Antal Zsuzsa blogja


AKADÁLYMENTES

2012. szeptember 18. - Antal Zsuzsa

Mit is jelent ez a szó: akadálymentes?
Mindenkinek mást, ha elvonatkoztatunk attól az általánosítástól, hogy …az a hely, ahova kerekesszékkel el lehet jutni, ahol nincs lépcső, ahol van lift, ahol a járdára simán fel lehet menni, a járműre fel lehet jutni, sorolhatnám az általános értelmezéseket.
Ám ezek nagyon felületes meghatározások!

Kérdezzünk meg egy vak, vagy rosszul látó embert,
kérdezzünk meg egy csökkenthallásút,
kérdezzük meg a nagyit,
kérdezzünk meg egy kismamát és
kérdezzünk meg egy gondtalannak látszó átlagembert arról, hogy kinek mit jelent az akadálymentesség?  
Mindenki mást fog mondani.

Gonoszkodás nélkül, jóindulatot felételezve, szakirodalmat felejtve, klasszikusan mégiscsak arról van szó, hogy az akadálymentesség a mozgásukban bármilyen okból korlátozott emberek közlekedését segítő, vagy lehetővé tevő megoldások kialakítása közterületeken, középületekben, meg mindenhol. Aki ismer engem, tudja, hogy rendszerint körüljárok egy-egy témát, mielőtt egeret ragadok.*(Régi szép idők! Amikor még tollat ragadtam. Rajongtam a szép ceruzákért, a tollakért pláne. Ha tudnék verset írni már megírtam volna az „Óda a töltőtollhoz” című eposzt. Nincs már messze az idő, amikor ezek a tárgyak múzeumba vonulnak! Arról nem szólva, hogy, az internetes keresők használata mennyit formált információ szerzésünk módján és mértékén. Pár gombnyomás és már dől a tudás a képernyőre, ha akarom, már jön is nyomtatóból a leirt szöveg. Csapda!) *-tól folytatás: Az akadálymentesség témaköre is kimeríthetetlen háttéranyagot produkált. A törvény szövegétől a súlyos milliókat ajánló pályázatokig és tovább is, érezhető az a kínlódás, óvatos ráutaló fogalmazás, hogy nevezzük „embertársaink azon csoportját” akiknek szól ez a törődés, megkülönböztetett figyelem. Ki nem hagyva, hogy mindez mekkora plusz költség. De emberek! Hát minden plusz költség! Persze, amíg van rá keret. Egy gyöngyszem: „Célunk, a testi vagy szellemi fogyatékossággal élő emberek életének, a társadalomba való érvényesülésének akadálymentes megteremtése.” Többször elolvastam, jól értem-e? Egyáltalán értem-e? Pénzről szó sincs benne, ez nagyon elegáns! 

A magam részéről értékelem a törekvést, de megtanultam- megtanultuk, hogy az akadályokat magunk küzdjük le. Átgondoltan, biztonságosan, vagy Uram bocsá’, megkerülve! Vannak tapasztalataink. 

Az első: egy magánklinikára mentünk, ahol az igen elegáns főbejárattól jobbra fordulva volt egy szegényes folyosó, a hátsó lejáratnál pedig egy nagyon szerény „lift”, kerekes székes látogatók (betegek) lépcsőn lejutásához. Egy nagyon kedves úr kezelte volna a szerkezetet. Felmérte a két kísérőm erejét és azt javasolta, hogy inkább ők segítsenek megtenni azt a 8 lépcsőt –magyarul: vigyenek le, mert ez a lift nagyon bizonytalan. Bocsánat, elnézést, minden volt. A fiúk levittek, majd beszálltunk egy üvegberakásos, rézzel díszített liftbe, ami fölvitt a tanár úr előszobájáig. Itt aztán már volt pozitív megkülönböztetés, ami jól érzékelhetően két dolognak szólt: a bénaságnak és a pénznek. Visszafelé a helyzet annyiban volt más, hogy nem is kellett elfáradnunk a liftes kijárathoz, mert az addigra már zárva volt, kezelő személy hiányában. Volt min élcelődnünk hazáig, pedig nem volt nevetséges. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset, „van másik”:

