Antal Zsuzsa blogja


A FOGYATÉKOSSÁG

2015. október 04. - Antal Zs

                                                                                                          dr. Könczei Györgynek ajánlom

Eső utáni, kellemes nyári kora-este. Egy konferenciáról indulunk hazafelé. A konferencia témája a fogyatékosság volt. Az előadások után beszélgetés, búcsúzkodás, elköszönés.

A hazaindulás előtt bemegyek két fiúval a női mosdó előterébe, diszkréten leeresztjük a veséim termelte sárga folyadékot, körülöttünk lányok jönnek, mennek. Mindenki barátságos ismeretlenek és ismerősök. Mindenki mosolyog. Kikerekezünk az autóhoz, átültetnek az anyósülésbe, becsatolnak. ... ahogy felnézek, egy kis darabot látok a közelben álló nagy fa koronájából. Háttér a kék ég. A lombbal incselkedik a szél és játszanak vele a napsugár nyalábok. A levelek illegetik magukat hol a zöld, hol az ezüstös felületüket mutatják. De szeretem ezeket a színeket, ezt a fényt, ezt az illatot. Jó itt lenni ezen a nevenincs helyen. … a fiúk közben gondosan szétszedik a székem, bepakolnak, keksz, pár korty víz, rágó, indulás. Lassan jövünk át a parkolón, meglátok egy autó mellett álló, az induláshoz készülődő , elgondolkodva pipázó urat … nem tudunk visszamenni, hogy üdvözöljem, állnak mögöttünk. Akkor végleg elhatározom, hogy még ma este elkezdem írni  …  

… írni szeretnék a fogyatékosságról - már régóta. Pár mondatot. Igazat, valódit, egyszerűt, érthetőt. Hitelesen. Első kézből. A fogalom annyira egyértelmű!  … vagy mégsem? Tegyünk egy próbát: kérdezzük meg néhány embertől, tudja-e mi a fogyatékosság? A legtöbbjük azonnal igennel válaszol. Ha megkérjük, hogy fogalmazza meg konkrétabban, már nem jön kapásból a válasz…  

Az emberiség több mint 7 milliárd fős közösségének a tagjai sokfélék. A hatalmas arctalan sokaságban 1 milliárd a fogyatékos ember él. Területenként nagyon eltérő arányban. Az adatok pontatlanok. Nem könnyű megszámlálni azonos időben ennyi embert, miközben a föld forog, a lakosok jönnek, mennek, vízen, földön, levegőben. Minden és mindenki állandó mozgásban van. A számok felfoghatatlanul óriásiak. Pontatlanságukkal együtt azt jelzik, hogy a fogyatékos emberek létszáma olyan nagy, hogy helyzetükkel a világnak, az egyes társadalmaknak foglalkozniuk kell.

Az egyes embercsoportok – társadalmak - működése bonyolult összefüggésrendszer. A működés szabályait törvények írják le. A törvényekben és más szabályokban sajátos módon tükröződik vissza a társadalom tagjainak gondolkodásmódja, hozzáállása, elvárásai. Létezik egy általánosnak elfogadott létforma, működési szint, minőség, egészségügyi állapot, amely épnek, normálisnak tekintendő. Akik adottságaik, képességeik, egészségügyi állapotuk következtében a normálistól eltérő módon élnek, ők a fogyatékosok. A természeti, társadalmi és technikai változások, folyamatosan formálják az általánosan megfelelő ép képet ezzel párhuzamosan a fogyatékos képet is. Van egy másik rendszer, amelyik a maga íratlan törvényeivel működteti a világot. Az emberi érzések, az emberi kapcsolatok rendszere, amit az elfogadás, a jó hozzáállás, a tolerancia, a nyitottság és a szeretet vezérel.

Nem szerencsés a megkülönböztetés: épek és fogyatékosok. Éles határvonalat húzni a kétféle élethelyzet között lehetetlen. Bár sokan tagadják azt, hogy valami lehetetlen. Én is.

Vannak helyzetek, amelyekben a fogyatékosság ténye látványosan egyértelmű. Ha valaki nem tudja megfelelően mozgatni a kezét, lábát, nem hall, nem lát, nem, vagy rosszul beszél, inkontinens, nem érti és/vagy nem tartja be a normálisnak elfogadott viselkedési szabályokat, mentális problémákkal él, esetleg több hiányossága van egyidejűleg, akkor ő biztosan fogyatékos - a ma elfogadott viszonyrendszerben. Ha nem ezeknek a képességeknek, tulajdonságoknak a hiányát, vagy többletét, egyensúlytalanságát tekintenénk fogyatékosságnak, hanem az élethez viszonyulás más kérdéseit, akkor más –most normálisnak minősülő – embertársaink lennének a fogyatékosok. Például, akinek lila haja van, vagy három füle, akik nem viselnek ruhát, a két lábukkal táplálkoznak, kézen állva sétálnak és a normális emberek számára – számunkra - ismeretlen módon kommunikálnak a harmadik fülükkel … itt alapos a képzavar. A hajuk színe nem lila … zöld.

