Antal Zsuzsa blogja


In memoriam … Bächer Iván

2013. december 27. - Antal Zsuzsa

82_1.jpg2013. december másodikán - sajátos természetességével- magára hagyta a földi létet.  56 évesen elment… a kortárs kispróza, publicisztika, novella, memoár, nekrológ mindenevő mindenírója, az örök elégedetlen zsörtölődő, aki anyanyelvünket apanyelvi szinten művelte. Az írásait itt hagyta… használjuk ki… olvassuk, aztán adjuk tovább… a gyerekeinknek is, hogy sokáig velünk legyen… és azon is túl… mert minden ember addig él, amíg lesz egyetlen ember, aki emlékszik rá… 

Bächer Iván: Fuvar
Éjfél után élesen, hosszasan megszólal a csengő, egymás után többször is.
Ki a jó büdös nagynénikéje az, papucsozok morogva kifelé.
Nyitom az ajtót. Egy fekete ruhás fess úr áll ottan:
– Jó estét! Hát akkor...
– Hát akkor? Hát akkor mi van?
– Hát akkor... Megjöttünk volna...
– Azt látom. És?
– Őszinte részvétünk. Akkor vinnénk is.
– Vinnének. De hát mit?
– Hát... A megboldogultat...
– Milyen megboldogultat?
– Ez a második emelet egy per á?
– Igen.
– Tessék, itt a megrendelés. Második emelet egy per á. Jöttünk a megboldogultért. – És a fekete ruhás úr mondja a nevemet.
– De hát az én vagyok!
– Igen. És?
– De hát én élek. Az úr megvakarta fejét.
– Igen. Hát az egy kis probléma. No de mit csináljunk...
– Hogyhogy mit? Köszönjünk el egymástól, én megyek vissza aludni, maga pedig elmegy a francba.
– Hó-hó. Nem úgy van az. Előbb tessék kifizetni a fuvart.
–Milyen fuvart? Hiszen én nem megyek sehova!
– Az nem rám tartozik. Itt a papír, meg van rendelve a kocsi, a benzin, a két fő, a zsák. Azt ki kell, kérem, fizetni.
Kíváncsi lettem: – És mennyi a tarifa?
– Huszonhétezer-ötszáz.
– Nem olcsó.
– Mi olcsó manapság? Nekünk is meg kell élni.
– Nem is biztos, hogy van nálam annyi.
– Na, nézze, uram, nekünk még négy címünk van ma éjszakára. Nem érünk rá itt purparlét folytatni. Jön vagy marad? De fizetni kell. Lehet bankkártyával is.
– Nincsen rajta egy vas se.
– Kérjen kölcsön a szomszédtól.
– Föl nem keltem őket ilyenkor. Kicsit hallgatott, közben végigmért tetőtől talpig. Egy szál gatyában voltam, ahogy aludni szoktam.
– Nézze, uram. Mondok én magának valamit. Erre a dologra előbb-utóbb úgyis sor kerül. De inkább előbb. A lába elég vizes, visszeres, a hasa püffedt, van egy kis sérve is, nem sportol, nem mozog. A bőrén, a szemén látom, hogy a mája is kezd beinteni már. Szerintem jöjjön most, ha már így alakult. Olyan mindegy, hogy egy kicsit előbb vagy később. Így egyszer fizet, és kész. Úgy viszont kétszer pengeti le a tarifát. Ha most jön, akárhogy nézzük is, megspórol huszonhétezer-ötszáz forintot.
– Ne haragudjon. De ön ezt csinálta mindig?
– Dehogy. Orvos voltam, belgyógyász. Két éve kidobtak. Ötvenöt éves voltam. Nyelvet nemigen beszélek. Családom szétment. Csajom otthagyott. Gondoltam, végül is olyan mindegy, hogy előtte foglalkozom a betegekkel, vagy utána. Egyébként
ide sem volt könnyű bekerülni, higgye el. Szerencsére voltak kapcsolataim. Na, jön?
– Csak hadd kapjak magamra valamit.
– Ugyan, minek? Nálunk ez az obligát viselet.
– Akkor hozom a pénzt. Nadrágzsebből, briftasniból, ládafiából összekapartam, amit bírtam.
– Huszonötezer van – nyomtam kezébe a salátát.
– Jó lesz – legyintett. – Az egyik zsák úgyis használva volt már, majd azt adom magának. Nincsen elég zsák. Zsák sincs.
Két gyors mozdulattal kinyitotta az addig a falnak támasztott hordágyat. Szétnyitva ráterítette a zsákot, intett a kísérőjének, aki mindvégig a lépcsőházban cigarettázott. Egyik a kezemet, másik a lábam végét ragadta meg, és egyetlen hinta-palintával belódítottak a zsákba. Még akartam kérni, hogy az orromnál hagyjanak egy kis rést, de már nem volt érkezésem. Utoljára csak azt tudtam konstatálni, hogy a zsák nem cipzáras, hanem tépőzáras. No, milyen praktikus, gondoltam.
Aztán sötét lett.

