Antal Zsuzsa blogja


AZ ANYÓSNYELV

2015. június 05. - Antal Zs

Kirándulás az anyósnyelvem körül:

az anyósnyelv, vagy fácánlevél, más néven tigrislevél – hivatalos nevén Sansevieria-, a liliom-félék családjába tartozik (a Zsuzsanna név jelentése liliom). Őshonos a trópusi Afrikában és Ázsia egyes részein, de megtalálható Dél Afrika melegebb vidékein, Afrika keleti partjainál lévő szigeteken is. Európába – minden bizonnyal – keletről, vagy délnyugatról jött hajóval. Hazánkban az előszobák fa ládáiban tűnt fel először. A ’60-as évek derekán minden rendes háznál volt anyósnyelv. Általában az előszobában álldogált. A szobában szebb virágok voltak. Akkoriban nekem egyáltalán nem tetszett az anyósnyelv. Olyan, semmilyennek tartottam, ráadásul kardot nyelt. Később megbarátkoztam vele. Már tetszik. … pedig nem tudtam arról,hogy triplán nevezetes növény!dsc03916.JPG   A kínaiak szerint a Hét Isten azoknak adományozta a hét erényt, akik anyósnyelvet - Sansevieriát tartottak. Az anyósnyelvtől ajándékba kapott hét erény: az alázat, a jóakarat, a szelídség, a jóra való buzgóság, az adakozás, a mértékletesség, a tisztaság (erkölcsi). 

A ősi kínaiak a lakás bejáratnál helyezték el a növényt ragyogó, mázas cserépben, amelyet sárkányok és főnixmadarak díszítettek. A hiedelem szerint a Sansevieria mágnesként vonzza magához a szerencsehozó sárkányokat. Nincs információm arról, hogy a kínai családoknak miben és mekkora szerencsét hoztak a sárkányok. Egy ősi kínai mondás szerint, a kínai mondásokban nagy az ősi igazság, ezért okom van annak feltételezésére, hogy a sokcsaládos Kína, sok családja él a Hét Isten hét ajándékával és jól bírja a szerencsehozó sárkányoktól kapott szerencse következményeit.

Mára tudományosan bizonyított tény, hogy az anyósnyelv a hagyományokon túli tulajdonságokkal is bír. A NASA és az Associated Landscape Contractors of America 1989-es tanulmánya szerint 17 növény olyan mérgező vegyszereket képes eltávolítani a levegőből, amit a legtöbb szobanövény már nem. Ilyen például a triklóretilén, a benzol és a formaldehid. A17 különleges növény egyike az anyósnyelv, mely mesterséges fény mellett is képes fotoszintetizálni, éjszaka is termel oxigént. Nem tudom, hogy lakásaink levegőjében milyen mennyiségben vannak jelen ezek a rosszul hangzó anyagok, előfordulnak-e egyáltalán, de ha vannak, akkor az anyósnyelvek ezek egy részét elnyelik és csökkentik a levegő széndioxid szintjét is. 

Egyébként pedig a növény szukkulens –szárazságtűrő. A víz visszatartásának titka a húsos, kardszerű levelekben és a vaskos rizómák*-ban van. Az anyósnyelv éjszaka is termel oxigént, ezért a legjobb helye a hálószobánkban van. Árnyékos helyen is jól megél. Mondhatjuk úgy, hogy szereti a naptalanságot.

Ez a szobanövény egy csodanövény!

Azért, legyünk óvatosak! Az éremnek is van két oldala, az anyósnyelvnek is. Vastag, tűhegyes végű levelei akár komoly sérüléseket is okozhatnak. Szúr és vág! A növény levele és hajtása mérgező! Ennek következtében allergiás tüneteket válthat ki. Ez megnyilvánulhat bőrpír, de akár hányás és hasmenés formájában is – ez utóbbi főleg akkor következhet be, ha valaki szájon át fogyasztja. bl_105_anyny.JPG

Említettem, hogy fiatal koromban nem tartozott a kedvenc növényeim közé. Változtak az idők. Öt éve dédelgetek egy Sopronból 22 éve elszármaztatott példányt. A család múltjának hűséges követője, szótlan tudója. Azért került fel arra a teherautóra, amelyikkel elköltöztettük a családi ház fontos és szükséges tárgyait Budapestre, mert volt egy üres hely egy négyszögletes, lambériából készült virágtartónak. Több jelölt közül őt választottam. Meghálálta. Hősiesen állta a sarat, étlen szomjan meghúzta magát a dobozhegyek mögötti bútorkazalban két hónapon át. Aztán évekig őrt áll a cserépkályha mellett, vigyázott anyura. Majd újabb költözés és tulajdonos váltás. Átkerült hozzám, az enyém lett. Nálam az ősi földtől és retro ládájától is meg kellett válnia. Kibírta. Sőt, megerősödött!