A második: színházi élmény. Nem a színpadon történt. Út közben, a ruhatár és a nézőtér között. A ruhatárnál bajlódtunk éppen a kabátom levetésével, amikor odalépett hozzánk egy nagyon kedves, csinos hölgy és javasolta, hogy menjünk lifttel, már elő is készítették. Nem is értettük, hogy miért, mert a jegyünk a földszintre szól. Igen, tudja, de van közben 5 lépcső és ahhoz kell a lift. Még tiltakoztunk, hogy van gyakorlatunk ebben, a két fiú felemel, együtt vagyunk. Végül engedtünk a kedves invitálásnak, az idő is haladt, Jó, induljunk! Egy fordulás után megláttuk a lépcsőt, ez semmi- próbálkoztunk egy utolsót- és odaálltunk a lifthez. A platón a kerekesszék, lehajtva egy vastag otromba biztosító vas-kar, mindenki arrébb tessékelve, hölgy nyomja az indító gombot, készülék nem indul. Nem baj, még egy gombnyomás, készülék elindul, kicsit megemelkedik a plató, a szék megdől, lift megáll, kigyullad egy piros lámpa, se le, se föl! Pedig az előbb még jó volt, mondja a kedves hölgy. Nem baj, hívom Józsit. Józsi pillanat alatt ott terem, ő is nyomja a gombot, lift mozdulatlan. Hölgy –sápadttan- hívom a műszakis főnököt. Miért? Józsi ki volt. Főnök jön, meg az ügyelő is, utóbbi: kezdenénk. Kedves hölgy, egypillanatcsakMarikám! Főnök „hát ez nem megy! Nincs itt valaki, aki ért ehhez?” Nem volt. Egyre riadtabban figyeltük az eseményeket, de ebben a pillanatban láttuk, hogy ezt magunknak kell megoldanunk! Robi, Szabolcs odalép mellém, próbálják a biztosító kart leemelni, de az mozdíthatatlan volt. Aztán a színháziak tehetetlen tiltakozását figyelembe sem véve, fejjel kissé lógó helyzetben kifeszegettek, és leemeltek a liftből. Ebben a pillanatban mindenkinek minden hirtelen sürgős lett, foglaljuk el gyorsan a helyünket, mert már amúgy is – miattunk – késnek. A darabra ma már nem is emlékszem, de a rémült félelemre kristálytisztán. A jó akarat megvolt… 

Van számos ilyen történetünk. Ma már csak vidáman mesélgetjük ezeket. Megélni nem volt vidám.
De mit is jelent ez a szó: akadálymentes? Hát, hogy nincs akadály!

Nem vagyok önző és sportszerűtlen. Ezért azt javaslom, hogy kezdjék az akadálymentesítést a futópályákon. Rossz látni, ahogy a futók erősen küzdenek a gátnak nevezett keretekkel. Nem gát az, hanem akadály. El vele!

 