A fogyatékosság megfogalmazásának sokadik sikertelen próbálkozása után elkezdtem szakirodalmat keresni, szamárvezetőt.

Az Értelmező szótár szerint, a „fogyaték” katonai műszó. Háborúk idején a készlet, megfogyatkozását jelentette (beleértve a létszámot is).  … hát igen! Darab, darab. Bevetnek több ezer járművet és több tízezer katonát. Majd a háború kitermeli magából a sok összetört fegyvert épületet, betont és vasat, valamint a sok sérült, fogyatékos civilt és katonát.

A WHO meghatározása szerint a „fogyatékosság” a normális emberi léthez szükséges tevékenységek végrehajtásának akadályozottsága vagy képtelensége”. Itt erősen tisztázandó, hogy mit értünk a „normális emberi léthez szükséges tevékenységek” alatt.

A Wikipédiában is megnéztem. A szóenciklopédia sem tökéletes, de szokott segíteni. A fogyatékosság hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodás, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja egy adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. … hát? itt nem a normális, hanem „másokkal egyenlő” az összehasonlítás alapja. Vajon, kik a mások? 

Tépelődtem. A fellelt anyagokkal nem vagyok elégedett, jól megfogalmazni nem tudom, mit tegyek? Megint tegyem félre? Keresgéljek? Gondolkodjak? Mire várok? A helyzet körülöttünk, amúgy is nagyon bonyolult mostanában. Adnék egy esélyt annak, hogy valami tisztázódjon, árnyalódjon, közeledjen. Újraírtam, átírtam, kitöröltem, megint kezdtem ... dünnyögtem és egyszer csak elém gurult 8 szó és egy pont:

 A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája.  *

bl_108_jingjang.jpg

Ennél egyszerűbben, igazabban, kedvesebben nem lehet leírni. Nem sértődöm meg, ha valaki itt és most befejezi az olvasást. Ami ez után jön, az a téma boncolgatása a saját szemüvegemen át.

*****

Ott folytatom, ahol a Wikipédia feldobott egy magas labdát azzal, hogy leírta a nehezen meghatározható, mégis közérthető fogalom típusokra osztását. 

„A fogyatékosság típusai:

  • Mozgássérültség
  • Látássérültség
  • Hallássérültség
  • Értelmi fogyatékosság
  • Beszéd fogyatékosság
  • Autizmus
  • Súlyosan – halmozott fogyatékosság”

A fogyatékosság fogalom típusokra osztása valóban létezik. Ezzel a felosztással a mértékadó társadalmi és szakmai szervezetek -szinte- az egész világon egyetértenek, az ENSZ –től az Országos Fogyatékosügyi Tanácsig és még azon is túl. Becsüljük meg! Nagy érték az mostanában, ha valakik valamiben egyetértenek! Érintettként, vitatkoznék a Wikipédiában olvasható típus meghatározással. Elismerve és tiszteletben tartva azt, hogy jóval könnyebb egy már leírt anyagot ízekre szedni,véleményekkel szurkálni, mint létrehozni, publikálni és állni a kritikák sarát. Köszi Wikipé! Élek a lehetőséggel …

A fogyatékosság típusai közül az első: Mozgássérültség

A megnevezés pontatlan. Mozgáskorlátozott nem kizárólag sérülésből következően lehet valaki. Számtalan oka lehet annak, ha egy ember rokkant, sánta, béna, félkezű, féllábú és sorolhatnám a mozgássérültség okait és altípusait. A múlt század végéig – ami nem volt nagyon régen – viszonylag egyértelmű jelzőkkel neveztük meg a mozgásszervi fogyatékosságot. Az egyértelmű szavakat felváltotta a „mozgásszervi fogyatékos”, később a „mozgásszervi fogyatékossággal élő” frappáns, ám életidegen, mis-másolós jelzős szerkezet. Illetlenség bénának nevezni azt az embert, aki nem képes mozgatni a végtagjait, vaknak nevezni azt az embert, aki nem lát! Mint, ahogy a rokkant, a nyomorék, a siket jelző is kerülendő, még a fogyatékos is. Helyette a „fogyatékkal élő” a szakmailag javasolt és elfogadott kifejezés.Értelmetlen, finomkodó a cizellálás. A tények, makacs dolgok!** Konkrét problémám megoldásának adott pillanatában közlöm az állapotom, röviden, egyértelműen: a kezeim bénák,nem tudok aláírni a saját kezemmel. Megoldás lehet ... és elmondom, hogy mi a javaslatom a hiányosságom pótlására. Ha tiszteljük egymást, nem futunk felesleges retorikai köröket. Bízom abban, hogy szóból ért az ember! Az ember ért a szóból!