A nappali és a hálószobám határán áll őrt. Figyeli az erkélyajtót is. Figyeli, de semmi több! Álltabarát. Nem riasztja el a betévedő darazsat, legyet, szúnyogot. A hangyákkal azonban nem ápol jó viszonyt. A hangyafolyam kisívben elkerüli.

Időnként vannak problémáink egymással. Odacövekelten áll és néz, miközben nagy elszántsággal közelítek elektromos székemmel az erkélyajtó felé, ahol őrt áll. Látja, hogy erőlködöm, ügyeskedek, de egy centit arrébb nem lép. A múltkor a kezem egy picit megingott és mind a kétszáz kilómmal elütöttem. Forgott kettőt a tengelye körül és felborult. Megúsztuk! Karcolás nélkül. A növény is, a lábam is, a kaspó is. Sajnáltuk mindketten.

Az anyósnyelvnek lelke és virága van. Katonásan feszes, levelei közül nemrégiben vékonyka ág bújt ki. Lassan, titokzatosan, egyszerűen nőtt, általános kíváncsiságot keltve. Két hét alatt nemes, elegáns, királynői alkatú ékszer virágzott ki belőle. Sötétedéskor bontotta ki selyemszalagos, fényes liliomszerű virágokból álló illatos gyöngyös-bokrétáit. Napközben összehúzódtak a virágok, mintha elhervadtak volna. Aztán esténként újra éledt, naponta több és több virágot nyitott ki. Mindenkinek megmutattuk a botanika és a família üdvöskéjét. Heteken át tartott az ünnepi játék.

Azóta különösen kényeztetjük. Fénytelen helyen tartjuk, csak ritkán öntözzük. Nagyon vigyázunk rá. Azt mondják a Sansevieriára, hogy mindig szökni készül. Ugyanis rizómáival* gyorsan terjed, láthatatlanul, a föld alatt. A virágzás után feltűnően sok új hajtása bújt ki a földből. Vajon, tényleg szökni készül? Mi tévők legyünk? Építsünk köré egy szökés gátló védő hálót? Akadályozzuk meg a rizóma képzését? Nem! Hagyjuk szökni, ha szökni akar. Elszökni úgysem fog!

Az anyósnyelv nem összetett szó! Nem az „anyós” és a „nyelv” szavakból álló áthallás. Nem tudom miért nevezték el ezt a kedves, csinos, csíkos, éles, szúrós, reszelő, kard alakú levelekből álló növényt anyósnyelvnek. Minden hasonlóság a véletlen műve lehet, ha vannak véletlenek. Hallottam már, hogy egyesek otromba viccet faragtak belőle, mármint az anyósnak az ő nyelvéből. Az ilyenek próbálják ki, köszörüljék csak a nyelvüket ezen az ártatlan növényen. Kezdésnek a levélszéleket ajánlom! Nem marad adós az ártatlan! (ősi kínai mondás szerint az  ártatlanság a nyolcadik erény)

Lánykoromban nem kedveltem az anyós fogalmat. Később megkedveltem. A magam részéről tisztelem anyósom. A magam részéről magam is anyós vagyok. Ez az átlényegülés jelent meg a Sansevieriám virágában?

bl_105_anyny2.JPG

Kicsit hosszúra nyúlt az anyósnyelvem… csak, azt akartam tudatni a világgal, hogy az anyósnyelv virága nagyon szép! ... és azt, hogy rövid az út az anyósnyelvtől az internetig**.

* A rizoma szó jelentése: gyökértörzs. Szemre, hasonlít a krumplihoz, vagy a csicsókához. Giles Deleuze -francia filozófus- érdekes, könnyen érthető gondolatokat írt le rizóma elméletében. A rizóma a gyökértörzseikkel hálózatban terjedő növényekre jellemző, ilyen például a gyöngyvirág és ilyen az anyósnyelv is. Akinek van otthon tudja, hogy évről évre újabb területeket hódít, láthatatlanul a föld alatt terjeszkedve. A hálózatban az egyes növényegyedek kapcsolatban vannak egymással.