A cikk eredeti változata a 2013.02.09-i Népszabadságban olvasható.

Személyesen nem ismertem őt. Mégsem érzem ismeretlennek. Akkor kerültem közelebb Bächer Ivánhoz –egyoldalúan-  amikor életveszélyben volt. Ő nem is tudott a kapcsolatunkról. Egy vagyok a sok ezer közül. Tiszteletem rezgéseivel igyekeztem támogatni őt. Személyes ismerkedésem ötletét valószínűleg elutasítóan fogadta volna … hacsak nem egy ínycsiklandó „desztillált csirkemell, sótlan vízben főtt krumpli” - menüvel, cukormentes, buborék nélküli szikvízzel készült nagymálna kísérővel lepem meg, … kezemben egy olvasnivalóval, amit legfeljebb letetet az éjjeli szekrényére, ha nincs kedve, vagy gusztusa hozzá … 

Sokan hittünk abban, hogy megkapaszkodik abban a vékonyka reménysugárban, ami kínálkozott … 
Jó szívvel ajánlom, hogy aki nem olvasta az írásait, próbáljon ki egyet… csak íze kedvéért… aztán a többit és majd adja tovább, tovább … 

Kapcsolatom a kerekes-székekkel

Kapcsolatom a kerekes-székekkel 1998-ban kezdődött, amikor a rehabilitációs intézeti szobámba betoltak egyet és összecsukva a sarokba állították, hozzátéve: ez nem a magáé! Még jó! gondoltam magamban, nekem ugyan nincs szükségem erre az otrombaságra. Aztán jött a főorvosom és mondta, hogy ezt fel kellene próbálni! azért, hogy ehhez képest mekkorát rendeljenek nekem. Nekem? Semekkorát ne rendeljenek! Na jó, átmeneti időre, legföljebb! amíg nem járok a saját lábamon. Felpróbálni? Mit? A kerekesszéket? Hát majd meglátjuk. Minden esetre: együttműködök! Pár nap múlva szakemberek jöttek, mértek, tanakodtak, döntöttek: a betegnek (nekem) magas támlás MX123456/ 52–re van szüksége. Közben szót sem szóltam, nem kérdeztek. Egy hónap múlva megjött a saját székem, ezt valóban átmeneti ideig használtuk, 8 évig. Főleg akkor vettük elő, ha házon-kívülre mentünk, vagy ha átlátogattam Szabolcshoz a másik szobába, kiültem az erkélyre, és ha dolgunk volt a fürdőszobában. A többi időben párna- és takaró hegyeim tároló helye volt a kerekesszék.
A rehabon kaptam egy fejjel vezérelhető elektromos széket is. Egy másik intézet főorvosnője hagyta jóvá a vaskos kötetnyi orvosi javaslatot. Mentő vitt el a vizsgáltra, hordágyra rögzítve. A mentősök átgázoltak velem egy várakozó emberekkel zsúfolt termen és letettek hordágyastól egy szűk váró kövére. Kijött hozzám a főorvosnő, megvizsgált. A fejem fel tudtam emelni, az adataimat érthetően el tudtam mondani, a fölöttem álló doktornő kérésére. Kérte még, hogy emeljem fel a karjaim. Erőlködtem, de meg sem mozdultak. Ugyanezt kérte a doktornő a lábaimmal, nem is próbáltam, mondtam, hogy nem tudom. „Nem is fogja tudni”- jött az egyértelmű szakvélemény. A vizsgálat befejeződött, az orvos elmorzsolt egy „óh, szegény”-t az ajkai között és már diktálta az észlelteket az asszisztensének. A vizsgálat a mai napig karcos emlék. A csoda szerkezetet nem vettem komolyan, de egyszer csak megérkezett. Mit mondjak? Feltűnő, extravagáns darab volt, a maga monumentális valóságában. Borzalmas volt ülni az amúgy versenyautós kiképzésű ülésében. Olyan volt, mintha egy számmal kisebb lett volna, mint én. Ennél komolyabb probléma volt, hogy rettentően zavart az az érzés, vagy az a tudat, hogy az egyetlen működő szerv-csoportomat, a fejemet karok, pántok, kapcsolók közé kellett „beépíteni”. Ezekben, voltak azok a rafinált mechanizmusok, amikkel a több-száz kilós, szerkezetet irányítani lehetett, akár utcai forgalomban is. Kihívás volt megtanulni a kezelését, szórakoztató játék, de ezen túllépni, azaz minden napi helyváltoztatásra rendeltetésszerűen használni nem voltam képes.