Fogyatékos vagyok, nem fogyatékkal élek. Ha a fogyatékommal élnék, néha otthon hagynám … csak az íze kedvéért.

A törvények, a társadalom az általános működési szabályai szempontjából kezelik a fogyatékosságot és a fogyatékosok ügyeit. Magyarországon ma a’98.évi XXVI. törvény érvényes. E törvény célja a fogyatékos személyek jogainak, a jogok érvényesítési eszközeinek meghatározása, továbbá a fogyatékos személyek számára nyújtandó komplex rehabilitáció szabályozása, és mindezek eredményeként a fogyatékos személyek esélyegyenlőségének, önálló életvitelének és a társadalmi életben való aktív részvételének biztosítása.”

A fogyatékosok arctalan tömegébe tartozom. Mozgássérült. Teljesen béna. Autóbaleset. Végleges (a tudomány mai állása szerint).

A szabályok alkotta keretekbe minden érintettnek bele kell férnie. Nem konkrétan, általánosan. Mi azonban -az egyes érintettek- személy szerint vagyunk vakok, süketek, bénák és értelmi fogyatékosok halló készüléket, kerekesszéket, katétert, oxigént használók, értelmi sérültek, járókerettel, fehér és nem fehér bottal közlekedők, segítővel élők. Élünk az adottságainkkal, a lehetőségeinkkel. Többségében fegyelmezetten viseljük az állapotunkból következő fogyatékokat, hiányokat. Azokból az adottságainkból hozzuk ki a legtöbbet a legjobban, amink van. Azokkal az adottságokkal élünk, amelyeket a génjeinkben hordozunk, amelyeket a múltunkból hoztunk magunkkal, amelyeket megteremtünk magunknak, kiegészítve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a minket körülvevő közösségek – a családtól a társadalomig- biztosít, vagy felkínál számunkra. Ha van a gondolataink, érzelmeink és szándékaink kifejezésére alkalmas tekintetünk, akkor hatalmas kincsek birtokosai vagyunk. Amíg van egyetlen rezdülni képes izmunk, addig van személyes kommunikációs eszközünk. 

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a fogyatékosság megélőjeként könnyebben meg tudom ragadni a fogyatékosság mibenlétét, mint a nem fogyatékos. Sokszor más a nézőpontom, és szinte mindig mások a megoldásaim, mint ép társaimé. Nem valami elvont, furcsa dologról beszélek, hanem a mindennapjaim megélt valóságáról. Nem érzékelem pontosan az ép lét és a fogyatékos lét közötti a határokat, ha vannak egyáltalán. A határok jó részét magunk építjük magunk köré, vagy bontjuk magunk körül a ránk ható külső erők segítségével. A tudatomban, vagy a tudatalattimban nagyon mélyen ül az állapotom és annak velejárói. A fizikai érzeteim hiányosak, torzak és nagyon mások, mint ép koromban voltak, de a személyiségem, az érzéseim, a lelkem olyan, mint korábban. Vagy nagyon hasonló. A különbség az idő előre haladásával járó természetes patina, vagy rozsda. Nevezhetném öregedésnek, de az nem hangzik jól. A cselekvést jelentő igék nagy részét egyes szám első személyben használom általában. A jövök, megyek, futok, eszem, iszom, fogom, viszem, hozom, írom, dobom. Ritkábban, de alkalmazom a többes szám első személyt is megyünk, jövünk, eszünk, iszunk, írunk, kötünk, varrunk. A kívülállónak, furcsa lehet egyiket vagy másikat hallani és a cselekvést végzők számával összevetni, de olyan igeragozás nincs, amiben koedukált az egyes szám és a többesszám amellyel jól kifejezhető, hogy ketten jövök, hárman megyek. Fogyatékosság ez? A nyelv fogyatékossága? ... netán játék a szavakkal?

