Antal Zsuzsa blogja


Bemutatkozás

2012. március 27. - Antal Zsuzsa

Több mint 13 éve súlyosan megsérültem egy autóbalesetben. A gerincem felső szakaszán, a C4 magasságában szenvedtem gerincvelő ficamot. 45 éves voltam, egy 9 éves kisfiú anyukája. Azóta élem a négy végtagi bénultak sajátos életét. Nem könnyű, de kinek nincsenek nehézségei? A baleset pillanatában tudtam, hogy az életem visszavonhatatlanul megváltozott. Azzal csak később szembesültem, hogy nem csak az én életem változott meg, hanem a családomé, rokonaimé, barátaimé, mindenkié, aki ismer és azoké is, akik nem ismernek. Átkerültem a társadalom egy másik rétegébe, mint ahol eddig voltam. Hátrányos helyzetű, megváltozott munkaképességű, rokkant, sőt rokkant nyugdíjas lettem. Kisebbségi. Más. Megkülönböztetett. A sok körülíró finomkodó jelző, mind problémás gyanús, emberre utal, aki mindig kér, akinek minden jár, miközben semmi hasznot nem hajt. Más szabályok, más törvények, vonatkoznak rám. Gondolok itt az esélyegyenlőséget biztosító törvényre is. Innen és a hétköznapok valóságából pontosan lehet tudni, hogy négyvégtagi bénaként esélyegyenlőségről szó sincs, az állapot léte kizár minden esélyt az egyenlőségre. Marad tehát a boldog felismerés, ha esélyegyenlőség nincs, akkor esélyegyenlőtlenség van. Több ez, mint játék a szavakkal. No innen szép nyerni!

Biztatok mindenkit, hogy helyzetét átgondolva, problémáit felismerve keresse önmagában a megoldást. Kellő kitartással meg fogja találni. Egy dolgot azért tanácsolok: senki ne törje ki a nyakát! ...nagyon macerás így az élet! Minden megélt nap maga a csoda.

2012. március 11. a csodák között is különleges volt. Miért is?

A Centrál Színház-ban két éve tűztek műsorra egy darabot, Brian Clark: Mégis kinek az élete?  címmel. Március 11-én jótékonysági est volt, melynek bevételét a gerincsérültek, javára ajánlotta fel a színház, Eddig is úgy éreztem, hogy ott vagyok minden előadáson, de most valóban ott voltam. Nemcsak jelképesen, nemcsak a nézőtéren. Az előadás után Rudolf Péter beszélgetett velem  a színpadon, aki a darabban egy négyvégtagi bénult szobrászt alakit. Még véletlenül sem mondanám, hogy játszik. Ez nem pusztán színészi játék, több annál. A beszélgetésen ő sem szólalt meg könnyen, pedig nem ez volt az első fellépése. Nagy előny, hogy kerekszékben ülve nem lehet megfutamodni!  A nézőtéren nagyon sokan ültek. Ijesztőnek tűnt, hogy tudok-e mondani ennyi embernek valami olyat, amiért érdemes volt ottmaradniuk. Ha netán sikerült az nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a nézőtérről felém irányuló ismerős és addig számomra ismeretlen tekintetek hihetetlen nyitottságot, melegséget, barátságot, sugároztak. Rudolf Péter pedig barátságával, láthatatlanul is fogta a kezem.  Nem voltunk ketten egyedül. Köszönöm! (Csak zárójelben jegyzem meg, nem könnyű az első lépés a világot jelentő deszkákon.)azs_szinhaz.jpg

Hogy kerültem oda, és miért? Ezt és az élet más örömeit osztom meg önökkel, ebben a sajátos naplóban. Egy hét múlva, ugyanitt!