** Sokan azt állítják, hogy az internet is rizomatikus struktúrájú.

Kérdem én, van új a nap alatt?

 

 

HÓ HÓ HÓ HÓÓÓÓÓ

…helyzet van! Hó helyzet! Gyönyörű! Tenyérnyi pelyhek.
Most éppen tudok írni – működik a fejjel-vezérlőm-, most viszont nem működik az internet, behavazódott a virtuális tér is. Gondoltam elküldöm majd postagalambbal az üzenetet, de ebben a csodás hóesésben a madár se jár! Na, ebbe nem bonyolódom bele…mire befejezem, minden megváltozik és nem is erről akarok írni. 

Két –merőben más- havas történetem:

  • 1989 januárjában egyik unokaöcsém esküvőjén voltunk Erdélyben, a határtól nem túl messze. Az esküvő reggelén elkezdett szállingózni a hó. Délben a családi legénybúcsút követően autókkal elindult a násznép egy része a kissé havas úton, kikérni a szomszéd faluban lakó menyasszonyt.  Elképzeltem, hogy öltöztették a nádszálvékony menyasszonyt, hogy ne dideregjen - annyira. Fért rá a meleg ruhákból bőven. Nagyon szép lett. És a szerelem, na az! megoldotta a ruhákkal megoldhatatlant is. Fázott már menyasszony valaha? Boldogságban, sírva-nevetve lezajlott a leánykérés és lassan indulni kellett a templomba. Addigra már csodás fehér lepel borította a táját. Mi, városlakók gondban voltunk, hogy most mi lesz? Hogy jutunk el a templomba aztán, vissza a másik faluba a lakodalomba?  A helyieken nem volt nyoma sem ilyen gondnak, izgalomnak. Nem volt össznépi sokk. Adott időben a vőfély előállt egy feldíszített lovas-szánnal, takarókkal és némi pálinkával. Indulhat a menet. Télen bizony havazik, alkalmazkodjunk.  Nekem csoda volt a falu behavazott utcáin ünneplő emberek, a lovas-szán. A dombtetőről a völgyben fekvő falura átnénézve az apó házak ablakaiból pislákoló fényekkel … a bakon a kocsis, mögötte mindenki szép sorjában, összebújva. A templomban az Igen! Igen! lehelet felhőbe hangzott el, kimondása utána már járt az egymást melengető ölelés a fiataloknak is. Kiharcoltam persze, hogy a szánon ülhessek, mintha közöm sem lenne a menetet képező, hóval küzdő, rém ideges autósokhoz. Az úton is az időben is minden csúszott. A fiatalok és az őket hozó násznép 2 óra késéssel érkezett meg a lakodalomba, éés háát , voltak más szokatlan részletek is, de ezeket fedje a feledés homálya. A havas esküvő romantikus élmény maradt a mai napig! Nem mellesleg a  házasság is tart a mai napig. Igaz mese volt.
  • 2011 január végén már  fél éve a negyedik emeleten laktunk. Az első itt töltött telünkön sok hó esett. Hólapátot vettünk, hó eltakarítás céljából.  Egyik havas napon egy barátnőm telefonált: ..add Szabolcsot, ő felírja? Nem tudom adni, havat lapátol. Hol? Az erkélyen. Hülyéskedsz!? Nem, tényleg! És valóban így volt. Ráadásul teljesen természetes volt, eleinte még szórakoztató is. A hómunkások rendesen nekiöltöztek a lapátolásnak, ahogy az húsz négyzetméter letisztításához kell. Közben szolid hógolyózás, még szolidabb hóember. A végén piros arccal jöttek be. Aztán forralt-bor, fülig érő mosolyok! De aznap mégegyszer, másnap is … nyűggé vált a hólapátolás.  Itt nincs vége a havas kalandunknak, mert két hét múlva az összelapátolt hóhegyek hirtelen olvadásnak indultak, zúdult –volna- le a hólé a negyedikről a járókelők nyakába. Ezt nem engedtük meg magunknak. Lovagiasan behordtuk a fürdőkádba és hagytuk olvadni a hajdan hófehér, mára galambszürke hólét a lefolyóba. Majd, nem kis erőfeszítéssel kisúroltuk a kádat. Vidéki rokonaim pukkadtra röhögték volna magukat, ha látták volna a mi hó-dolgunkat.