A cselekvéseimben bonyolult, több dimenziós hálótervek mentén haladok, haladunk. A starttól a célig sok szálon futnak az egyszerűnek látszó események,többszörös túlbiztosítással. Biztonságérzetet ad, ha minden apró fogaskerék a helyén van, és a gépezet tervezetten működik. B tervnek is kell lennie. C terv is van. Az élet örömei a technikán túl vannak. Akkor tudok önmagam lenni, ha nem kell szoronganom a háttér rutin tevékenység hiányosságai miatt. Amikor körvonalazódik bennem, hogy szeretnék elmenni adott céllal, mérlegelnem kell, hogy a várható energia befektetés, milyen arányban áll a várható hozadékkal. Nem elsősorban a részemről szükséges erőbefektetésre gondolok, hanem a segítségemre levőkére. Vannak esetek, amikor nem mérlegelhetek, szükséges a személyes jelenlétem. Előfordul, hogy nem gondolkodom túl sokat, mert tudom, érzem, hogy ahova és amiért szeretnék elmenni az másoknak is fontos, vagy csak jó. Társasági ember voltam és vagyok, értéknek tartom a személyes együttlétet. Mégis, ritkán fordul elő, hogy a lakásom elhagyásától a visszaérkezés pillanatáig szükséges óriás mennyiségű segítséget, csak úgy, öncélúan kérjem. Nálam összejönni, az más ... akkor kicsi a para.A saját komfortzónám határait ismerem.. 

Mindennapjaimban gigantikus mennyiségű "kérlek", "légy szíves", "köszönöm" szót használok, amit komolyan is gondolok. Kifogyhatatlan készleteket hordok magamnál a „köszönöm” különböző változataiból. Hálás vagyok minden helyettem elvégzett mozdulatért. Megköszönök - kimondva, vagy gondolatban mindent, ami a segítés szándékával tesznek velem, rajtam, értem. 

Mi fogyatékosok úgy ébredünk, mint mások. „ Jó reggelt! Keljünk fel!” …és felpereg előttem, hogy mik a mai teendőim. Kezdődik az új nap! A nyaktörésem előtti időkben is így történt. Sosem az a reggeli első gondolatom, hogy béna vagyok. Akkor sem, ha az állapotomat állandóan kísérő fájdalmak ébresztenek fel. Aki fogyatékos helyzetben él nem gondol –nem is gondolhat - folyamatosan arra, hogy béna, süket, dadogó, izomsorvadásos, stb . A fogyatékosságommal együtt vagyok az, aki.  „Vagyok, mint minden ember: fenség …” ***

Az életviteli alap teendők kivitelezésének módja más, mint korábban. A nap kezdésénél megkérem a segítőm, hogy mosakodjunk, öltözzünk. Alulra egy vékony fehér, bocs, ne azt. Azt, ami alatta van és a kék blúzt. Talán a szürke nadrág, nincs itt? Á, tényleg a mosásban van, akkor a lilát. Felöltözünk. Közben váltunk néhány szót arról, hogy mi az aznapi tervem. Aztán kérem, hogy ültessen fel. Eddig, az ágyban fekve, horizontális fejmozdulatokra képesen érzékeltem a valóságot. Körbenézve a bal faltól a plafonon át a jobb oldali falig, oda vissza. Aztán felülök -mondhatnám nagyképűen. Valójában felülők, két kar erős emelő fogásával és segítő lendületével. Ülve látom, hogy milyen szépen süt a nap, fehér bárányfelhők és pompás petúniák! Aztán kérem, hogy a segítőm emeljen ki az ágyból, ültessen át „a” székbe. Az emelő hevederében lógva átgurulunk a nappaliba. Ott mindenkit egyformán bűvöl el a negyedik emeleti lakás közepén érzékelhető tér-élmény. A kérésem teljesítése (keljünk fel) félautomatán folytatódik: a segítőm megfésül, fúj rám egy parányi parfümöt, rám adja a szemüvegem, picit feljebb, lazábban, most jó. Köszönöm, nincs mit –de van! Eligazítja a ruhám, kicsit húz a bal karomnál, feljebb a nyakamnál hátul, még egy kicsit, ez sok, most jó és kész is vagyunk. Közben egyszer sem jut eszembe, hogy nem magam végzem el azokat a mozdulatokat, amik a reggeli készülődés egymásra épülő tevékenységsorának rutin elemei. Összehangoltan zajlik a folyamat, majdnem úgy, mintha a saját kezemmel végezném el. Így kelek fel reggelente. Majdnem ugyanúgy, mint mindenki más. Az eredmény majdnem ugyanaz, mintha magam tettem volna. A baleset előtti időkben is előfordult, hogy úgy léptem ki az ajtón, hogy nem voltam tökéletesen elégedett a fizikai és mentális állapotommal. Most, önelégedetlenségem elkerülése érdekében ki sem lépek az ajtón, reggelente. Nem nézegetem magam kirakatok tükrében, nem mosolygok az utca megszokott reggeli szereplőire. Igen! Néha savanyú a szőlő, gyakran édes, időnként muskotályos.

