Antal Zsuzsa blogja


TAKARÍTÁS –BETAKARÍTÁS

2013. december 10. - Antal Zsuzsa

Mostanában ritkán posztolok …
Magyarázkodás helyett egy trilógiával állok elő. A három részes mű tárgya a takarítás.

1. BETAKARÍTÁS
Tavasszal kezdődött a máig - november 25 - tartó sikertörténet… erkély-jelenettel indult:
Zsuzsa barátnőmtől kaptam – egy ovális, terrakotta „Azték” fantázianevű kaspóba ültetve- három növényt. Középen egy japán juhar … álmaim egyik kicsi fája, két kísérője egy pici bordós kövirózsa halom és egy diszkrét díszfű-csomó. Gondosan elhelyeztük a nagy erkélyen, egy elvirágzott, de még mindig szép rózsalonc mellé. Már kezdett összeszokni az eklektikusan válogatott társaság, amikor hirtelen és váratlanul kitört egy hét kánikula. A mi amatőr kertész csapatunk heroikus küzdelemmel ápolta a frissen beültetett növényeket. Öntöztük, dicsértük, biztattuk őket. A juharfácskám tövében több zöld levél bújt ki a földből, abban a tévhitben, hogy ők a rajongás alanyai. Gazoltunk, tépegettünk, de beláttuk, hogy ők is élni akarnak … Három életerős, napok alatt palántává cseperedett növényt nagylelkűen megmentettünk. Közülük egy paradicsomot beültettünk a lestyán mellé, ő a történetecske főszereplője. Nagy túlélő, az biztos … törtető, céltudatos alak … Vidáman és látványosan fejlődött, végigélte a kánikulát, sőt virágba-borulásával fejezte ki háláját a túlélés lehetőségéért. Közben észrevétlen igyekezett kipusztítani maga mellől a cserép főbérlőjét, a lestyánt. Erősnek, bőtermőnek mutatkozott a mi, „véletlenül besikerült bébink” (a szó szerinti idézetet a napokban hallottam egy fiatal énekesnőtől, aki nem egy növény-palántára utalt a kijelentésében…)

79_1.jpg

A nagy nyári meleg elmúltával új helyre, a másik erkélyre vittük át. Részben azért, hogy szem előtt legyen –ki tudja, mi történhet-, részben azért, hogy háborítatlanul, ideális körülmények között nevelhesse a leányanya paradicsom sokas-iker gyermekeit. Úgy megkedveltük és annyira büszkék voltunk rá (és magunkra) … a negyediken … ilyen gazdag paradicsomtermés … szinte már kertészet … és egyáltalán… Minden vendégnek és nem vendégnek kötelező volt megtekinteni – üres kifogásokat, hogy nagyon sietek, nincs időm, rohannék a gyerekért, stb. meg sem halottuk- ellenben, szerénytelenül bezsebeltük az elragadtatott dicséreteket, ami jár az jár …sőt, azon is túl …
Jó terméshez idő kell! Szeptemberben szüreteltünk először, türelmesen megvártuk a megfelelő érettségit, amikor a lelkes vizsgabizottságok őszinte elismeréssel kóstolgatták a zamatos, frissen szedett termés falatkánál is kisebb darabkáit.
A termés mennyisége szerénynek volt mondható, de folyamatosan szedtünk le egy-egy darabot. … nem minden nap, de legalább hetente kétszer.
Fura őszünk volt. Itt a negyediken, november végén pirosló paradicsomok ? …  úgy terveztem, hogy a betakarítással megvárjuk a decembert. Jól hangzott volna, hogy decemberben még frissen szedett saját termesztésű paradicsomot eszem a reggelihez. Nem voltam elég bátor, megijedtem az első hószállingózástól. Pánikszerűen leszüreteltük az utolsó darabokat. Jövőre óriási terveim vannak: minden napra két paradicsom … koktélból négy, de akár több is … 