Nagyon szeretem a hóesést, a havat, de nem a városban, nem munkaidő kezdetén és végén, amikor időre kell menni a gyerekért, amikor nem tud járni a kenyeres… Nem praktikus. Pedig mennyire vártuk már a telet!
Lehet, hogy most sikerült addig húznom az időt, amíg lett internet, helyreállt a városi közlekedés, nincs elzárt település, már a Balaton vízszintje is az ideálisra emelkedett, kell ennél több?
Gyorsan befejezem mielőtt jön az árvíz, a belvíz valamint késői következménye a szúnyoginvázió. Látok ám a havon túl is, ha akarok, de most nem akarok, olyan szép! Itt a negyediken, a meleg szobából kinézve …

Mégis, kinek az élete?

Mi is kezdődött jóval a baleset előtt? és milyen baleset? és kit érdekel ez?

A 80-as évek elején, több, mint 30 évvel ezelőtt, hát igen! akkor is éltek már fiatal felnőttek, idősebb felnőttek, sőt élt még a én drága nagymamám is –a mama- aki pedig már a múlt század előtti században, 1892-ben született. Láttam egy emlékezetes darabot a Madách Színházban. Bryan Clark: Mégis, kinek az élete? címmel. Szerencsésen megcsíptem két maradék jegyet az akkor még kiválóan működő, szocreál, vállalati közönségszervezőtől. A mellette ülő agit-propos persze figyelt … Azzal a meggyőződéssel vettem meg a jegyeket, hogy ami a Madáchban megy, az csak jó lehet! Ráadásul Huszti Péterrel.

Elegánsan felöltözve –akkor ez még kötelező része volt a készülődésnek- elsétáltunk a férjemmel- a körúti színházba. A darabot illetően tájékozatlanul, de csinosan. Mentségünkre szolgáljon, hogy akkor még nem volt a mindentudó internet.

Meglepően indult az előadás: a színpad egy kórterem, poénok, kacagó nézőtér, valami nagyon furcsa, feszültség, zavar…(főnév is, ige is) Kis idő múlva minden világos: a főszereplő egy béna szobrász, aki egy autóbaleset következtében bénult meg mind a négy végtagjára. Gerincvelő sérülés. Hat hónappal a baleset után „úgy dönt, nem akar munka, szerelem és cél nélkül tovább élni. Harcba száll az élete és halála fölötti rendelkezés jogáért. Azt érezzük: élni jó - még akkor is, ha Ken Harrison azt mondja: nem minden áron.” Küzdelmében ökölbe szorított kézzel drukkolunk neki, amikor megnyeri perét, megszerzi az élete feletti rendelkezés jogát … mégsem érzünk örömöt.

Furcsa volt tapsolni az előadás végén. A színészek megérdemelték a közönség vastapsban kifejezett köszönetét. Bravúrosan játszottak. Mégis, jobban örültem volna, ha egy bécsi színházban ülök, ott nem szokás tapsolni. Ezzel a szokással amúgy nem értek egyet.

Szótlanul ballagtunk haza. Napokig alig szólaltam meg, mindenről a darab jutott eszembe. Biztosan ismerős az érzés. 

Hiányérzetem volt,  3 évtizedig. Miért nem tűzi műsorára valamelyik színház ezt a darabot?

Örömmel láttam, hogy Centrál Színházban már próbálják.

Motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne megkeresni a színházat, mi több a főszereplőt. Felajánlhatnám a – tutira első kézből (?) származó - segítségem.

Tépelődtem, hogy jövök én ahhoz, hogy megkeressek egy akkora színészt, mint Rudolf Péter? Ugyanakkor azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy ne keressem meg az általam nagyra becsült művészt.

Mindig az első gondolat a jó, szokták mondani. Vettem egy magamhoz képest nagy levegőt, és felhívtam a színházat. Elmondtam egy kissé zavaros történetet megokolva, hogy miért kérem a művész úr elérhetőségét. Természetesen nem kaptam meg, lehet hogy  hasonló esetben, én sem segítettem volna.

Nem vagyok egy feladós típus, kerestem más szálakat. Találtam.

Érleltem a gondolatot – mondhatnám, de valójában húztam, halasztottam az időt az első lépés megtételére. Aztán egy éjféli órán, a velem lévő segítőm döbbent tekintetével nem törődve, elkezdtem diktálni egy e-mailt, a kincsként őrzött címre. Százszor átíratva, megrágva minden szót. Amikor összeállt egy kisebb novella, kitöröltettem a megszólításon kívül mindent. Kezdtük újra. Írtunk néhány egyszerű mondatot, végezetül átírtuk a megszólítást és: küldés-gomb. Menjen, mielőtt megint meggondolom!