Mi fogyatékosok valamiben mindenképp másként éljük a mindennapjainkat egymáshoz képest is, és az épekhez képest is. De az emberi problémáink azonosak. Vannak jó tulajdonságaink, vannak rosszak, vannak hibáink, értékeink, céljaink, álmaink, kérdéseink, örömeink, bánataink, vágyaink, csalódásaink, sikereink, kudarcaink. A megoldásaink és az eszközeink mások és mások, néha még annál is másabbak. Kellő távolságból nézve mindannyian egyformának látszunk azonosságunkkal és különbözőségeinkkel együtt. Egy közös van bennünk mindannyian emberek vagyunk.

Csodálatos napsütés, felhőtlen kék ég, szép őszi nap. Jó kiránduló idő … délután kirándulok az erkélyre. Még mindig szépek a petúniák.

Csillagok:

* „A fogyatékosság a sokszínű emberi lét egyik formája”. Az idézet a Gyógypedagógiai alapismeretek –című dokumentumból. A szerző neve után hiába kutattam, nem találtam meg.

** Bacsó Péter: A tanú c. filmben hangzik el:

Logopédus: Elég! Pösze!
Pelikán József: Ezt még sose mondták nekem.
Logopédus: Nekem elhiheti. Otrombán pösze.

Pelikán József: Ne tessék ezt mondani.
Logopédus: A tények makacs dolgok!”

*** idézet, Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse … című verséből

 

A VILÁG LEGOKOSABB EMBERE

A VILÁG LEGOKOSABB  EMBERE

Bajban lennék, ha fel kellene sorolnom három, világhírű kortárs tudós nevét. Egy név biztosan eszembe jutna …

Stephen William Hawking, (Oxford, 1942. január 8.) vezető angol elméleti fizikus. Nevét Newton, Einstein nevével együtt emlegetik. Nem csupán kiemelkedő szakmai sikerei miatt ismert, hanem laikusoknak szóló ismeretterjesztő munkássága révén is. Azon kevés tudós közé sorolható, akik részei lettek a tudományos eredményeket népszerűsítő populáris kultúrának, mint például Albert Einstein is. Motoros neuronbetegsége -ALS- következtében súlyosan mozgáskorlátozott, ismert és elismert közéleti személyiség. … Humorát betegsége alatt sem veszítette el. Arra a kérdésre, hogy „Őn Stephen Hawking?” előre programozott válasza van „Nem, de gyakran összekevernek vele”. Egy nyilatkozatában azt mondta, hogy az egyik legnagyobb rejtélynek a nőket tartja. Érti az univerzumot, de a nőket nem.” 

5.jpg

Rossz nyelvek szerint a fél informatikai világ Hawkingnak, Hawkingért dolgozik. Jól teszi! Ízelítő az őt körülvevő emberek és eszközök arzenáljából:  

„Technikai eszközök a beteg szolgálatában

Hawking, betegségénél fogva nem csak járásképességét, hanem csaknem minden testrészének kontrollját idővel elveszítette, amelyeket az agyi idegek vezéreltek (például a szívizmok mozgását automatikus reflexek irányítják, így azt nem érinti a betegség). A 80-as években már csak jószerivel az egyik ujját, szemét és fejét tudta némileg mozgatni, ezért speciális motoros kerekesszékbe kényszerült. A gégemetszés után a kommunikációs problémákra segítője, Brian Whitt talált megoldást. Hawking írásra az egy kapcsolóval működtethető „Living Center” elnevezésű kommunikációs programot használt, amit Walt Woltosz a Words Plus Inc. cégnél fejlesztetett ki. A beszédet pedig a „Speech Plus” cég beszédszintetizátorával oldja meg. Hawking elmondása szerint így könnyebben ír és kommunikál, mint a gégemetszés előtt. Ezzel a módszerrel nagyjából 15 szót tud rögzíteni percenként. Állapota romlásával ma már jóval kevesebbre képes, van úgy, hogy egy szót sikerül rögzítenie percenként. Megoldották, hogy az eszköz működtethető legyen fej- és szemmozgással is. Miután elveszítette maradék kézmozgását, kívülről az archoz rögzítettek egy szenzort, amit az arcizom mozgásával vezérel.