Időközben megismertem és elfogadtam a helyzetem, megtanultam olyan kerekesszékkel élni, amit valakinek tolnia kell, ahhoz, hogy helyet változtassak. Ebből már a másodikat használjuk. Igaz, hogy napjaim nagy részét a méretemre készített, kerekeken gurítható, kissé nagymamás fotelomban töltöttem - eddig. Ebben ülve tudtam dolgozni,rsasági letet lni.

Ha ez egy TV sorozat lenne, akkor most azt írnám, hogy folytatás a jövő héten. De nem az!

Másfél évvel ezelőtt találkoztam egy gyógytornásszal, aki észrevette, hogy egyes izmaimat jelentősen erősíteni lehet, vannak itt tartalékok! Heti rendszerességgel elkezdtünk olyan intenzíven dolgozni, ahogy csak lehetett. Egy idő után megfogalmazódott a közvetlen cél: kézzel irányítani egy arra alkalmas elektromos kerekesszéket. Több mint egy évig dolgoztunk ezért keményen. Amikor mi, a magunk részéről készen álltunk, a fotel karfáján már hibátlanul ment a vezetés-szimuláció, hihetetlen gépezet indult be.
Az első olyan esemény, amikor élesre fordultak a dolgok, az olimpia ideje alatt történt: a legizgalmasabb férfi kézilabda meccset néztük, hosszabbítás következett. Rettegve láttam a faliórán, hogy mindjárt jön a mintadarab elektromos szék. A széket hozó fiatalember ideszólt, hogy bocsánat, 10 percet késik. Soha jobbkor! kb. ennyi idővolt hátra a körömrágásig izgalmas meccsből. Győztünk! Eufória! Csengetés! Megérkezett, saját kerekein gurulva az álmaimat messze fölülmúló kerekesszék! Közös öröm a kézi-meccs eredményén, a csapat játékán. Kiderült, hogy a széket bemutató úr, a házunk előtt, kocsijában ülve ordibálta végig a meccs hosszabbítását, mi pedig felette négy emelettel tettük ugyanezt. Fel is jöhetett volna és akkor … sör nélkül, mert mindenki vezet! Higgadjunk le! szólaltam meg ünneprontóan, nézzük találkozásunk tárgyát! Nos: ez a szék, nem az a szék! ez kicsit többet tud, de nem irható fel vényre. Viszont: mindent ki tudunk próbálni vele, amire később szükség lehet. Így is volt. Átültem az eddig kényelmesnek vélt fotelomból az új székbe. Úgy éreztem, hogy új időszámítás kezdődhet kerekes-székes pályafutásomban. Az ülése olyan kényelmes volt, hogy, hogy …nagyon. Ezután következett a próba gyakorlati része: kis állítások a karfán, a speciális kézrögzítő villa átszerelése és lehet indulni. Óriási élmény volt, ahogy megmozdult velem a fotelszerű szék. Döcögve indultam, megálltam és ismételtem ugyanezt néhányszor. Aztán az autóvezetés tanulásának rutin folyamatához hasonlóan: indulás és megállás, még egyszer ugyanez, aztán balra fordulás –deközeljöttazasztal- hátramenet, jobbra fordulás –hopp egy székláb- előre, hátra –a padlón bámészkodó vasfa teknős útban volt…- állj, indulás, állj! Végül egy vizsgakör: a kiindulóponttól két kisebb nehezítéssel és egy helyben-fordulással kezdtük, tolatás, Y, végül kihúzatva a 3 méteres célegyenesben megállás az oktató-vizsgáztató előtt! Sikerült! Eddig nem mondtam, de a helyszín a nappalink. Menni fog! Summázta visszafogottan a gyártó képviselője. Indulhat az engedélyek kérése, a papírok begyűjtése, ha minden egyben lesz, megrendelik a gyárból.
Lefolyt egy kis víz a Dunán és a szék megérkezett! Több mint két hete ebben a székben kóstolgatom boldogan a különleges szabadság különleges izét! Élvezem az ülés adta kényelmet. Fontos: mindenki és minden sérülésmentes! magamat is beleértve.