Jövő kedden: valami színházas

Harmadikról negyedikre

A belvárosban laktunk, egy 1892-ben épült ház harmadik emeletén, szép nagy, tágas, világos polgári lakásban.  Az operaház tőszomszédságában. Én, tudatlan vidéki, azt hittem, hogy a polgári lakásban lakó polgárok mások, mint mi nem polgári lakásban élő polgárok. Jobban élnek, gazdagabbak, polgáribbak. Hát a valóság?  Kiábrándító volt, legalább is a mi házunkban. …pedig kovácsoltvas volt még a cselédlépcső is. Gyönyörű lépcsőből volt szép számmal a házban, a kaputól 99 darab vezetett a lakásunk ajtajáig. A költözés napján 19 és félszer tettem meg a földszint és a harmadik közötti szintkülönbséget. Az utolsó fél, fölfelé, nagyon nehéz volt. A szívem vitt haza, nem a lábam. 
            Nagyon szerettünk itt lakni. Nem zavart minket a három emelet. Egyetlen, olyan emlékem van, amikor a lépcsősor barátságtalan ellenfél volt. Minden szempontból rendkívüli eset: hajnali 2 és 3 között történt, hogy a kicsit lázas, nagyon alvó, 25 kilós Szabolcsot felcipeltem. Rajta kívül lógott rajtam még néhány szatyor. Már az indulásnál fáradt voltam. A gyerek is a csomagok is próbáltak szabadulni sanyarú helyzetükből. Szabolcs egyre beljebb csúszott a hozzá képest óriási hálózsákban és az egész szundikáló pakk lejjebb és lejjebb araszolt rajtam. A csomagok kezdtek tőlem megszabadulni, alig hallhatóan. Közben a lépcsőház-világitás állandóan lekapcsolódott, energia tudatos polgári ház volt a miénk. Nehezen értünk föl és akkor még elő kellett varázsolnom a kulcsokat a sötétben. Mikor már majdnem bejutottunk, nyílt a mellettünk levő lakás ajtaja és szomszédnénink kiszólt, hálóingben, kócosan: Ja, csak maga az! Azt hittem jött valaki!  Nagy nehezen bejutottunk. Végre a fiamat beejthettem az ágyába, lefeküdtem mellé a parkettára és a „jajdejóitthonvagyunk” gondolattal erőt vettem magamon és elindultam összeszedni hátrahagyott cuccaink.
            A baleset megváltoztatta az emeletekkel, lépcsőkkel kapcsolatos álláspontom (is).  Megváltozott a tulajdonostársak (nem egyszerűen: lakók) és a köztem levő viszony is. Egyetlen lakótárs volt például, a sötét, vizes belső udvari lakásban lakó, valaha jobb napokat látott, alkoholista hölgy –ez nem poénos szavak sorozata, ezek tények-, aki a baleset után meglátogatott. Mosolyogva váltottunk pár szót, ha néha találkoztunk. Mindenki más elzárkózott tőlem hosszú évekig, pedig a mozgó függönyök mögött, kíváncsi szemek figyelték sajátos életünket.
            Továbbra is nagyon szerettünk itt lakni. De már zavart a három emelet. Jó lett volna, közelebb lenni a természethez hiányzott a lehetőség, hogy bármikor elmehessek bárhova.  Igaz, ha nem itt lakunk, senki nem ismerte volna meg a szemközti ház öncélú szobordíszeit, senki nem csodálta volna önként olyan kitartással, mint én. Ezt láttam az ágyamból 12 évig. Egyszer, egy közepesen átgondolt gondolattól vezérelve szerettem volna liftet építtetni, megkönnyítendő a magasan lakók életét, köztük a magunkét, kerekesszékkel kiegészítve. A polgárok ökölrázós tiltakozásába fulladt a kezdeményezésem. Akkor tudtam meg, hogy a háznak lelke van!  Rosszul fogtam hozzá, beletapostam, mármint a lelkébe. Barátaink, ismerőseink, mind azt javasolták, hogy költözzünk el, minél hamarabb, lehetőleg kertes házba, szabaduljunk ki a belvárosból. Mi tudtuk, hogy a költözés lehetetlen, egy bonyolult tulajdonjogi okból. El kellett fogadni ezt a helyzetet. De a lakás és az itt-lakás számtalan előnyét, nagyon élveztük. Az operába, el sem kellett menni és nyáron lehetett élvezni a zenét az erkélyen. Filmforgatás minden második héten. Itt ült a kapuban napokig Spielberg, (csak egy példa). Tüntetések páholyból. Könnygáz, de csak mutatóban. Drágaság. Márkás üzletek. Minden közel, kiváló közlekedés.
            Szerettünk a város közepén élni. Róttuk az emeleteket, amik egyre nőttek. Ami engem illet, eleinte hordággyal vittek le és hoztak fel a magán mentő szolgáltatok emberei. Később kerekesszékben ülve vitt le és hozott fel, két ember. Kollégáim, barátaink az én segítő emberemmel. Nincsenek szavak, amikkel jól vissza tudnám adni azt az irgalmatlan érzést, amit ilyekor átéltem. Minden lépcsőfoknál, lélegzetem visszafojtva aggódtam, nehogy baja essék azoknak az embereknek, akik le-fel vittek + a 35 kiló kerekesszéket. Visszagondolni is szörnyű. Később gépesítve közlekedtünk. A gépesített lépcsőzés, a kreatív mérnököket is ámultba ejtő lépcsőjáróval zajlott. Ültem a kerekesszékben, majd a székre illesztették a lépcsőjárót, ami rémes csattogó hangot generálva lépkedett lépcsőről lépcsőre, 99 kis ütést mérve a gerincemre. A 100 éves márvány lépcső is tiltakozott, próbált kicsúszni alólunk, pláne, ha még pár csepp víz is besegített. Emberpróbáló megoldások voltak. VOLTAK! Mert egyszer csak ügyvédi bravúrok sorozatával végre miénk lett lakásunk.        

            Abban a pillanatban elviselhetetlen lett a három emelet. 12 évet éltünk az emeletek csapdájában. Hamarosan elköltöztünk. Ismerőseim, akik nem voltak részesei az utolsó félév történéseinek, először igazolva érezték magukat, a költözés hírét hallva. Végre! Már, rég meg kellett volna, lépni! Na és kertes ház? Nem. Sorház? Nem. De kert azét van? Nincs. De kert kapcsolat? Nincs. Földszint? Nem. Hát akkor? Negyedik emelet. De lift van! 

Felcseréltük harmadik emeletet a negyedikre. Terézvárost, Újpestre. Egyetlen lépcsőt sem kell megtenni és kint vagyok a házból, egy ember segítségével. Két emberrel pedig, bármikor bárhova! Szabadság! Minőségi különbség! Kilátás a szabadsághegytől, a budai hegyeken, Csobánkán, Szentendrén át a váci kőbányáig –igaz a kettő között van egy kis takart rész. A felhők karnyújtásnyira, a paplanrepülők látótérben, az erkélyen terem a saját fügénk! Kérdem én: kell ennél jobb? Válaszolom én: kell, mindig kell jobb! De költözni nem szeretnék. 

ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! Jó idő, virsli, vurstli, sör, zene, városliget.

A jövő kedden: JELES NAPOK