Antal Zsuzsa blogja


BOLDOG EMBER A HÍDMESTER

2013. szeptember 05. - Antal Zsuzsa

Nemrég olvastam egy cikket, a Lánchíd hídmesteréről szólt.
Elöljáróban: főiskolás koromban sokszor előfordult, hogy gyalog mentem át az alagúton, tudtam, hogy szennyezett a levegője, mégis vonzott a hangulata. Az alagút végénél, a Budai hídfő közelében, volt egy ajtó és egy ablak. Lakásnak látszott.  Amikor elmentem előtte mindig átfutott a gondolataimon: nem létezik, hogy itt lakjon valaki, az elképzelhető, hogy ez valakinek a munkahelye. Titokzatos, sejtelmes hely a kívülálló számára.
A HVG cikk a HÍDMESTER-ről szól, aki abban a lakásban él a családjával és ott dolgozik, őrzi a Lánchidat és őrködik a kapcsolódó gigantikus vas-szerkezeteket felett. A hídmester-ség nem egy a szakmák, vagy munkahelyek közül, sokkal több annál. Különös rajongás. 

72_1.jpg

A Híd mestere -Fazekas János- kilenc éve vigyáz a főváros legidősebb hídjára.
„Nekem a Lánchíd az otthon, a Lánchíd a nulla kilométer. Innen indul ki minden". Ötven évvel ezelőtt gyakorlatilag ide született az alagútba, mivel előtte 41 éven keresztül az édesapja felügyelte a Lánchidat és a Budai Váralagutat. Itt éltek a Várhegy tövében egy szolgálati lakásban. „Amikor járni kezdtem és kinéztem a lakásunk ablakán, a Lánchidat láttam, ezért már az óvodában is nagyon sok Lánchidat rajzoltam."
Amikor édesapja meghalt, az volt a kérése, hogy fia vigye tovább a mesterséget, ő pedig nem csak kötelességből vette át tőle a munkát. „Imádom ezt a hidat, a világ legszebbjének tartom. A híd tetején úgy érzem, mintha Budapest szívében lennék. Alattam zajlik az élet, és történnek a sorsok."
Szinte nincs is munkaideje, állandóan jelen van. A mai napig nem tud betelni a híd látványával, gigantikus méreteivel, páratlan arányaival. Ha összefestik, vagy bántják a hidat, az neki fáj. A hídmester bárhová megy a világon, pár nap múlva haza vágyik, mert annyira szereti magát a hidat és azt a meg sem fogalmazható érzést, hogy ő ennek a hídnak a felügyelője. A folyó egyedülálló illata fokozza a honvágyát.
„Úgy beszél a hídról, mint egy nőről, akivel kettesben lenni a legjobb, ha lehet, napfelkeltekor.” 

72_2.jpg

… a hídmester boldog ember. Eszembe fog jutni, ha arra járunk … és máskor is! 

Forrás:  HVG.HU A Lánchíd titokőre vitt le minket Budapest gyomrába

2013. május 08.

 

