végre ismét –negyedszer- kimenjünk az utcára gyakorolni a vezetést. Tanulni, érezni az utcai közlekedést. Amikor indulni kellett mégis elbizonytalanodva kértem, hogy nyissák ki a bejárati ajtót, kimegyek. De férfiember nem mutatja ki a félelmét, nőiember pláne nem! Jó idő volt, mégis egész nap rossz volt a hő érzékelésem. Nem tudtam, hogy meleg van, netán túl meleg? Fáztam és melegem volt egyszerre … egy apró furcsaság, amivel együtt él minden magas nyaki gerincsérült.
Jó! indulunk! Hezitáltam, merre menjünk? Megkockáztassuk-e …? A szék döntött! egy huzatos sarkon balra fordult, irány egy távoli cél „A” fagyizó! Áron mellett, teljes biztonságban éreztem magam, ha azt mondja menni fog! nincs kérdés. A járdán indultunk, de pár méter megtétele után, muszáj volt lemenni az úttestre. Áthághatatlanok voltak a járda szintkülönbségei, pedig akadálymentesnek látszott a keskeny járda-csík.  Nem írok részletes tapasztalat-gyűjteményt, a lényeg, hogy 3-as sebességgel száguldva haladtunk. Egyet még: az úttest szélén egy fedél nélküli 30x30-as, másfél méter mély üreg tátongott, belegondolni sem jó, hogy mi történhet egy gyalogossal, biciklissel, ha nem veszi időben észre. Az autóknak is jár a defekt, ha belemennek. Kikerültük. Egy balrafordulás, máris a célegyenesben vagyunk! Az utca merőleges a Dunára, kicsit lejt a folyó felé. Lenti sarkán „A” hely. A látvány a kanyar után lenyűgöző! A horizont fölött egy keskeny ragyogó selyem szalagnak látszik a félelmetes bajkeverő. Lejjebb érve, egyre szélesebb a csík, egyre pontosabb kibomlanak a részletek. Úgy látszik, mintha a folyó magasabban lenne a Váci útnál. Lent, az út innenső oldalán, a látvány lenyűgözőbb és sokkolóbb!
Látóteremben legalább negyven ember tevékenykedik, több kisebb csoportban. Mögöttük hat sor magasan homokzsák fal. Ránézésre, mint a vakolatlan ház téglái, tökéletes rendben felépítve. Előttük sárgás homokhegy. Az egyik csapat fogyasztja a hegyet, kicsinek látszó lapáttal, kicsinek látszó emelésekkel töltik a zsákokat. Aki a lapát elé tartja a fehér zsák száját, három huppanás után automatikusan csavar egyet a zsák száján és a kupachoz dobja, mint egy stanecli cukorkát. Ő –történetesen- egy helyes, negyvenes, jól ápolt hölgy. Ritmusos mozdulataiktól egyre nagyobb halomba gyűlnek a zacskók. Azért, nem minden olyan, mint amilyennek látszik. Egy zsák homok 30 kiló, egy lapátnyi ebből 10! … mit mozgatnak meg a könnyednek látszó mozdulatokat végző emberek?! Aztán jön, egy jópofa piros gép szétnyitja magát és mint egy tátott szájú éhes bogár falja a homokhegyet. Úgy nézett ki a kis gép, mint ami mindjárt felbukik a nagy hasától. De nem. Viszi néhány métert a homokot és mint, aki túlette magát, kiönti a fölösleget –finoman szólva. Egy másik csapat szakszerűen falat épít a zsákokból. Aztán mindenki „lépik egyet” és a jól szervezett csoportok egy szakasszal lejjebb folytatják a dolgukat. Fegyelmezetten, felhajtás-mentesen, erejük határáig és még néhány lapáttal. Sok kell ahhoz, még ezen a rövid szakaszon is, hogy védjék a várost. Aki elfáradt, izzadttan lerogy egy homokzsákkupacra, iszik egyet, ráncolt homlokkal pihen egy keveset. Közben valaki beáll a helyére szó nélkül, nem vonva kétségbe társa kimerültségét. Az itt dolgozó emberek –külsős szemmel láthatóan is- több helyről jöttek, mégis egységes csapatként dolgoznak. Egy záró-védő vonalban rendőrök irányítják a forgalmat, biztosítják a parton dolgozókat, a Váci úton zajló forgalom folyamatosságát. Nem küldik el a gyalogosokat, nincs is szükség erre, minden előre jól megtervezetten zajlik. Senki senkivel nem veszekszik, idilli az együttműködés. Nyugalom, biztonság, erő, fenyegetettség, veszély van együtt, szokatlan diszharmonikus harmóniában.
Kerekes-székemmel lecövekelten álltam, az is lehet, hogy időnként tátott szájjal bámultam, távol a saját kis bajaimtól. Szívtam magamba azt a biztonságot az erő, amit a látottak sugároztak.
Tisztelettel néztem a mozgóképet, ahol mindenki hangyaszorgalommal küzd a háttérben ömlő, zabolázhatatlanul hömpölygő áradattal. Minden rendelkezésre állt, ami a munkához kellett, felfoghatatlan mennyiségben.
A fotó másnap készült ugyanott:

62_s.jpg

A célnál állva, nem kívántam a finom, édes kedvencet. Nem találom a megfelelő szavakat az érzésre, talán méltatlan, tiszteletlen lett volna fagyizni ott, akkor.
… szöveges pillanatkép az árvíz ujpesti mikrokozmoszáról. 