79_2.jpg

A teljességhez hozzátartozik, hogy a japán juhar nem volt elég japán, nem tartott ki a nehéz napokban. Ellenben a lestyán! aki szerényen visszahúzódott az egyre jobban kiteljesedett betolakodó árnyékában, majd mikor a paradicsom már csak a terméséért csúfoskodhatott közös bérleményükben, kidugta zöldecske fejét és napok alatt növénnyé cseperedett. Öntelten nézte végig, ahogy kóróvá soványodott, lakótársáról betakarítottuk az utolsó terméseit, levéltelen szárát pedig, egy határozott mozdulattal tövestől kitéptük! A kép felső sarkán figyelő harmadtermésű füge kissé megriadt, pedig őt csak téliesítettük. A lestyán kicsit megsértődött, amiért ő nem került a fényképre, duzzogva téli álomra hajtotta a fejét, jöhet a hótakaró.
Vége az őszi betakarításnak (November 25!) Kezdődhet a karácsonyi nagy-takarítás …

Bemutatkozás

Több mint 13 éve súlyosan megsérültem egy autóbalesetben. A gerincem felső szakaszán, a C4 magasságában szenvedtem gerincvelő ficamot. 45 éves voltam, egy 9 éves kisfiú anyukája. Azóta élem a négy végtagi bénultak sajátos életét. Nem könnyű, de kinek nincsenek nehézségei? A baleset pillanatában tudtam, hogy az életem visszavonhatatlanul megváltozott. Azzal csak később szembesültem, hogy nem csak az én életem változott meg, hanem a családomé, rokonaimé, barátaimé, mindenkié, aki ismer és azoké is, akik nem ismernek. Átkerültem a társadalom egy másik rétegébe, mint ahol eddig voltam. Hátrányos helyzetű, megváltozott munkaképességű, rokkant, sőt rokkant nyugdíjas lettem. Kisebbségi. Más. Megkülönböztetett. A sok körülíró finomkodó jelző, mind problémás gyanús, emberre utal, aki mindig kér, akinek minden jár, miközben semmi hasznot nem hajt. Más szabályok, más törvények, vonatkoznak rám. Gondolok itt az esélyegyenlőséget biztosító törvényre is. Innen és a hétköznapok valóságából pontosan lehet tudni, hogy négyvégtagi bénaként esélyegyenlőségről szó sincs, az állapot léte kizár minden esélyt az egyenlőségre. Marad tehát a boldog felismerés, ha esélyegyenlőség nincs, akkor esélyegyenlőtlenség van. Több ez, mint játék a szavakkal. No innen szép nyerni!

Biztatok mindenkit, hogy helyzetét átgondolva, problémáit felismerve keresse önmagában a megoldást. Kellő kitartással meg fogja találni. Egy dolgot azért tanácsolok: senki ne törje ki a nyakát! ...nagyon macerás így az élet! Minden megélt nap maga a csoda.

2012. március 11. a csodák között is különleges volt. Miért is?

A Centrál Színház-ban két éve tűztek műsorra egy darabot, Brian Clark: Mégis kinek az élete?  címmel. Március 11-én jótékonysági est volt, melynek bevételét a gerincsérültek, javára ajánlotta fel a színház, Eddig is úgy éreztem, hogy ott vagyok minden előadáson, de most valóban ott voltam. Nemcsak jelképesen, nemcsak a nézőtéren. Az előadás után Rudolf Péter beszélgetett velem  a színpadon, aki a darabban egy négyvégtagi bénult szobrászt alakit. Még véletlenül sem mondanám, hogy játszik. Ez nem pusztán színészi játék, több annál. A beszélgetésen ő sem szólalt meg könnyen, pedig nem ez volt az első fellépése. Nagy előny, hogy kerekszékben ülve nem lehet megfutamodni!  A nézőtéren nagyon sokan ültek. Ijesztőnek tűnt, hogy tudok-e mondani ennyi embernek valami olyat, amiért érdemes volt ottmaradniuk. Ha netán sikerült az nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a nézőtérről felém irányuló ismerős és addig számomra ismeretlen tekintetek hihetetlen nyitottságot, melegséget, barátságot, sugároztak. Rudolf Péter pedig barátságával, láthatatlanul is fogta a kezem.  Nem voltunk ketten egyedül. Köszönöm! (Csak zárójelben jegyzem meg, nem könnyű az első lépés a világot jelentő deszkákon.)azs_szinhaz.jpg

Hogy kerültem oda, és miért? Ezt és az élet más örömeit osztom meg önökkel, ebben a sajátos naplóban. Egy hét múlva, ugyanitt!