TANULÓ VEZETŐ

Márciusban írtam már egy bejegyzésben az új székemről.
Sejtettem, hogy az elektromos kerekesszéket bénult kézzel vezetni nem lesz könnyű, de hogy ennyire összetett, nehéz agy és izomműködést igényel, arra nem voltam felkészülve. Arra sem számítottam, hogy a világ egy valóságos 3D terepasztal, tele apró meglepetéssel.
… annyira, de annyira vártam az új kerekes-székem!
Azt terveztem, hogy pikk-pakk megtanulom a rutinozást, begyakorlom először a lakásban, aztán folytatom a ház bejárásával – lift, folyosók, udvar- majd kalandtúra a nagybetűs Utcán. Egyre nagyobb köröket teszünk a környéken, határ a… nincs határ! Mindig akkor jöhet a következő –nehezebb- lépcső, amikor az előző már készség szintjén megy. Úgy tippeltem 2-3 hónap és bárhová, bármikor …! Tévedtem, ami az időtartamot illeti. Hosszabb lesz a gyakorlási fázis, mint gondoltam. Nagyrészt rajtam kívülálló okok miatt, természetesen. Bár az agyam és az izmaim harmonikus együttműködését még sokat kell gyakorolnom. Teszem is, örömmel! … bár néha sokk a jóból!
Másfél hónapja vagyok tanulóvezető! Hihetetlen dolgokat tanultam, részben olyanokat, amiket már kezdtem elfelejteni: türelem, küzdelem, tolerancia, fegyelem, és önfegyelem, mindez felsőfokon. Azt hittem, hogy ezeken a fázisokon már túl vagyok. Úgy látszik ezekből sosem elég. Önvédelmi okokból azt is újratanultam, hogy az időt fölösleges számolni, annyi kell, amennyi kell! Naponta érek el kisebb- nagyobb sikereket és naponta merülnek fel újabb és újabb sportszerű nehezítések. Mégis, századszor is csodálkozom, ha nem tudom átküzdeni magam a mintegy 5 mm-es magasságon, a síknak látszó domborzati viszonyok is képesek megbuckásodni, mire odaérek. Fateknőseim, úgy ugranak néha odébb, ha járművemmel jövök, hogy magam sajnálom is őket. Főleg, ha nem önszántukból teszik.
… annyira, de annyira örülök, hogy az önálló mozgás már a napi rutin része!
A harmadik naptól természetes, hogy bekapcsolja valaki az új széket és odagurulok az asztalhoz, odagurulok a „munkahelyemhez”. Igaz, néha beszorulok ide-oda, de egyedül, vagy kis segítséggel kimanőverezem magam a szorult helyzetekből is. Naponta többször  kimegyek a kis-erkélyre, közelről megszemlélem a folyamatos átalakítás alatt levő birtokot. Ha már ott vagyok, átnézek a szomszéd kertjébe, ami egyáltalán nem zöldebb az enyémnél... Gyakran ki kell centiznem az ajtó szélességét, hogy kiférjek falbontás nélkül.
Nagy erővel szervezem, hogy ki tudjak gurulni a másik erkélyre is. Távol és közel minden akadálymentes, kivéve ezt a helyet. A lakáson belül van 20 cm szintkülönbség. Tiszta röhej! – mondhatnánk. De nem vicces! Kell vennem egy rámpát, ami ide is jó lesz, meg az autóhoz is.
Ha valamilyen okból –hajmosás, elmenetel- a régi székembe kell ülnöm, nagyon furcsa… nem indul el, hiába igyekszem. A jót nagyon hamar meg lehet szokni.
Az igazságnak része az is, hogy nem megy minden csettintésre, csak úgy. Vékonyka izmaim gyakran úgy beremegnek, hogy meg kell állnom, kicsit pihenek és folytatom. Ha túlerőltetem a karom, egyre kevesebbet tudok menni, néha hazafelé jövet egy lépcsőházban tett túráról, a bejárati ajtónktól egy méterre úgy érzem vége! képtelen vagyok befordulni, átmenni a „küszöbön”, aztán még két kanyar, áá nem! Végül összeszedem magam, bejutok valahogy. Nagyon elfáradok. Itthon már sima a terep, behunyt szemmel is … Hihetetlen, hogy béna kézfejjel, béna alkarral félig működő felkarral mire tehető képessé az ember! Nem érzem és mégis meg tudom csinálni. Még nekem is alig felfogható! Köszönöm Áron! Ő tudta, hogy a lehetőség megvan. Tettem, amit kért, ahogy csak bírtam.
Egyszer már voltam az utcán. Hát küzdöttem rendesen. Várom, hogy mikor tudok általános utcai körülmények között közlekedni, ha nagyon elfáradok, kétségeim támadnak e felől … pedig ahol tartok az is elérhetetlen vágyálom volt, nem is olyan régen. Ez is menni fog.
… annyira, de annyira jó, hogy már tanuló vezető lettem!
Az autónkra ki nem tettük volna a nagy T betűt, annak idején! Most legszívesebben felragasztatnám a kék matricát és mondanám: Idefigyeljenek emberek! Tanuló vezető vagyok!

56.jpg