2012-ben bejelentették, hogy Hawking az előző év folyamán rész vett egy fejlesztésen, ahol egy olyan eszközön dolgoznak, ami az agyhullámok alapján dolgozik. A munkaeszköz neve: „iBrain”.idézetek a WIKIPÉDIA-ból. …  lehet, hogy, ő is részese az exoskeleton fejlesztésnek? 

6.jpg

A fotó Hawkingról és segítőiről készült, amikor kipróbálta a súlytalanság állapotát. Az élete egy zajló sci-fi. Tudományos és fantasztikus.

Mindent elolvasok, ami a tudóssal kapcsolatban a szemem ügyébe kerül. A következő írást is habzsoltam a meoszinfo.hu honlapon:

Interjú Stephen Hawking professzorral

Riporter: Professzor úr, köszönöm, hogy fogadott, nagy megtiszteltetés. Ön, mint a világ egyik legokosabb emberének tartott fizikusa, a Cambridge-i Egyetemen Newton tanszékét vezeti és immár ötven éve dolgozik itt, néhány esztendeje megkapta az Amerikai Szabadság Érmet, az USA legmagasabb kitüntetését. 12 díszdoktori és akadémiai cím birtokosa. Nobel díjat azonban máig sem kapott, pedig a közvélemény szerint nagyon is megérdemelné. Egyesek szerint azért nem, mert Ön mozgássérült, kerekesszékben él, beszélni is csak számítógépes szintetizátor segítségével tud, hogy is mondhatna illőn köszönetet a Svéd királynak. Ez az ok? 
Hawking: Szamárság. A Nobel bizottság csak bizonyított teóriákra ad díjat, az én elméleteim kísérleti igazolásához még kell vagy száz év. Ha megérem, én is Nobel díjas leszek.
Riporter: Akkor a mozgássérültsége miatt nem éri hátrány. 
Hawking: Már hogyne érne! A legutóbb is össze kellett vesznem az önkormányzattal, mert a házam előtti járdán volt egy kátyú és nem akarták kijavítani. Azt mondták, kerüljem ki vagy csináltassam meg én, nekik erre most nincs pénzük. A szégyentelenek! 
Riporter: Úgy hírlik, a kormánnyal nem éppen felhőtlen a viszonya. Néhány éve híre ment, hogy esetleg Kanadába költözik. 
Hawking: Volt ilyen tervem, mert csökkentették a kutatási támogatást. Most képzelje el, még a személyi asszisztensem bérére sem biztos, hogy futotta volna. Mondtam is nekik, a végén még az ápolónőmet is nekem kell fizetnem! 
Riporter: Van saját ápolónője? 

