Antal Zsuzsa blogja


TAKARÍTÁS –BETAKARÍTÁS

2013. december 10. - Antal Zsuzsa

Mostanában ritkán posztolok …
Magyarázkodás helyett egy trilógiával állok elő. A három részes mű tárgya a takarítás.

1. BETAKARÍTÁS
Tavasszal kezdődött a máig - november 25 - tartó sikertörténet… erkély-jelenettel indult:
Zsuzsa barátnőmtől kaptam – egy ovális, terrakotta „Azték” fantázianevű kaspóba ültetve- három növényt. Középen egy japán juhar … álmaim egyik kicsi fája, két kísérője egy pici bordós kövirózsa halom és egy diszkrét díszfű-csomó. Gondosan elhelyeztük a nagy erkélyen, egy elvirágzott, de még mindig szép rózsalonc mellé. Már kezdett összeszokni az eklektikusan válogatott társaság, amikor hirtelen és váratlanul kitört egy hét kánikula. A mi amatőr kertész csapatunk heroikus küzdelemmel ápolta a frissen beültetett növényeket. Öntöztük, dicsértük, biztattuk őket. A juharfácskám tövében több zöld levél bújt ki a földből, abban a tévhitben, hogy ők a rajongás alanyai. Gazoltunk, tépegettünk, de beláttuk, hogy ők is élni akarnak … Három életerős, napok alatt palántává cseperedett növényt nagylelkűen megmentettünk. Közülük egy paradicsomot beültettünk a lestyán mellé, ő a történetecske főszereplője. Nagy túlélő, az biztos … törtető, céltudatos alak … Vidáman és látványosan fejlődött, végigélte a kánikulát, sőt virágba-borulásával fejezte ki háláját a túlélés lehetőségéért. Közben észrevétlen igyekezett kipusztítani maga mellől a cserép főbérlőjét, a lestyánt. Erősnek, bőtermőnek mutatkozott a mi, „véletlenül besikerült bébink” (a szó szerinti idézetet a napokban hallottam egy fiatal énekesnőtől, aki nem egy növény-palántára utalt a kijelentésében…)

79_1.jpg

A nagy nyári meleg elmúltával új helyre, a másik erkélyre vittük át. Részben azért, hogy szem előtt legyen –ki tudja, mi történhet-, részben azért, hogy háborítatlanul, ideális körülmények között nevelhesse a leányanya paradicsom sokas-iker gyermekeit. Úgy megkedveltük és annyira büszkék voltunk rá (és magunkra) … a negyediken … ilyen gazdag paradicsomtermés … szinte már kertészet … és egyáltalán… Minden vendégnek és nem vendégnek kötelező volt megtekinteni – üres kifogásokat, hogy nagyon sietek, nincs időm, rohannék a gyerekért, stb. meg sem halottuk- ellenben, szerénytelenül bezsebeltük az elragadtatott dicséreteket, ami jár az jár …sőt, azon is túl …
Jó terméshez idő kell! Szeptemberben szüreteltünk először, türelmesen megvártuk a megfelelő érettségit, amikor a lelkes vizsgabizottságok őszinte elismeréssel kóstolgatták a zamatos, frissen szedett termés falatkánál is kisebb darabkáit.
A termés mennyisége szerénynek volt mondható, de folyamatosan szedtünk le egy-egy darabot. … nem minden nap, de legalább hetente kétszer.
Fura őszünk volt. Itt a negyediken, november végén pirosló paradicsomok ? …  úgy terveztem, hogy a betakarítással megvárjuk a decembert. Jól hangzott volna, hogy decemberben még frissen szedett saját termesztésű paradicsomot eszem a reggelihez. Nem voltam elég bátor, megijedtem az első hószállingózástól. Pánikszerűen leszüreteltük az utolsó darabokat. Jövőre óriási terveim vannak: minden napra két paradicsom … koktélból négy, de akár több is … 

79_2.jpg

A teljességhez hozzátartozik, hogy a japán juhar nem volt elég japán, nem tartott ki a nehéz napokban. Ellenben a lestyán! aki szerényen visszahúzódott az egyre jobban kiteljesedett betolakodó árnyékában, majd mikor a paradicsom már csak a terméséért csúfoskodhatott közös bérleményükben, kidugta zöldecske fejét és napok alatt növénnyé cseperedett. Öntelten nézte végig, ahogy kóróvá soványodott, lakótársáról betakarítottuk az utolsó terméseit, levéltelen szárát pedig, egy határozott mozdulattal tövestől kitéptük! A kép felső sarkán figyelő harmadtermésű füge kissé megriadt, pedig őt csak téliesítettük. A lestyán kicsit megsértődött, amiért ő nem került a fényképre, duzzogva téli álomra hajtotta a fejét, jöhet a hótakaró.
Vége az őszi betakarításnak (November 25!) Kezdődhet a karácsonyi nagy-takarítás …