Kimondhatatlanul köszönöm a hosszú folyamat minden résztvevőjének a segítségét!
Sorstársaimat pedig biztatom, hogy ne adják fel a továbblépés gondolatát!

 

szék.jpg

Ugye, jól látszik, hogy mozgásban vagyok?

BENNE LESZEK A TV BEN

EGY TV RIPORT MARGÓJÁRA

A TV
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek komoly fejtörést okozott gyerekkorában, hogy kerülnek az emberek, a mesefigurák, a tárgyak bele abba a dobozba, mindenkinél ugyan azok, egy időben. Sokszor megnéztem a dobozt kívül belül, meglazítottam a hátulját is, de nem lettem sokkal okosabb. Azt viszont ismét tapasztaltam, hogy milyen az áramütés. Az első akkor ért, amikor hullámcsattal turkáltam a konnektorban. A bájos copfos jó kislány ugyanolyan érdeklődő, mint egy rosszcsont fiú. A rejtély azóta megoldódott, nagy dolog a tudomány! 

Az előkészítés
Egy hétfői napon felhívott egy nagyon kedves fiatalember, akit már a hangjáról megismertem, bemutatkozott, egyáltalán nem volt zavarban, de azért megkérdezte: Emlékszik rám? Ó Ádám, lehet magát elfejteni? Nem! –válaszolta, és már mondta is hívása okát. Szeretne készíteni velem egy riportot, fő témája a blogom írása. Benne vagyok? Igen –válaszoltam és lepergett előttem az előző együttműködésünk 1 másodpercbe sűrített eszenciája. Ádámtól kérdezni sem kellett, mint egy gondolatolvasó már mondta is a lehetséges időpontokat: holnap, kedden, vagy pénteken jönnének forgatni. Neem, holnap semmiképp. A péntek sem ideális – mondtam.  Tudtam, hogy egy nagyon gyors, pörgős riporter, de ennyire? Nem, nem, gondoltam magamban, az én koromban? hajfestés előtt pár nappal? ki lesz itt akkor? és,és... lehet, hogy kihallatszott belőlem a tiltakozás, mert reagált azonnal: Redben, átgondoljuk a főszerkesztővel, tudja Zsuzsa több dolog megy egyszerre. Jelenkezem! Kölcsönösen Minden jót! kívántunk egymásnak, ő letette a telefont, ettől nálam is letevődött. Néhány másodpercig mosolygott a lelkem, aztán folytattam a dolgom.
Bő egy hét múlva újabb telefon, új időpont, egyeztetés, megállapodás - kölcsönös rugalmassággal, korrekt. 