Hawking: Ember! Nem látja, mennyire béna vagyok? Nekem is jár ápolás, mint bárki másnak. 
Riporter: Na igen, de Ön gazdag ember. A vagyonát húsz millió dollárra becsülik. 
Hawking: Amihez Őfelsége Kormányának semmi köze sincs. Azt a vagyont én szereztem a munkámmal, merthogy "Az idő rövid története" c. könyvem sok millió példányban kelt el a világon. Nekik viszont az a kötelességük, hogy gondoskodjanak az egészségemről, mint bárki másnak, aki ilyen fizikai hátrányt szenved el. Amúgy is a politikusok nagyon rosszul bánnak a bénákkal. Rémséges történeteket tudnék mesélni. 
Riporter: Meséljen, kérem. Egyébként is az a hír járja, hogy Ön nem sokat beszél a fogyatékosságáról, nem sokszor áll ki sorstársai mellett. 
Hawking: Mert szerintem az a fontos, amit csinálok, nem pedig az, hogy kerekesszékből csinálom. De ha már kérdezte, hát legyen. Igenis nagyon sok hátrány ér bennünket. A múltkor például a szomszéd bácsival beszélgettem. Két mankóval jár, jó 10-12 évvel öregebb, mint én, tehát úgy 84 éves lehet. Ügyetlenül vezetett, összetörte az autóját. Bement az önkormányzathoz, hogy adjanak neki másikat, végtére is mozgássérült és nem tud autó nélkül közlekedni. És tudja mi történt? 
Riporter: Nem kapott autót. 
Hawking: No, még csak az kéne! Kapott. De csak egy használt Mazdát adtak neki, mondván, hogy ő már öreg, nem dolgozik, a vásárolgatáshoz az is jó lesz. 
Riporter: Kapott egy ingyen autót? 
Hawking: Egy vacak használt autót kapott. Most képzelje! 
Riporter: Képzelem. Nálunk semmilyet se kapott volna. 
Hawking: Mit is mondott, honnan jött maga? 
Riporter: Magyarországról. 
Hawking: Pedig az egy jó hely lehet. Neumann János, Teller Ede, egy csomó jó matematikus és fizikus származik onnan. Most hallottam, hogy a Királynő lovaggá ütött egy magyar zongoristát, Sir Andrew Schiffnek hívják, ha jól tudom. 
Riporter: Igen, Schiff Andrásnak hívják, sajnos itt él Londonban, nemigen jön haza. 
Hawking: Ő is mozgássérült? Ő se kapott autót? 
Riporter: Nem, nem mozgássérült. Egyébként nálunk nincs ingyen autó, ápolónőt is csak napi egy-két órára lehet kérni. Szegény ország vagyunk. 
Hawking: Na de emberi jogaik csak vannak? Mit szól ehhez az Esélyegyenlőségi Miniszter? 
Riporter: Nálunk nincs Esélyegyenlőségi Minisztérium. Van egy minisztérium, ezen belül több államtitkárság. Az egyik a társadalmi terheket hordozó családokkal foglalkozik, a másik a rászorulókkal. 
Hawking: Érdeklődéssel hallom. És én például hová tartoznék? 
Riporter: A rászorulókba. A fogyatékossággal élők, a munkanélküliek, a hajléktalanok, a mélyszegény emberek közé. 
Hawking: Brrrrrrrrr. SSSSSSS. ...Bocs, de rossz billentyűket nyomtam a hangszintetizátoron....Még hogy én oda tartoznék? RRRRRRRRRRRRR. A fene ebbe a vacakba. Még mindig nem tud követni, ha dühbe jövök. 
Riporter: Nyugodjon meg, professzor úr. Önt a világ legokosabb emberének tartják, gondolkodjon logikusan. 
Hawking: Éppen azt teszem, maga ökör. Logikusan azt gondolom, hogy nem szorulok rá semmi olyanra, ami ne járna nekem azon felül, ami a rettenetes hátrányaim legalább részbeni pótlásához kell. Mitől lennék én rászoruló csak azért, mert fogyatékossággal élek? Dolgozom, családomat fenntartom... 
Riporter: De állami segítséggel. 
Hawking: És aki metrón utazik, annak nem az állam épít metrót? Akit kórházban kezelnek - hacsak nem megy magánkórházba - annak a kezeléséhez semmit sem ad az állam? Aki épkézláb, annak a gyereke nem jár állami iskolába? Az nem rászoruló? Vagy maguknál a hívők is a rászorulók államtitkárságához tartoznak, mert a templomuk felújítására ad az állam? 
Riporter: Hát...tulajdonképpen...ide tartoznak, de van nekik külön államtitkárságuk. 
Hawking: Szép kis vircsaft. No és akik oda tartoznak, legalább többet kapnak az államtól? 
Riporter: Nem, kevesebbet. Merthogy aki nem dolgozik, az kapjon kevesebbet, hogy dolgozzon inkább. 
Hawking: És aki nem tud dolgozni, mint én? Mert azért nem mindenki elméleti fizikus. 
Riporter: Hát, mostanában az is kevesebbet kap, ha megrokkan, mint régen. 
Hawking: Miért? 
Riporter: Mert nem számít, hány évet dolgozott és mennyi járulékot fizetett. 
Hawking: Ember, maguk meghülyültek! Mi az, hogy nem számít? Amikor a legtöbb ember éppen a munkájába rokkan bele? 
Riporter: Hát igen, de akkor sem számít. 
Hawking: És mit szól ehhez a Rászorulókügyi államtitkár? Lemondott tiltakozásul? 
Riporter: Nem, épp most nevezte ki a Miniszter. 
Hawking: Értem, a Miniszter mondott le. 
Riporter: Nem, ő alkotta ezt a szabályt. És őt is most nevezték ki újra miniszterré. 
Hawking: Nyilván az új Miniszterelnök nem tudta, kivel van dolga. 
Riporter: Nincs új miniszterelnök. Az eddigit választották újra a parlamenti választásokon, kétharmados fölénnyel. 
Hawking: Akkor....Brrrrrr....SSSSSS.....Püffpüfff......Megvan a Nobel díjam! Istenem, milyen csodálatos! Heuréka! Ha tudnék mozogni, felugranék.... 
Riporter: De Professzor úr! Mi az, hogy megvan a Nóbel díja? A rászorulókkal foglalkozó államtitkárság miatt? 
Hawking: Persze, maga fafejű. A Nobel díjat az kaphatja meg, akinek igazolódik az elmélete. És az enyém most igazolódott! Éljen Magyarország! 
Riporter: Miféle elmélete igazolódott? 
Hawking: Hát az, amiben azt állítottam, hogy a hatalmas erők képesek olyan teret létrehozni, amelybe minden belezuhan. Ó Istenem fényévekkel arrébb kerestük, és itt van a szemünk előtt! 
Riporter: De micsoda? 
Hawking: Hát nem érti? Itt a szemünk láttára jött létre egy igazi tértömörülés, ahonnan a fény sem jut ki. Egy igazi Sötét Lyuk. 