Elindultunk visszafelé, szerettem volna hátra nézni, de a nyakam nem volt hajlandó. Aki kitöri, az ne forgassa! Folytatódott a magam kicsinyes harca a buckákkal, járdaszegélyekkel. Már majdnem hazaértünk, amikor hatalmasat manővereztem a járdán, egy kutyakupac kikerüléséért. Nem sikerült! Ha szarba lépünk, szerencsénk lesz! Yesss! Megússzuk az árvizet! Biztos voltam ebben, már a parton is, nem kellett volna ez a pecsét …
Tisztelet és köszönet mindenkinek, aki részt vett a munkálatokban!  150 ezer ember dolgozott ezer kilométer hosszban, 980ezer homokzsák került, a jól átgondoltan megtervezett védvonalakba. Amikor ezeket a számokat hallottam, az villant be, hogy „na azért ne túlozzunk! ezer kilométer …?” Nem számoltam azzal, hogy kicsi országunkban –is- a Dunának két partja van … (és ezer arca)
Kitartást, további helytállást, türelmet, pénzt a még hátralevő mérhetetlen mennyiségű tennivalóhoz. Kemény utómunka jön hetekig, hónapokig, sőt … és ezt nem kíséri majd akkora figyelem, mint az eddigieket.
Szakmám megcsúfolása lenne, ha nem említem meg külön is, nagy elismeréssel: óriási szervezés!
… még aggodalommal vegyes Dunaszag van a levegőben.

FELTÉTEL NÉLKÜL

A bőség zavarában és az idő szűkének szorításában szenvedek, de inkább tobzódom a posztolásra kívánkozó témák között. Sok írás 90%-os készültségben van, már csak a maradék 90%-ot kell hozzátennem és kész. A félig leírtakat általában újra írom. Legtöbbször aztán egy még újabb megírásába kezdek, vágom a fát magam alatt … annyi minden történik ..

Szeretem az állatokat, a kutyákat is, de rajongójuknak nem nevezem magam.  A baleset óta nem félek tőlük, talán nagyobb a bizalmam irántuk, vagy csak szkeptikusabb vagyok? … mi történhet ? legfeljebb megkóstol.

Nemrég vendégségben voltunk és történt valami, valami megfogalmazhatatlan… leírhatatlan, azért megpróbálom … A családban él a nagyon helyes, korát meghazudtolóan fiatalos 13 éves uszkár-lány -Vanda és egy korosodó játszótéri keverék-úr -Bubu, akit farkaskutyának tippeltem. A fiúk, Szabolcs és Robi azonnal tudták, hogy kell viszonyulni a kutyákhoz. Ők négyen spanok lettek másodpercek alatt. Bubu nem udvariaskodott, azonnal hozta a szájában kedvenc sárga labdáját, az orrával bökdöste Szabolcs lábához jelezve, hogy ez az ő játéka és részéről kezdődhet … már repült is labda. Oda-vissza szaladt, repült farkát csóválva a nagy kutya, szájában mindig visszahozta az eldobott sárga labdát. Amíg ők játszottak, mi sétáltunk az arborétum szépségű kertben. Leültek az állók is –így zajlik ez a kerekes-székben ülő szemszögéből, az őt szeretettel körül álló kis társaságban. Egy síkba kerültünk. Vandus lustálkodott, néha odaszaladt közénk, jelezve –itt vagyok. Bubu hol itt nyúlt el, hol ott, miközben mi a kerti békében beszélgettük, világmegváltó tervek nélkül, csak úgy ... Egyszer -szinte észrevétlen- Bubu odajött hozzám, szájában sárga labdájával. Amikor látta, hogy mozdulatlan kezemmel nem nyúlok a labdáért szájával próbálta az ölembe tenni, sikerült is egy pillanatra, de a kis sárga gömb elindult a térdem között a földre, ő villámgyorsan elkapta, mielőtt az talajt ért volna és türelmesen újra odajött hozzám szájában a labdával, ismét ölembe helyezve kínálta kedvenc játékát. A labda újra legurult, megismétlődött a korábbi jelenet. Harmadszori próbálkozásunkba Szabolcs besegített, elvette a kutya szájából a labdát, eldobta, Bubu lelkesen elszaladt érte, majd pofájában tartva visszahozta … nekem … Hosszasan néztünk egymás szemébe a két testi fogyatékos élőlény. Tökéletesen értettük egymást. Ahogy ez a feltétel nélküli elfogadás ott és akkor kifejeződött... Az egyik nem beszél, a másik nem mozog és mégis ...   Az is lehet, hogy ott, akkor egy kicsit megállt az idő. Annyira mindenképp, hogy megértsük és bevésődjön a pillanat, jó mélyre … Átszellemülten néztünk egymásra, gazdái nagyon megdicsérték Bubut. Köszönöm! –gondoltam magamban a szégyenlősen elsomfordáló kutya után nézve. 

59.jpg

Majd felébredt az állat vadászszenvedélye, hatalmas ugrással egy hatalmas bokorra vetette magát. A háziak felugrottak „hol a gyík?!”, „Bubu vissza!” Pár szóval rendet teremtettek sajátos  szimbiózisukban. A gyik-fiú feje a párzási időszakban ilyen kék. Ő, párjával egy ezüstfenyő felsőszintű luxus lakosztályában él évek óta. Bubuval nem túl nagy békében. Vagy, ki tudja?

süti beállítások módosítása