A riport
Reggel frissen, fiatalosan… maradtam az ágyban, öltöztető, sminkes segítségével a legjobb formámat hoztuk, az amúgy szürke, párás novemberi reggelen. Nem kellett izgulnom, az életemből naprakész vagyok, a blogot magam írom, ha vannak idegen forrásból vett idézetek azt dokumentálom, plágium gyanúját elkerülendő, nehogy megfoszthasson bárki is „blogger” címemtől.
Ahogy megbeszéltük, 10:45 kor megszólalt a kapucsengő és perceken múlva három TV-s töltötte meg jelenlétével és a felvétel kellékeivel csöppnyi előszobánkat. Nagyon rövid dramaturgiai egyeztetés, kamera próba, egy óriás nagyon világos ernyővel fehér állítás(?), az ernyő szép, geometrikus formái néha elvitték a tekintetem, aztán felvétel. A riporter, Zakar Ádám, felkészülten, célirányosan kérdezett és nem válaszolta meg a saját kérdéseit, még az is lehet, hogy érdekelte, mit fog hallani. Mosolygott, mértéktartó volt. Amikor igazán belejöttem, akkor Ádám azt mondta: No, ennyi elég, bár ő még szívesen akár estig… Ez így 45 perc riportanyag, a tervezett 30 perccel szemben, és ebből a töredéke hangzik majd el. Érdekes, sem azt nem ettem észre, hogy ennyi idő eltelt, sem azt, hogy ez riport volt.
Ahogy jöttek, úgy távoztak: viharsebesen, mentek tovább, forgatni. Jó lett az alapanyag, úgy éreztem. A továbbiak nem rajtam múlnak. 

Kampányolás
Az adást megelőző délután jött a hír, hogy másnapi Család-barát műsorban le is adják a riportot. Azonnal elkezdtem szervezni a közönségem. Sok email, telefon hogy, holnap benne leszek a TV-ben! Majd, amikor már szétkürtöltem a hírt, lecsapott a kétség, mi van, ha nem lesz jó a riport, legalább is nekem nem fog tetszeni? Volt már ilyen. Próbáltam végiggondolni, mit mondtam, hogy mondtam? Vajon, hogy fogok kinézni a gyönyörű, különlegesen fényben? Mindegy is, a kocka el van vetve! De mégis, annyi minden múlik a „narráción”, a vágásokon, akár megváltoztathatja a mondanivalóm értelmét. Lesz e üzenete, mondanivalója az összerakott elemeknek? Volt-e mondanivalóm? Volt!  De, ahogy írtam is, alea iacta est! 

            Az eddigieket, az adás előtt írtam le.  Aztán végre leültünk médiumok titkos doboza elé:

A műsor
Nem sokat tévézek, idejét nem tudom mikor vártam ennyire műsorkezdést. Három-fős csapatban ültünk a nappaliban. Anyu, Ildikó nővér és én. Izgultam. Az első percek után, nem voltam biztos abban, hogy a megfelelő csatornát nézzük. Később is kérdezgettem magamtól, hogy jön ide az én témám, ha egyáltalán jön, a műsor-előzetesekben sem jelezték. Nem kapcsolgattunk, bíztam Ádámban. Egyre többször néztük az órát, már-már lemondóan. Aztán egy közeli kép a műsorvezetőnőről, aki kicsit zavarban felvezette a rólam szóló riportot. Az első kockától kezdve otthon éreztem magam. Szokatlan idő és kép-zavar a TV-ben látni ugyanazt a helyet, ahol most más történik, mint amit az adásban látunk. Ez egy ilyen műfaj, a látvány, megelőzi a mondanivalót, aztán –szerencsés esetben- összhang alakul ki a forma és a tartalom között. A mai riport ilyen volt. Furcsa magamat kívülről látni, hallani pedig –magunk közt szólva- még furcsább.
Nem tudtam mindenre figyelni, pedig szerettem volna. Megnézem még néhányszor, mindig fogok találni valami jót és valami javítani valót. Például: a hangos szövegolvasást érdemes lenne gyakorolnom, talán javítaná  a légvételem, a virtuális klaviatúra kezelésnél tegyek kisebb fejmozdulatokat, jobban állítsuk be a monitor magasságát, ha írok. Ezeknél is fontosabb, hogy pontosabban, talán rövidebben válaszoljak a feltett kérdésekre. Úgy érzem, bizony kell és érdemes dolgozni azért a célért, hogy ne legyen akkora távolság, mint amekkora ma van a kerekesszékkel élők és nem kerekesszékkel élők között. Ne attól legyek érdekes, mert nem tudom mozgatni a végtagjaim.
Örülök, hogy elkészült ez a riport, nagyon köszönöm a lehetőséget! 

BENNE VOLTAM A TV BEN

link: http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/11/20/12/Csalad_barat_2012_november_20_.aspx

(Ha valakinek nincs ideje végignézni a műsort, a velem készült riport az 54 perc után látható - hallható.)