Dr. Derera Mihály

Ahogy olvastam riportot, el sem akartam hinni, hogy Hawkinghoz eljut egy magyar riporter? … de jó! Pazar! Valóban fergeteges humora van a tudós sorstársnak  … mekkora tájékozottság a magyar viszonyokról … furcsa … áá, ez lehetetlen …  ez képzelt riport! … de akkor is! A szerző hozzájárulásával idéztem a riport teljes szövegét … a leleplező záró-fotóval együtt:

7.jpg

Életrevalók

Ez egy fancia film, magyarra fordított címe. Néhány mondat azoknak, akik nem olvasták a könyvet, és nem látták a filmet –még.
Kik az életrevalók? Így első hallásra senki nem gondolná, hogy egy négy végtagjára bénult, középkorú dúsgazdag üzletember és egy (divatos, kétes értékű szóval leírható) mélyszegénységben élő, börtönviselt, alacsony műveltségű feka srác. Kapcsolatuk sikertörténet. Egy nagy kalandtúra a film, kisebb kalandtúrák sorozata. Lehetne elképzelt történet is, de nem az, mint ahogy nem az, az „És mégis, kinek az élete?” sem és több, hasonló alkotás. Nem elképzelt az én életem sem! Sőt, elképzelhetetlen! Mégis, vagy éppen ezért, félelmetes a hasonlóság, sok esetben, azonosság a filmben szereplő sorstársak helyzete és a saját helyzetem között. Lehet, hogy mégis igaz, amit az orvosok állítanak? Hogy az azonos csigolya-magasságban sérültek megmaradt képességei azonosak. Nem esik jól kimondani, de sok igazság van benne!
Érdekes, ezek a könyvek, filmek – legalább is amiket ismerek közülük-  férfiak történetei.
Ha ezek a könyvek, filmek, és színházi darabok sikeresek, olvasók és nézők millióit érdekli, a valóságnak ez az oldala, talán nem hiábavaló erről írni sem. Amikor nézzük a filmeket, nem gondoljuk, szinte kizárjuk a lehetőségét annak, hogy velünk is megtörténhet, mi is lehetünk valaha mozgássérültek, siketek, vagy rosszul hallók és vég nélkül sorolhatnám a nem kívánatos élethelyzeteket. Hárítunk, védekezünk. Ez így van jól! 

Bár, mindannyian tudjuk, hogy „az élet, nemi úton terjedő halálos betegség”. Lengyelül: Zycie jako smiertelna choroba przenoszona droga plciowa. Őrizzük, meg komolyságunkat, nincs vége! Ez, Zanussi, lengyel rendező filmjének a címe. Az alapja igaz történet, természetesen! Hogy a rendező neve, hasonló a hírhedt,hűtőszekrény márkához? Ez a véletlen műve! 

Pár napja beszélgettem egy fiúval arról, hogy hónapok óta senki nem vitte el a lottó főnyereményt, a több mint 3 milliárdot. Vegyünk lottót, hátha! Node, mi a valószínűsége annak, hogy nyerünk? Deha mégis? Biztos nem?  A kérdések sorozata végtelen.
Otromba párhuzam: mi a valószínűsége, annak hogy valaki elmegy otthonról és pont ő kitöri nyakát útközben? Ugyanannyi, mint az ötös találatnak! Vajon, hány matematikus lottózik? 

Kik az életrevalók? Például azok, akik kezük mozgatása nélkül meg tudják oldani, hogy a levegőben, havazásszerűen szálló vattafoszlányokat ne szippantsák be az orrukon, ne nyeljék le, ha már megelőzni nem sikerült, hogy a szájukba kerüljön! És ha mégis a szánkba került, küzdjünk a megfulladás ellen. Ja, ezt béna, vagy alig mozgó rekeszizommal! Tessék kipróbálni. Gyorsan, mert ha vége a szezonnak, várni kell egy évet a nyárfa virágzására. Bár addig még apró próbatételek garmadával bizonyíthatjuk életrevalóságunkat. Szándékaim szerint, írok még ezekből. 

Jövő kedden:  Mégis, kinek az élete? az évadban utoljára