Szerinted jó? - kérdeztem.   

Majd meglátja! - volt a bölcs válasz.

Nnna, pont attól félek, hogy nem látom meg! -gondoltam, majd az esélytelenek biztonságával elkezdtük az éjszakai nyugalmatlanságra készülést. Ez bejött! Se másnap, se harmadnap nem láttam meg semmit. Amikor már nem nálam volt a labda, az idő vészesen kezdett fogyni a bemutatóig.

Harmadnap csörgött a mobilom. Füldugó be, zöld gomb benyom: rudolfpétervagyok antalzsuzsávalszeretnékbeszélni. Kis szünet és a világ legtermészetellenesebb hangján közöltem a váratlant: ééén vaagyook. Mint egy dallamcsengő! Hát így kezdődött.

A beszélgetés végén megkértem a nővért, hogy rögzítse be a számot Nagykálózy név alatt. 2 és fél évig ez volt Péter álneve, titkos kódja. Nehogy valaki visszaéljen az információval. Csak Szabolcsnak mondtam meg, hogy kivel beszéltem. Másnap robbant a hir.

29 óra múlva: kapucsengő, három emelet lift nélkül, ajtócsengő, megjöttek! Az előszoba hét métere fél-maratonnak tűnt, amíg beért a nappaliba Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. Ebben a –bátorsági- sorrendben. Nem két nagy színész jött el hozzám, hanem két ember. Három megilletődött ember kezdett el beszélgetni. Hatékony oldószer volt a nagy csokor tulipán, úgy november végén.

Eszter szerényen a háttérben maradt, mint oly sokszor, Péter leült velem szemben a fotelba, és figyelt, figyelt, figyelt. Figyelte mozdulataim, a levegővételem, amit mondok, és ahogy mondom. Időnként kérdezett, röviden és pontosan. Igyekeztem röviden és pontosan válaszolni. Ma ezt úgy értékelem, hogy az első pillanattól szerepformálás intenzív tanfolyama zajlott. Reggelig tudtunk volna beszélgetni, de mindketten elfáradtunk, a vége felé már úgy vette a levegőt, mint én. Olyan rosszul, de jól! Csemege egy logopédusnak. Folytatjuk, abban maradtunk. Azt azért nem gondoltuk, hogy két héttel később a szobámban próbál majd az egész társulat, és együtt dolgozunk, azon, hogy a nézőket ne letaglózza Ken állapota, hanem pontosan értsék: egy béna ember ugyanolyan személyiség, ugyanolyan jogokkal  mint  bárki más, de döntésének okait is el tudják fogadni. Jó hangulatban, véresen komolyan vitatkoztunk, mert ők másképp látták a dolgokat, mint én. Élményözön! Vér is folyt. Na jó, nem annyira..Szerencsére Puskás Tamás, rendező mindenre nyitott volt. Esetenként engedékeny. Esetenként hajthatatlan. (Van egyetlen szó, ami a meggyőződésem ellen valóan hangzik el, de ez maradjon a mi titkunk. Lehet, hogy már csak az enyém? Zárójel befejezve. Fontos volt, hogy  átadjam, hogyan tudja Ken teste nagy részét, fegyelmezett mozdulatlanságban tartani, és a mozgásra képes kis résszel pedig, a tökéletesen működő agy üzenetét nyomatékosítani Sikerült!. Talán ez a szerep hiteles megformálásának egyik titka. Nekem most adottság, ahogy ülök bénaként az ágyban, a kerekesszékben, de egy olyan mozgékony embernek, mint Péter, hihetetlen megpróbáltatás. Láttam már lejönni őt a színpadról a darab után, miközben a taps zúgott a nézőtéren. Mégis, kinek az élete?

Az előadás nagyon markáns. Rudolf Péter egy újságírónak azt mondta ezzel kapcsolatban: Minden, ami megkarcolja a lelket, az jó. Ez jó előadás

A darab után ma is, ugyanúgy elcsendesedve jönnek ki a nézők, mint a 30 éve mi is.
Ami engem illet: most másként élem meg, mint annak idején. Azért nem lenne a barátom, aki akkor ott a körúton előrevetíti várható jövőm képét. Vagy igen?

… folytatom egy hét múlva, egész mással, ha egyáltalán …

 

Addig is megyek tojást hímezni, hátha sikerül!