A KENYÉR

Itt az új kenyér, pedig a régi még el sem fogyott.
Mi mostanában elég jól csináljuk, mégis becsúszik néha egy kis túlgazdálkodás, esetenként beáll a hiánygazdálkodás - nevezzük így. Ez utóbbit a gyártóknak az a trükkje okozza, hogy tudnak 5 órás kenyeret sütni. Ez úgy értendő, hogy a kenyér 5 órával az elkészülte után már ehetetlen. Zsugormassza állagot vesz fel a belseje, miközben küllemre még egészen pofás. Frissen (max. másfél órás korában) kifejezetten finom, ropogós héja eteti magát. Aztán rájövünk, hogy na ez az, amelyik már többször átvert minket. Elkezdjük átgondolni, vajon mit eszünk? Csaknem minden összetevője valamilyen pótlóval dúsított, íz fokozókkal felturbózott, E-halom. Éhes vagy? Finom? Ez van! Akkor mi itt a kérdés?
Dicsérni jöttem, nem bántani!
A kenyér fogalom, ma egész más, mint mondjuk húsz, negyven, ötven éve. Szerepe, jelentősége legtöbbünk életében teljesen átalakult. Igaz, életmódunk, lakóhelyünk és sok-sok tényező megváltozott. Mégis most, hogy az elmúlt napok egyik szereplője volt, tolong bennem jó néhány szép, illatos kenyér kép és történet:

Ahogy erdélyi nagyanyám kezébe vette a kenyeret, abban tisztelet és méltóság volt. Igaz, ő maga sütötte, büszke is volt a kenyerére. Mindig, amikor hazamentünk, mert apám oldaláról ez volt az otthon, nagyanyám az érkezésünket megelőző nap sütött friss kenyeret a kemencében. Hajnalban kelt, maga dagasztotta az előző sütésnél meghagyott kovásszal. Egy kemencében 4-5 óriási kenyér sült, meg egy cipó, meg lángosok. Nekünk is szólt a tisztelet, de legfőképp a távolba szakadt fiúnak, apámnak, azt hiszem. Egy morzsa sem veszett kárba a kenyérből, jóval több fogyott, mint itthon, terítőben, vagy az asztalon maradt darabkákat is kirázták a tyúkoknak, a kenyérhéj is az aprójószág csemegéje lett. Amikor kicsik voltunk nem nagyon szerettük ezt az igazi házi kenyeret, az itthoni fehér kenyérhez voltunk szokva. Tizenéves korunkban viszont már nagyon vártuk, jó padláson érlelt szalonnával, sötétzöld paprikával, hagymával, óriásfodros paradicsommal, a gabonás lépcsőjén ülve. Na állj! Ez már nem is a kenyérről szól. Csak még annyit: ha volt egy darab érett színhús sonka! Vége!

Anyai nagyanyám falujában is házi kenyér volt, de egész más. Otthon megdagasztották, betették szép hosszúkás, ruhával bélelt kétfülű kosarakba, majd adott időre elvitték a pékhez, letették a már sorakozó, sütésre várakozó kosarak mellé. Csodás látvány volt, sok kis mózeskosár. Jött valaki átvette és mondta, hogy mikor jöhetünk a kész kenyérért. Először nekem valami nem stimmelt a dologban: mi van akkor, ha nem is a mi kenyerünket kapjuk vissza? Nem vették komolyan az aggodalmamat, pedig tényleg! Még a kórházban is összekeverhetik a kisbabákat, az is probléma, de a mi kenyerünk? Mindegy, meg kell várni a délutánt. Komolyan aggódtam. Mentük a kenyérért, az illat már az utcán elvarázsolt. Beléptünk és megláttam a mi kosarainkat a mi kenyereinkkel, ezek voltak a legszebbek a legillatosabbak. Minden kétségem elszállt. Aztán a mosolygós péktől kaptam egy mosolygós kiflit. Azok a kiflik, jut eszembe!

Sopronban, az utcánk végén volt egy Népbolt. Amikor már elbírtunk egy kiló kenyeret és egy liter tejet, akkor egyedül, vagy Edittel kettesben mehettünk vásárolni. Az ablakból láttuk, hogy mikor megy el a kenyeres autó és szaladtunk a boltba. Kétféle kenyér volt. A fehérnek 3,60 a félbarnának 3 Ft volt kilója. Mindegyiknek annyira finom illata volt, hogy gyakran leharapdáltunk a serclijéből (sarkából), pedig tudtuk, hogy kiabálás lesz érte otthon. Megérte! Megfogadtam, ha önálló háztartásom lesz, megeszem a ropogós serclit, amikor csak akarom, a kenyér mindét végéről, ha akarom! A fogadalmam, betartottam –addig, amíg tehettem- és nem haragszom ma sem, ha a család bármelyik tagja ugyanezt teszi. Egészségére! Lehet fokozni friss teavajjal, vagy kacsazsírral. A belsejét nem muszáj megenni, az hizlal!
Kitalálhatnák azt a kenyeret, ami csak ropogós héjból van, vagy meghámozhatnák az egész kenyeret és külön lehetne venni a külsejét és belsejét. Ezer ötletem van!

Jövő kedden: Minek nevezzem?